Dunaújvárosi Hírlap – 1965. április 16.

Tavaszi szokások

ITT A HÚSVÉT!

Az ember, ha kíváncsi rá, felüti a naptárt és megnézi, melyik hónap melyik napjára esik Húsvét. Nem kell tudni a szabályt: húsvétvasárnap a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap.
S ahhoz sem kell kinyitni a lexikont, vagy az illemkódexet, hogy megtanuljuk, mit csinál egy valamirevaló fiatalember húsvéthétfőn – tudjuk anélkül is. Hogy honnét? Belenőtt az ember. Megtanulta mint a járást, vagy mint a reggeli, esti fogmosást. A lányok is megtanulták, és alig akad olyan lány, aki ne várná piros tojással a húsvét hétfői locsolókat. Nálunk azokat, akik kis illatszeres üveggel jönnek, másutt, például Erdély felé, a matyóknál, azokat a legényeket, akik friss kútvízzel locsolnak, vödörből. De nem hinném, hogy a lányos házakhoz járó fiatalemberek közül sokan gondolnának arra, hogy mit is csinálnak, s miért is csinálják. Így szokás – mondaná valaki – régi hagyomány, és az is marad. De hogy miért? Talán azért, hogy a lányok tiszták és frissek legyenek?
Hát igen. Egy pár ezer kilométerrel keletebbre, Kamcsatkában az első szép tavaszi napon fakarikán bújnak keresztül nők-férfiak egyaránt, hogy a téli piszkot testükről-lelkükről levakarják. Hogy tojást adnak-e egymásnak, azt nem tudom – lehet, hogy ott nincs szükség erre a megújulást jelképező termékenység szimbólumra.
Ám, ha még keletebbre megyünk, Japánba, ott a tisztulásnak megint más, érdekes formájával találkozunk a nálunk szokásos víz és az említett karika által megtisztulás után. Nos, Japánban a tél elmúltával fűkoszorún ugranak át – talán azt jelképezi ez, hogy frissen sarjadt fű még tiszta, érintetlen, ártatlan, váljunk mi is ahhoz hasonlóvá.
Ha meg délnek fordulunk, és gondolatban átugrunk egy pár ezer kilométert, megint mást látunk. Afrika déli részén, Becsuánaföldön a téli esőzések vége felé nagy feladat hárul a törzs véneire. Meg kell indítani a tavaszi zsendülést, a természet újjászületését, hogy azután az ember is tisztán, frissen, szinte újjászületve kezdje a tavasszal kezdődő évet. Már pedig mi más kelti életre a természetet, mint a Nap. Tehát elő kell csalogatni a felhők közül. És különös szertartások közepette meg is teszik ezt. Ha pedig Nap végre kisüt, ünnepélyesen meggyújtják az új tüzet, ami egész éven át égni fog, a következő tavaszig.
Hasonlít ehhez a tűzimádó párszik és a mexikóiak tűzkultusza.
A víz, a karika, a fűkoszorú után a tűz. A legerőteljesebbnek tartott tisztító. Persze nem csak a valóságban, nem csak a fertőzött sebet égeti, tisztítja, hanem szimbolikusan is. Hiszen a vallássá vagy babonává emelkedett vagy süllyedt, ismereteknek – így kívánta ezt az uralkodó osztályok érdeke – szociális méretűekké kellett alakulniok, hitté válniok. Lám a rómaiak, ismerve a tűz tisztító hatását, április végén, Pales isten ünnepét, a Paliliát ülve nagy szalmatüzet gyújtottak, lángjában háromszor áthajtották a nyájat és maguk is háromszor átugrottak rajta. Úgy tudom, Magyarország egyes részein is szokás még a tavaszi tűzugratás, ha nem is olyan gyakori, mint Skandináviában is szokásos Szent Iván-éji tűzugrás.
Ez bizonyára régi szokás, mi valahonnét a sztyeppékről hozhattuk magunkkal. Nálunk már nem is általános.
De általános a locsolás, a tojásajándék és a sonka-kalács megszentelése, ami későbbi, nyilván keresztény tradíció, mint maga a húsvéti szertartás-sorozat is. Nem böngészve azt, hogy a zsidó nép annakidején mit és hogyan vett át a szomszédos népek vallásos hiedelmeiből, szokásaiból, és főleg a tisztulásra vonatkozó egészségügyi szabályaiból, emlékezzünk csupán arra, hogy Júdeában, különösen a Dávid uralkodása alatti három ínséges esztendőben húsvét táján az emberáldozat is dívott (bőséges évben persze állatot, gyümölcsöt, gabonát áldoztak, de akkor, az ínséges időkben, úgy gondolom olcsóbb volt az ember).
Az áldozat, főleg az ételáldozat emlékét kell látnunk abban, ha – leginkább már csak faluhelyt – sonkát, kalácsot visznek a templomba. Persze, azután hiánytalanul haza is viszik és jó étvággyal el is fogyasztják. Kedves szokás, régi szokás, de lényegbe vágó jelentősége ma már nincs. Hiszen ma már nincs szükség olyasféle cselre, mint amilyenről a jó öreg Homérosz mesél: az első állatáldozatkor az emberek a húst bőrrel takarták le, a csontokat és a beleket meg hájjal. Zeusz a kívánatos hájjal takart kupacra mutatott rá, azt választotta, így azután az emberek azóta az áldozati állat húsát fellakmározzák, bőrét is felhasználják, a többit pedig Zeusz atya tiszteletére elégetik.
Nem, erre nincs szükség: a sonkát, a kalácsot, tojást nyugodtan minden csel nélkül elfogyasztjuk, anélkül, hogy Kamcsatkára, Japánra, Becsuánföldre vagy éppen a római pásztorokra gondolnánk, locsolkodunk, nevetünk, hogy vidáman találjon bennünket a késve, de húsvétra talán mégis megérkező tavasz.

Kemény Dezső

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.