Munkásnők és a szerelem


Dunaújvárosi Hírlap – 1976. május 25.

Munkásnők és a szerelem

Az ember olvassa a regényeket, nézi a filmeket és a színdarabokat: mindenütt a szerelem!
S bár körültekintve a magunk világában, bizony gyakran látunk példát, hogy némelyek a szerelem helyett beérik a szimpla nemi kapcsolattal is, sőt – mint a racionálisan megformált élet legfőbb akadályát – olykor a szerelem létjogosultságát is kétségbe vonják, azért a többség tudja, hogy a szerelem szép. A többség érzi, hogy az emberi mivoltunk érdekében tiszteletben kell tartanunk a szerelem jogait. Más-más szavakkal ugyan, de erről beszél a három munkásnő is…

(V. J.-né nyírségi napszámosuk gyermekeként született, éppen nyolcvan esztendővel ezelőtt. Sokáig ő maga is napszámosként dolgozott, végül mint egy nagy alföldi állami gazdaság dolgozóját nyugdíjazták. Jelenleg a dunaújvárosi szociális otthonban él…)
– Magának ki volt az első kérője, V. néni?
– Egy nyíregyházi özvegyember, még tizenöt esztendős koromban. Anyám testvéréhez jártam én oda a városba. Az ő családjuk pedig annak az özvegy mesterembernek a házában lakott. Hát így ismerkedtem össze vele. Jobban mondva csak a gyerekével, mert avval játszottam mindig. Egyszer karácsonykor aztán kijött, de akkor én már bálba jártam, aztán hát tetszett nagyon. Most kezdtem és már menjek is férjhez? – akkor már én nem mentem! Hiába mondták, hogy járhatok majd bálba ott Nyíregyházán is, nem mentem én!…
– Milyen legények tetszettek magának akkoriban?
– A szépen éneklő, jól táncoló, sudár legények! Ilyen is volt nekem minden udvarlóm. Termetre az uram volt közöttük a legcsekélyebb. Csodálkoztak is a faluban, hogy hozzá mentem. Mert hogy rokkant volt, az első világháborúban egy gránát elvitte a felkarját.
– Szerelemből házasodott?
– Hazudnék, ha ezt mondanám. Inkább sajnálatból mentem hozzá. Ahogy hazajött a frontról, annyira össze volt törve, annyira kétségbe volt esve. hogy még enni sem akart. Mindig csak azon kesergett, hogy ő már megnősülni sem tud így, biztosan. Hát én megsajnáltam és hozzá mentem. És látja, ötvennyolc éves házasok lettünk volna most márciusban, ha előtte meg nem hal a férjem. És felneveltünk együtt kilenc gyereket. Ahogy én látom, a szerelmi házasságok kevésbé sikerültek. Mert tudja a nóta is azt mondja, hogy elfogy a szerelem az emberből, és akkor jön csak vissza, amikor a Duna vize is visszajön a tengerből. A mi falunk meg szentes volt nagyon, ha el is múlt a szerelem, azért nem váltak el az asszonyok, még ha fát is vágtak a hátukon…

(K. M.-né szintén paraszti sorban született, de viszonylag korán megismerkedett az ipari munkával is. A negyven év körüli munkásasszony jelenleg a ruhagyárban dolgozik…)
– A férje előtt udvaroltak önnek más legények is?
– Nem. Tizenhat éves voltam, amikor a nővéremmel együtt én is elmehettem először a bálba, aztán ott megismerkedtem a férjemmel és hat évi udvarlás után, ötvenötben, amikor letelt a katonaidő, össze is esküdtünk.
– Mit szerettek egymásban?
– Derék, magastermetű legény volt a férjem. És komoly. Nem olyan bravúroskodó, hogy na, majd én most megmutatom. Sőt, egy kicsit, még olyan félénknek, visszahúzódónak is mondhatnám. Én meg szerettem csevegni nagyon, talán ez is hozott bennünket össze.
– Hat évi jegyesség – nem volt egy kicsit unalmas?
– Nem. Mi egész héten dolgoztunk, nyáron napszámban, télen pedig az erdőgazdaságban, ráadásul a férjem a szomszéd faluban lakott, tehát vasárnaponként találkoztunk csak. De ez nekem mindig élmény volt! Ezidő alatt egyszer voltunk haragban, két hétig talán, mert mozi után nem vártam meg.
– Húsz éve házasok. Azóta is minden változatlan?
– Igen. Ami persze nem jelenti azt, hogy nekünk nem volt problémánk. Ahogy mondani szokták, minden ember életében van egy “pillanat”. Hát az én férjem életében is volt. Tényleg csak egy pillanat, nem tartott hosszú ideig a dolog és én megbocsátottam a hűtlenségét. Akkor megvolt már a nagyobbik fiunk és úgy gondoltam a gyerek miatt feltétlenül meg kell próbálni megmenteni házasságunkat.
– A hosszú idő nem árt a gyengéd érzelmeknek?
– Nézze, vannak dolgok, amik időközben unalmassá válnak. Nekem például a könyökömön jön ki, amikor a férjem társaságban mesélni kezdi, hogy hogyan robbantgatták háború után az ágyúgolyókat. De az ilyesmin túl kell tennie magát az embernek. Egyébként, most, hogy a gyerekek is nagyobbak már, és nekünk is több a szabad időnk, egyre többet tudunk egymással foglalkozni. “Te emlékszel erre vagy arra?”, kérdezi valamelyikünk, és néha egész délután képesek vagyunk a régi dolgokról beszélgetni…

(K. T. – a lánynevét használja – egy éve házas. Szülei gyári munkások és ő is az egyik dunaújvárosi üzemben dolgozik, mint esztergályos…)
– Előfordult olyan lánykorában, hogy maga kezdeményezett ismeretséget fiúkkal?
– Nem. Ebben valahogy nem tudtam egyetérteni a barátnőimmel. Kinézni valakit és utána mindenképpen megszerezni – ennek nem éreztem szükségét soha. Illetve egyszer, egy családi veszekedés után megesett azért, hogy úgy mentem el valamilyen főiskolai rendezvényre, hogy most pedig felszedek valakit. Meg is tetszett ott egy fiú, fel is jött aztán, de később nagyon megbántam. A fővárosi szabónál készült, sportos öltöny alatt puhány test, a választékos modor mögött durva lélek. Egy életre megtanultam, hogy a külső nem minden.
– A férjében mi tetszett nrteg?
– Egy kiránduláson ismerkedtünk össze, a barátjával mögöttünk ültek a buszon. Az én útitársam egy családos férfi volt, nem érdekelt különösebben, úgy, hogy örültem neki, amikor este felkért táncolni. Jól táncolt és nagyon előzékenyen viselkedett. Én fázós vagyok, szerzett egy kardigánt és olyan kedvesen évődött velem, amiért nem vagyok vidámabb. Szimpatikus lett és amikor megtudtam, hogy elvált ember, azt gondoltam, hogy na, ebből legalább nem lesz gubanc, ha vele járok. Igazán azonban csak akkor szerettem bele, amikor kirándulás után felmentünk egy társasággal a lakására és ő gitározni kezdett. Szerényen játszott, főleg a saját szerzeményű dalait szégyellte, de nekem nagyon tetszettek. Leginkább talán az imponált, hogy neki volt ereje megtanulni gitározni a saját erejéből. Nekem is vett annakidején az apám, de kétszer ha kézbe vettem. Különben ma is az tetszik benne a legjobban, hogy mer és tud lendületesen, dinamikusan élni.
– Mit vár a házasságától?
– Ezen sokat gondolkoztam esküvő előtt, mert a szüleim is szerették, egymást annakidején, a házaséletük mégis pokol volt. És ennek ellenére én azért, nagy reményekkel vágtam bele ebbe a dologba. Vállaltam a háztartással járó többletmunkát, vállaltam az alkalmazkodást, mert nagyon várom – és eddig legalábbis nem csalódtam -, hogy cserébe otthont kapok, ahol mindent elmondhatok, ahol mindig kapok vigaszt, ahol mindig belátással lesznek, ha elrontok is valamit. Igen, ez nagyon fontos: a belátás. És a teljes hűség! Mert nem tudom elképzelni, hogy odaadjam magamat valakinek, aki legfeljebb szimpatikus nekem, megcsalva ezzel azt, akit valójában szeretek. Vagy ha ezt meg tudom tenni, úgy nem is szeretem igazán azt a másikat. Akkor pedig el kell válni, újra kell kezdeni mindent, hiszen amit itt felsoroltam, anélkül egyszerűen nem tudnék élni. Anélkül egyszerűen nem volna értelme az életnek… Lehet persze, hogy igazuk van az ismerőseimnek, akik szerint én túl sokat várok a szerelemtől, a házasságtól. De mit tegyek? Ez van…

Káposztás János

Felhasznált kép: Dunaújvárosi Hírlap archívuma

Dunaujvaros