Cyránski Mária – Rosti Pál emlékérem /1973
ROSTI PÁL
Uti emlékezetek Amerikából
SÉTÁNYOK, LOVAK, A SZÉPTEVÉS MÓDJA MEXICOBAN
A mexicoi ügyes lovas, azaz: jól üli meg a lovat s a legszilajabb paripa is nem egy könnyen dobja le, nagy ügyesen tudja lovát legsebesebb vágtatás közben is jobbra-balra forgatni s összerántani – mibe különös dicsőséget helyez – de a finomabb lovaglást nem ismeri; erről különben szó sem lehet már csak a páratlan kemény, durva, mór modoru zabla miatt sem, mely általánosan használatban van. A mexicoi lónak nincs gyenge szája, az erős zabla egészen eltompítja, s azért csak az erőszaknak, nagy fájdalomnak enged.
Ezelőtt Mexicoban a lovakat csupán lovaglásra használták, hintók elé nem s még kevésbbé teherhordásra vagy mezei munkára. Jelenleg már erre is használják a lovat, ha nem is általánosan; teherhordáshoz pedig s ekéhez még most is kizárólag öszvéreket, szamarakat s ökröket alkalmaznak. Hintók elé is csak rövid idő óta – néhány idegen példája óta – fogják a lovat s a paseon [sétatér] mai napiglan a fogatok fele-számra öszvérek. E tekintetben a mexicoiak nagy fényt űznek, kiválogatják t.i. a nagy öszvéreket s ezek kétszerte drágábbak mint hason nagyságú lovak; 15-16 markos öszvér a fogatokban nem ritkaság, de láttam 17 sőt 18 markosokat is. Mások nagy költséggel egyenes Andaluziából vagy pedig Észak-Amerikából hozatnak angol-vérü lovakat. Mindamellett Mexico paseoján nem láttam ízletes fogatot: vagy a hintó majd rozzant, nehézkes, majd világosra mázolt és czifraságokkal túlterhelt, vagy a lovak hitványak, vagy a szerszám ócska, rongyolt, vagy végre a kocsis ellen volt kifogásom, ki ha nincs elavult szabású egyenruhába bujtatva, kopott mexicoi kalapban, szennyes istálló-köténynyel s ujjasban ékeskedik a bakon szivarral szájában.
De ha nem igen gyönyörködtem a hintókban, annál szívesebben néztem a bennülőket, a szép mexicoi senoritákat, kiknél a habanaiak sokat mondó, élénk, fekete szeme és gazdag, fekete bársony haja az éjszakibb nők fehérebb színével s rózsás arczával párosul. Szokás, hogy a fogatok, miután a nem igen hosszu paseon egyet-kettőt fordúltak, mi a sok kocsi miatt némelykor csak igen lassan és sok álldogálás után történhetik, az említett görög templette körül félkörben több sorjában megállnak s a kocsizók társalgást kezdenek a lovasokkal, kik hol egyenkint, hol seregesen nyargalóznak fel s alá, nagy ügyesen kerülgetve ki egymást s a hintókat.
Ennyit lát s tud mindenki, a ki 6 óra tájban a paseo nuevora vetődik, de a ki Mexico titkait ismeri, többet lát és hall – mert a paseora nem csupán csak kocsizni s lovagolni jőnek. Minden más társas-élet hiányában a paseonak még más rendeltetése is van. A mi civilizált országokban a fiatalok közt bálokban, estélyeken, színházban vagy nyári időben fürdőhelyen, kirándulások alkalmával s a t. szokott elintéztetni, u.m. jövendőbeli házasságok megalapítása, féltékenységi jelenetek, szemrehányások, kiengesztelődések, szóval, a széptevés, minden hozzátartozó kéjes és kínos részleteivel: az Mexicoban a paseon intéztetik el. Itt tehát sok gyengéd szív gyűlt lángra s nem egy caballerito lett fogolylyá. Ez, ha beleesett abba, mit Petőfi “sötét verem”-nek nevez, legalább is két évig fáradozhatik, míg czéljához, a házassághoz juthat. Mert Mexicoban a széptevésnek egészen más rendszere van, mint nálunk. A szemmel való kaczérkodás kezdete mindennek s ebben a mexicoi – általában spanyol vérü – nők nagy mesterek, bájos szemöknek egy pillantása a legfagyosabb szívet is képes feltüzelni. Mindnyája kaczér, s csak kevés állja meg, hogy ne kacsintson az ifjúra, még pedig oly jelentősen, hogy máshol ez határozott lépésre bátoríthatna. De Mexicoban e kacsingatásnak csak akkor van jelentése, ha következetesen, rendszeresen üzetik.
Ha fiatal emberünk tetszeni akar, kell, hogy szép lova legyen, ez “conditio sine qua non” [elengedhetetlen feltétel]; Hozzá szép nyerge, ezüstös kantárja, czifra serapéja s toquillája [köpenye és kalpagja]. A paseoról sohasem szabad elmaradnia s ott a kocsi közelében kell forgolódnia, de anélkül, hogy azzal feltűnjék – mihelyt az illető kocsi elhagyta a sétatért, neki is haza kell térnie. A senorita, ha jó szívvel van iránta, mindezt mélyreható pillantásokkal viszonozza. A mexicoi nők nem járnak ki sétálni vagy “shopping” mint az éjszak-amerikai nők, legfölebb a templomba vagy reggeli 6-8 óra közt a város nyugati részében fekvő kertféle térre az”alamedára” (melyet a nap egyéb részeiben csak dajkák s gyermekek népesítnek). Fiatal emberünk mindig ott van s némelykor órahosszant vár az alameda sarkán lóháton, mig kedvese elhalad. Ennek ablaka alatt is gyakran megfordul, természetesen mindig lóháton, a világért sem gyalog. Szép estéken egy bús zengzetü spanyol románcza, guitár kíséretében igen helyén van. Válasz a serenadéra nem adatik de másnap a paseon egy kedves mosoly, boldogságot sugárzó arcz és szívből fakadt pillantás hálálja azt. De nemcsak hálálni, köszönni, jutalmazni tudnak e szép szemek, ők dorgálni is képesek, szemrehányásokat tenni, ha tán figyelmetlenek, késedelmesek lettünk volna, vagy ha elmulasztók a tegnapi paseót. A bájos szemek kérni is tudnak oly szívélyesen, oly szépen kérni! részvétlenek, hidegek, közömbösek lenni; a szerelemféltés lángjába borúlni, boszút forralni, a harag szikráit szórni, – s akkor jaj annak, kit e tekintet sújt – valamint lecsillapúlni, kiengesztelődni, úgy hogy béke s szerelem ragyog ismét a bájos szemek tükrében, mint vihar után a csillagok a sötét ég boltozatján. – Mindeddig a fiatal pár még nem beszélt egymással, de minek is a szó, ha ily szemek tolmácsolják az érzelmeket.
Végre ily több hónapig tartó néma udvarlás után fiatal emberünk véletlenül magánosan látja kedvesét az ablakon vagy erkélyen; egy édes mosoly és fürge köszöntés e boldog pillanat vívmánya s most a széptevés második szakát éri, mert kezdődhetik már a levelezés titkos postán. Ilyenkor elkerülhetetlenné lesz az aquador [küldönc], póstalegényekké válnak a criadák és dueñák [cselédlányok és társalkodónők]. Templommenetkor a zsebkendőt többször elvesztjük, a habanicot vagyis legyezőt (ez mint telegraph, mulhatatlanul szükséges) gyakran elejtjük s a mi csodálatos, mindig ugyanazon ifjú találja meg s veszi föl, valamint azon imádságot is – mert mi más is lehetne – mely az imakönyvből kihull, midőn a szép kezecskék a szentelt víztartóba nyúlnak. Ezen s ehhez hasonló fogásokkal ismét eltelik néhány hónap, míg valamelyik levélke a chinita [kislány] (ritkábban az aquador) ügyetlensége, vagy nyilt árulás következtében rossz kezekbe kerül; az ifjút kérdőre vonják s vagy elfogadják vőlegényül, vagy a dolognak vége szakad. Ha ellenben – mi nagy ritkaság – a levelekkel nem történik baj, fiatal emberünk valahára, tán az első év végével módot talál valamikép megismerkedhetni a családdal. Ekkor aztán nyilván üdvözölheti kedvesét a paseon, meg is állhat a templette körül a mamával beszélgetni. Néhány hó leteltével aztán vőlegény, s ha a dolog jól megy, ismeretsége második évének leteltével férj lehet; a hír már vőlegénynek kiáltotta ki, mielőtt még jegyesével csak egy szót is váltott volna.
A dísz-valanta
A kisasszony, ha barátnéinak ő róla beszél – kivált eleinte, midőn a dolog még titok – mindig csak a lovát említi (annál inkább, mert a nevét még tán nem is tudja); “a sötétpej nem volt a paseon” – panaszkodik barátnéinak, vagy felsóhajt: “ki hitte volna ezt a sárgától” s a t. Fiatal emberünket pedig barátjai m e d v é -nek (oso) nevezik; de ha szerelme nem viszonoztatik, vagy ha az egész viszony már megszűnt, akkor azt mondják a medvéről, hogy “come calabazas” (tököt eszik). Az ily szerencsétlen medve utó-végre is megunja ezen ízetlen eledelét, megsarkantyúzza délczeg paripáját s a paseora vágtat, hogy uj virágot keressen, mely – ki tudja – két év leforgásával tán hasonló ízetlen gyümölcscsé fog érlelődni.
Folytatás hamarosan…
Rosti Pál – Uti emlékezetek Amerikából
