“Az ifjúság az intézmények keretein belül ünnepel”
Ne várd a márciust?
Öt éve már hangot adtam félelmeimnek március 15-tel kapcsolatban. Óvtam az ünnepet. Piros betűtől, Nagy Nemzeti jelzőtől, széthúzástól, szervező bizottságtól, mesterkéltségtől. Féltettem, mert a hat évvel ezelőtti első, szabad – vagy inkább féllegális – ünnep olyan őszintére és meghittre sikeredett, amely nehezen feledhető. És mint az alábbiakból kiderül: igazából nem megismételhető.
Azon az 1989-es márciuson még bátorság kellett ahhoz, hogy a dunaújvárosi Kistemető kápolnájához induló csoporthoz csatlakozzon valaki. Bátorság kellett ahhoz is, hogy magasra emeljék azt a nemzeti lobogót, amelyből még 1956-ban vágták ki a címert. Bátorság kellett, hogy a felnőtt beszédet mondjon, a diák szavaljon. S hogy közel félezer ember együtt énekelje el a magyar, majd a Székely Himnuszt. Nem volt forgatókönyv, pártközi megállapodás, csak nemzeti szín, bátorság és… ünnep.
Sokáig maradtunk. Arról beszéltünk, hogyan lehetne ezeket a pillanatokat átörökíteni gyerekeinknek. Hogyan tudnánk elérni azt, hogy ne kivezényelni kelljen őket egy-egy koszorúzásra, hogy sajátjuknak érezzék a megemlékezést.
Az ünnepet, amelynek már a következő évben alábbhagyott a lobogása. Szabad volt már, de rányomta bélyegét a pártok kampánya. Mégis: letettük az alapkövét az új 1848-as emlékműnek, földbe helyezve az utódoknak szánt üzenetet: nemzeti önbecsülés, hazafiság, hazaszeretet. Az aradi vértanúk napján avattuk már, nagy csinnadrattával, huszárokkal, díszzászlóaljjal, történelmi zászlókkal, honvédelmi államtitkárral.
A megemlékezéseket követően egyre rövidebb időt töltöttünk együtt, de a sóhaj még sokáig maradt: hiányoznak a fiatalok, akik ha jönnek, még mindig azért teszik, mert kivezénylik őket.
Üdítő kivételt a Fidesz három évvel ezelőtt elkezdett fáklyás felvonulása jelentett. Nem szervezték túl, mindenkit szívesen láttak, látványnak sem volt jelentéktelen a várostól az emlékmű dombjáig egyetlen fénysugarat alkotó ezernyi fáklya lángja.

Az első – féllegális – március 15, amihez még bátorság kellett…
Ami az ifjúságot illeti, idén végre aktivizálták magukat – pártoktól függetlenül. Szó se róla, ebben szerepük volt a középiskolák pedagógusainak, s a Bartók Béla Kamaraszínház és Művészetek Háza igazgatónőjének. Márciusi Ifjúsági Napok címmel programsorozatot állítottak össze a nemzeti ünnep méltó megünneplésére. Elkerülendő a sokat emlegetett kivezénylést arra törekedtek, hogy az ifjúság számára érdekes rendezvények legyenek. Két napra lezárták volna a gimnáziummal, a kereskedelmi szakközéppel és a művészetek házával szegélyezett utcákat, ahol nonstop peregtek volna a forradalomra emlékező események. A diáktanácsok lelkes közreműködésével terveztek nosztalgia kávéházat, fáklyás felvonulást, utcabált, sportversenyt, szavalóversenyt, hangversenyt s a jó ég tudja még mi mindent.
A kezdeményezés azonban elvérzett a február végi pártokkal és társadalmi szervezetekkel történő egyeztetésen. A jelenlévők fanyalogtak. Nem értettek egyet a tizennegyedikei fáklyás felvonulással és koszorúzással, mondván: “nem fogunk az éj leple alatt, sutyiban koszorúzni”, s egyébként is, a pedagógusok ne akarják már visszalopni az “átkos” vívmányát, a Forradalmi Ifjúsági Napokat. Eredmény: az ötlet hamvában holt.
Az intézmények most azt mondják, hogy a pártok megfúrták az ötletet, a pártok meg azt, hogy a pedagógusok megsértődtek. S vajon a gyerekek, a rendeszerváltásból még szinte semmit nem értők? Csak állnak és néznek. Sajnálják az elmaradt programokat, s jobb híján iskoláikban ünnepelnek. Akik pedig veszik közülük a fáradságot, és kiballagnak tizenötödikén délelőtt a 48-as emlékműhöz, végighallgathatnak egy beszédet. Ha szerencséjük van, már nem a múltat hánytorgatja a koros szónok, csak emlékezik március idusára, az ifjúságra, a forradalmi ifjúság ünnepére. Körülöttük a sértődöttek és a kiöregedett, lelkiekben örökké békétlenkedő fanyalgók…
Ifjúság, a kokárda benneteket illet!
Kiss S. Anna
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.








