Ám nem tudott rájönni, inkább abban reménykedett hát, hogy nem lesz még otthon senki, s el tudja tüntetni az árulkodó nyomokat. Anyu nem szerette az erőszakot. Azt mondta mindig, hogy aki kezet emel a másikra, az előbb-utóbb visszakapja, hasonló módon végzi. Meg még azt is szokta mondani, hogy az erőszak az mindig a gyávák és tehetetlenek eszköze, aki igazán erős és bátor, az nem él vele.
Nagyon jól emlékezett rá, egyszer megkérdezte, hogy mi van azokkal a bátrakkal, akik levágják a sárkány fejét, akik kemencébe hajítják a gonosz boszorkányt, hogy azokra miért nem vonatkozik, amit Anyu mond. Már nem tudja, hogyan is mondta Anyu, de azt tudta, hogy igen szépen hangzott, utána napokig gondolkodott rajta. Amikor otthon végre elállította a vérzést, levette koszos ruháit, s hosszas próbálkozás után letett arról a hiábavaló küszködésről, amivel a nyomokat el akarta tüntetni, szóval amikor már majdnem minden rendben volt, megjöttek a testvérei. Néhány keresztkérdés után tudták is mi történt az iskola után, részvéttel hallgatták öccsük kalandos beszámolóját.
Ahogy Gergő egyre beljebb került a részletek taglalásába, úgy alakult észrevétlenül egyre nemesebbé a küzdelem, úgy lett a céltudatlan verekedésből egy igazi mentőakció, amelynek akkora volt a tétje, hogy még az életét is képes áldozni érte az ember. Éppen a legizgalmasabb résznél tartott, amikor egy hang azt mondta: – Gergő, majd mégegyszer: – Gergő! S ő, mint aki álomból ébred, hagyta félbe megkezdett mondatát, s figyelt valahová befelé, de a hang nem szólt többet.
– Most mi bajod van? – szóltak rá a testvérei.
– Talán kopogtak – nyögte ki, muszáj volt valamit mondani, ha nem akarta, hogy furcsának találják a viselkedését.
– Dehogy kopogtak, csak mondd tovább! – sürgették, de ő nem volt hajlandó folytatni.
– Már megint nem az igazat mondtam – bosszankodott magán a könyv fölé hajolva – hát már soha nem tudok megváltozni?
Este vacsora után vett egy mély lélegzetet és Apu elé tette az ellenőrzőt.
– Lesz, ami lesz! – s eltökélte bátran elviseli a büntetést. Apunak nem volt jókedve.
– Valahogy nem érzem ma jól magam! – mondta Anyunak panaszosan -, fáj a fejem, s most még ez a gyerek is!
Anyu nyugtatta:
– Ez elég nehéz dolgozat volt, ahogy nézem, igazán nem tehet róla, biztos izgult is.
– Védjed csak – csattant fel Apu – védjed, de nekem ne akard megmagyarázni, hogy egy ilyen idős gyerek, akinek igenis van esze, miért ír ilyen rettenetes dolgozatot. Mert én megmondom – és ekkor már kiabált, s vészjósló arccal Gergő felé fordult- mert az iskolában nem figyel, itthon pedig nem tanul, hát ezért!
Gergő tudta, ha Apu ilyen mérges, akkor már semmi jóra nem lehet számítani. Anyu még megpróbált egy érvet kijátszani megmentése érdekében:
– Dehát egyébként olyan rendes… – ez azonban csak olaj volt a tűzre, s Apu fejbe is szakította:
– Rendes az biztos, csak éppen azt nem végzi el, ami a dolga, a feladata! Máskülönben rendes, ugye?! – mérgesen nézett Anyura, mintha legalábbis ő írta volna azt a rossz dolgozatot, s bement a szobába. Anyu szeme – ezt jól látta Gergő – elhomályosodott néhány pillanatig. Apu után nézett, majd nekiállt, hogy elpakoljon vacsora után. Gergő segíteni akart neki, de szokatlanul csendes hangon azt mondta neki Anyu:
– Menj most be, egyedül akarok lenni.
Bement, s onnan hallgatózott kifelé.
– No, ezt megúsztad! – mondta Péter, de nem meggyőződésből, inkább csak, hogy mondjon valamit.
– Ja, csak éppen Apu dúl-fúl. Anyu meg sírva mosogat – nézett rájuk szemrehányóan Tamás.
– Hagyjatok békén – hasalt rá az ágyára és a fal felé fordult. Legszívesebben elsüllyedt volna, annyira bántotta az iménti jelenet. Bántotta, de ugyanakkor fogalma sem volt arról, hogyan történt mindez és miért. Azt pedig végképp nem tudta, hogy ezek után neki mit kéne tennie. Kérjen bocsánatot? De miért? Ő nem bántott meg senkit, sőt egy szót sem szólt. Menjen be Apuhoz, és mondja azt, hogy verje csak meg nyugodtan, vagy büntesse meg? És szegény Anyu, őt hogyan vigasztalja meg? Ettől ezerszer jobb lett volna, ha alaposan elverik. Dehát ez az Apu is! Miért Anyuval veszekszik, mikor ő semmiről sem tehet? Rengeteg kérdés rohanta meg és lelke mélyén homályosan érezte, csak egy válasz van mindegyikre, de azt az egy választ nem merte kimondani.
– Mondd csak ki Gergő, ne szégyelld! – hallotta, s már látta is az Őrzőket. Mosoly nélkül, komolyan álltak előtte, vagy inkább ő állt előttük, mert ott találta magát Szivárványországban, egy erdő szélén.
– Mit mondjak ki? – nézett rájuk kétségbeesetten.
– Azt talán, de kertelés nélkül, hogy annak, ami az imént nálatok történt, egyesegyedül te vagy az oka.
– Hogy Anyu…
– Annak is – vágták el a szavát -, annak is, meg mindennek!
Gergő lehajtott fejjel állt.
– Igen, én vagyok az oka! – mondta végül csendesen és sírni kezdett. Sírt, sírt, a szégyen, a tehetetlenség könnyei hullottak szeméből, s az Őrzők nem zavarták, hagyták, hadd sírjon. Úgy érezte, nagyon sokáig sír, azt hitte abba sem tudja hagyni, mégis egyszerre elapadtak a könnyei. Könnyűnek érezte magát, nem szorongatta valami furcsa érzés a szívét, felnézett az őrzőkre és megkérdezte:
– Mit csináljak?
– Tudni fogod majd – s már mosolyogtak – azt gondoljuk, most sokat tanultál.
– Tanultam? – csodálkozott Gergő.
– Bizony, az életben sokat kell tanulni, s nem lehet elbliccelni egyetlen leckét sem. Ha egyszer nem tanulod meg, eléd kerül mégegyszer, s ha akkor sem, hát újra, meg újra, amíg mindent meg nem tanultál. De most figyelj ide, mert kevés időnk van. Ma talán megtudod, hogyan fogj hozzá az útkereséshez. Látod itt ezt az erdőt? Indulj el ezen az ösvényen, s ne félj semmitől! Hamarosan rátalálsz egy barlangra, ott már várnak, s megmutatják, mit kell tenned.
– Ti nem kísértek el? – nézett rájuk kissé csalódottan.
– Nem megyünk veled, de ott leszünk, mire te odaérsz. Mondtuk már, mi Őrzők vagyunk csupán, helyetted semmit sem tehetünk, segíteni is te segítesz nekünk, nem fordítva. Ennek így kell lennie.
– De ti miért nem mondhatjátok meg azt, amit majd a barlangban hallok, talán nem tudjátok?
– Jól látod, mi nem tudunk mindent, honnan is tudnánk, nem ez a dolgunk. Itt rend van, mindennek megvan a maga helye, ideje. Urunk mindent lát, ám mégse történik semmi előbb, mint kellene, ez a törvény.
– Nem teljesen értem – ingatta a fejét Gergő, s az Őrzők megint mosolyogtak.
– Miért akarsz te mindent érteni? Azt értsd, ami a legfontosabb, aztán majd maguktól jönnek a dolgok. Mondjuk, ez a törvény, s erre nyugodt szível rábízhatod magad. Persze, csak a jó út törvénye ez, csupán azokra érvényes, akik azon járnak. A többi úton nem érvényes, csak összegabalyít, s megzavar. Indulj hát – érintették meg szelíden – menj és jegyezd meg jól amit látsz, amit hallasz, mert szükséged lehet majd rá.
– folytatás hamarosan –
Gergő és az a csodálatos másik világ
Megjelent: A Hírlap – 1994. szeptember 27.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
