A Hírlap – 1995. december 9.
Az építési munkák leállítása a kokszolóban
1953. nyarán a martin-acélmű épületeinek, létesítményeinek jó része már a befejezéséhez közeledett. Ugyanakkor a kokszolómű – amelynek az eredeti elképzelések szerint 1953-ban kellett volna elkészülnie – súlyos késedelemben volt. Késtek a tervek, krónikus volt az anyag, – főleg a cement és a fa – hiánya, így a kivitelező vállalatok nem tudták tartani a határidőket.
A kokszoló építésén akkortájt két generál-kivitelező, a 22/2 és a 33/3 építőipari vállalat dolgozott Gattyán Ferenc, illetve Finta Ferenc építésvezetők irányítása mellett. A nagy tekintélyként elismert, igazi munkatársként tisztelt Plathy Lőrinc főépítésvezető beosztottjaként Markovits Éva és az általam vezetett két építésvezetőség kapta meg főképpen a vegyi üzemek továbbépítését.
A mi fő feladatunk a Szulfátüzem építése volt. A sors iróniája, hogy az akkoriban rendkívül fontosnak tartott és sürgetett épület már annyira elavult, hogy néhány évvel ezelőtt el is bontották. A munkát igen nagy ütemben végeztük még télen is. Odáig jutottunk, hogy 1954-ben már további feladatok megvalósításával is megbízták vállalatunkat.
A megfeszített munkatempó a nyár elejére mintha lanyhulni kezdett volna. Nem jártak ki naponta a beruházó Nehézipari Vállalat megbízottai azért, hogy sürgessenek bennünket, megritkultak a felügyeleti szervek látogatásai is.
1954. július 13-a az előzőekhez hasonló, meleg nyári nap volt. Délben dolgozóink abbahagyták a munkát, elmentek az üzemi konyhára ebédelni. Éppen indulni akartam én is, midőn megérkezett egyik kollégám a tröszt központjából, s átadta a központ utasítását: ha az emberek visszajönnek, már nem vehetik fel a munkát, minden úgy marad, ahogy van, szerszámaikat adják le a raktárban.
Az intézkedést mindnyájan megdöbbenve, értetlenül fogadtuk. Kiderült, hogy a beruházó N.E.B. már egy hete megkapta az utasítást a beruházások drasztikus csökkentésére, eleinte 100 millió forinttal, majd további 100 milliós csökkentésre vártak tőle javaslatot. Ez a 200 millió forint akkoriban igen nagy összeg volt. Összehasonlításként: egy kétszobás, alápincézett családi házat 1954-ben 50-60 ezer forintból fel lehetett építeni! Nagy Imre miniszterelnök 1954. július 4-i programbeszédében kifejtette, hogy a népgazdaság fejlesztésének ütemét és ezen belül általában a beruházásokat csökkenteni kell. Ennek lett áldozata többek között a Dunai Vasmű kokszoló üzeme is. Építkezésünkön minden úgy maradt, ahogyan 13-án délben kiesett a kőműveskanál embereink kezéből. Aki akart, hazamehetett, a többieket az ország külöböző részeibe, de leginkább a Sztálinváros környékén sebtében elvállalt mezőgazdasági építkezésekre irányították. Építésvezetőségünk (voltunk talán tizennyolcan) “stábja” és én a helyünkön maradtunk. Én – pentelei lévén – kedvezményezett helyzetben voltam.
A szanaszét heverő otthagyott szerszámokat, gépeket kellett összeszednünk és jegyzék szerint átadni a beruházónak. A kokszoló mellett mi “viseltük gondját” a vasmű területén maradt többi építésvezetőség eszközeinek is. Létszámunk ekkor már 31 főre “duzzadt”.
Ősz tájékán a Hazafias Népfront Városi Bizottsága vasgyűjtést szervezett, mentendő a veszett fejsze nyelét. Nekem kellett biztosítanom, hogy a munkahelyen lévő, később beépítésre kerülő anyagok ne essenek áldozatul a dühödt akciónak. Az idő tájt már rebesgették, hogy az intézkedések, melyekkel a kokszoló munkáit leállították, talán elhamarkodottak voltak és a jövő évi újrakezdést emlegették. Jöttek a vasgyűjtők. Egyből szemet szúrt nekik az ércelőkészítő alapozása mentén a későbbi beépítésre előkészített, felcímkézett, kötegelt, betonacélok hatalmas mennyisége. Nem is kellett vele sokat vesződni, így tiltakozásom ellenére mindent gépkocsira raktak és vitték beolvasztani.
Késő ősszel Martin H. Gyöggyel, vállalatunk műszaki osztályvezetőjével naponta végiglátogattuk a vállalat mezőgazdasági munkahelyeit. Kellemes esemény volt a SERNEVÁL telepek meglátogatása, ahol véletlenül mindig a disznóölésekre érkeztünk. “Gyuri bácsi”, ahogyan mi neveztük Martin H. Györgyöt, érdekes alakja volt az akkori építőiparnak. Kb. 130 kg-os testsúlyát alig tudta bepréselni az autóba. Szívesen emlegette, hogy a spanyol polgárháborúban Münnich Ferenccel együtt harcoltak. Ez a kapcsolat különösen az 1956-os októberi forradalom után volt hasznos azon kollégák számára, akik 1956-ban kompromittálódtak a rendszer előtt. Sokan köszönhették neki sértetlenségüket, amelyet akkor már a Bányászati Építő Vállalat igazgatójaként biztosított számukra.
1955 áprilisában nagy ütemben láttunk az építési munkához, melyet már csak a mi építésvezetőségünk végzett. Hatalmas erőfeszítéssel, az építő-szerelő vállalatok összefogásával lehetett biztosítani a kokszolómű befejezését. Az ünnepélyes átadás 1956. július 8-án történt meg. Ez alkalommal sokan, – ne látszódjék szerénytelenségnek – vehettünk át kitüntetéseket. Ezekkel együttjárt egy meghívó is az ünnepség után, az Arany Csillag szálló éttermében tartandó fogadásra és díszebédre. Az ünnepségen két miniszter – Szijjártó Lajos és Csergő János is megjelent, meglehetősen nagy kísérettel. Valószínűleg ennek következménye lehetett az a kérés, melyet az átadáskor vállalatunk igazgatója intézett hozzám: “Azt kérem építésvezető szaktárstól, hogy az ebédre ne jöjjön el. Kevés a hely, nem tudjuk leültetni az elvtársak sofőrjeit.”
Őri Zoltán
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
