Úgy, ahogy történt – 39. rész

– 39. rész –

A legelőn rengeteg mezei virágot szedhettünk, különösen a Bájó-völgyben. Persze nem mind volt csokorba való, így a katángkóró, a szúrós levelű csorbókák, a bogáncsok és az aszatok sokféle fajtáiról nem is beszélve, de ki ne hagyjam a csattanó maszlagot vagy a beléndeket.
A kígyószisz könnyen megúszta, mert úgy szólt a kádencia, hogy aki letépi, azt megkergeti a kígyó. A kígyótól nagyon féltünk, – így a szisz megmenekült. Voltak növények, amelyeket nem szíveltünk és a nálunk levő pásztorbottal leütöttük a fejüket, ha megtehettük. Így szorult a szegény iringó, a szamárkenyér és még a mácsonya is. Ezeket jól ismertük, bár növénytani jártasságunk többre nem futotta. Nem is kellett. Ezek haszontalan gaznak számítottak, amelyek elnyomták a legelő hasznos füveit. Pusztítottuk.
De együk már meg a reggelit! A többiek – nem nagyon figyeltem – nem csak kávét ehettek, hanem sonkát, kolbászt, szalonnát, ki-ki az ízlése szerint. De kávé, az mindenkinek járt. És méghozzá milyen kávé!
Ez nagyanyám különlegessége volt. Persze nem valamilyen raffinált receptre kell most gondolnunk, inkább a legtermészetesebb ízekre. Ő ugyanis a tejeskávé “fekete” felét nem hagyományosan állította össze például babkávéból, vagy árpakávéból. Ó nem! Ő egy kékes-lilás színű öntöttvas lábosban rozsot pörkölt. Rozsot! Ezt daráltuk meg és kevertük, illetve főztük össze Frank kávéval, amely cikóriából készült.
Persze, ha azt abban az időben tudtuk volna, hogy a cikória nem más, mint a kékvirágú katángkóró vastag karógyökere, akkor több becsülete lett volna előttünk a gulyalegelőn. De mi ezt nem tudtuk, így gyári cikóriából készült kávét fogyasztottunk, amelyet frissen fejt tejjel kevertünk és akkor következett a fénypont: Nagyanyám bement az elsőházba és kihozta karján a nagy süvegcukrot, s míg bal karján mint egy kisgyereket tartotta a kávésfazék felett – ami lehetett vagy 8-10 literes – jobb kezébe vett e célra szolgáló kisbabával – szép nagy cukorszilánkokat vágott bele a forró kávéba. Majd elkeverte, megkóstolta. Láttuk az arcán a minősítést, s nagy örömömre megint rácsapott a nagy darab süvegre. Ez az öröm csak akkor lett nagyobb, ha történetesen a tervezettnél nagyobb darabot ütött le, én ugyanis az édes kávét szerettem. Máig is így vagyok vele.
De így vagyok még valami mással is. És ez a kávé föle. Mondanom sem kell, hogy reggelizőasztalunkra a legfrisebb tej került, olyan, amely egy órával előtte még a tőgyben volt. Semmi pancs, csak szűrés és kész! Így aztán lett is a forralt tejen olyan föl, hogy csaknem késsel kellett vágni. Ha meg beleöntötték az előbbi feketekávét, akkor foszlányokra szétszakadozott, bennem nagy undort keltve. Hogy miért, azt máig sem tudom. De azt igen, hogy inkább meghaltam volna, semmint egy ilyen bőrös kortyot megigyak, így hát Édesanyám, aki ezt a természetemet jól ismerte, leszűrte.
A többiek nem nézték jó szemmel, s hiába voltam az egyetlen unoka a népes családban, Pista bátyám mindig szóvá is tette:
– Juli, Juli, így te magad nevelsz urat a fiadból! Mit kell annyit vacakolni? Igya meg és kész!
És jó példával elöljárva, jót húzott virágdíszes, literes kávésbögréjéből. Őneki ezt eltűrtem, de senki másnak a világon!
Szegény anyám szégyenlősen hebegett valamit, de közben már előttem volt kis hasas bögrémben a kávém, meg egy jó darab kenyér. Ettünk, csend lett és a szívünkben béke.
Reggeli után ki-ki ment a saját dolgára. Míg nem kaptam libapásztori feladatokat, addig Pista bátyámat lestem, hogy mit tervez és ha szántás-vetés vagy lókapálás volt műsoron, akkor – megbocsátva, sőt el is felejtve előbbi ellenséges kiszólását – máris hozzá csatlakoztam, tudva, hogy egész délelőtt vagy Lidi vagy Julcsa hátán ülhetek. Ez pompás szórakozás volt. Magasan voltam, messzire elláttam, élveztem a jövés-menést, még akkor is, ha ugyancsak a földnek két oldaláról van szó. Lovagló pálcámmal (ezt útközben az orgonabokorról törtük) oda is vágtam lovunknak, különösen ha nagybátyám elégetlennek tartotta az ütemet és
– Lidi ne! Az anyád…!
biztatással erre engem is felbátorított. (Nem azért pontoztam ki a fenti mondatot, mintha oda leírhatatlan szavak kerültek volna. Nem. Egyszerűen azért, mert nagybátyám a többit elnyelte, inkább a hangsúly volt fenyegető.)
Egy ilyen munkába menetkor történt velem életem első szerencsétlensége. Fogasolni és hengerezni (mi úgy mondtuk: gurgózni) indultunk kocsival a tanyaudvarról. Mi elől nagybátyámmal a pokrócos ülésdeszkán, hátunk mögött a henger részeire szedve, meg a három darabból álló vasfogas, egyik része felfelé álló körülbelül 25 cm-es hatalmas vastüskéivel közvetlen mögöttünk.
Kihajtottunk a kapun, vidáman integetve, de mindketten vagy elbámészkodtunk vagy kellőképpen nem figyeltünk, így aztán az történt, hogy a kapu utáni kis lejtőn a kocsi meglódult (a lovak sem voltak figyelmesek, mint máskor) én meg hátrabillenve, fejjel bele a fogas meredező szögeibe! Hiába kapott utánam Pista bátyám, a baj már megtörtént. Úgy emelt le a fogasról és vitt fel a tanyába, szidva a nyüves lovakat, mert felelőst akkor is kellett találni.
Én utánam – azt hiszem – ő volt a legjobban megijedve, talán annyira, hogy a megszűrt tejeskávé ellen sem lett volna kifogása…
De ne tréfálkozzunk e drámai pillanatban. Mert az volt. Képzelje el az Olvasó, hogy egy ötéves kisgyerek fejjel beleesik a vasfogasba, ömlik a fejéből a vér, nem is látni mi a hiba és a legközelebbi segítség, az orvos hat kilométerre van.
– Hozzátok a nagy kék vájdlingot! Aztán gyorsan pár vödör hideg vizet a kútról. Frisset!
Ezzel lába közé kapott, fejemet belehajtotta a vájdlingba és öntötte rá a hideg vizet. Láttam, hogy az előttem levő edényben a víz elszíneződik, először rózsaszín, majd piros lesz. Na ekkor ijedtem meg igazán. Szívből ordítottam és jajgatva kérdeztem: