Sztálinvárosi Hírlap – 1961. január 6.
A neves francia újságíró riportsorozatából közlünk részleteket, mely megjelent a Humanité 1960. XI. 15, 17, 18, 22-i számában.
Fordította: Dr. Pogonatos Takisné
ÉTIENNE GAUTHER
AZOK A SZTÁLINVÁROSIAK
– negyedik rész –
És végül – és ez a harmadik pont – a szocialista viselkedés…
– Egyik brigád nem harapja le a másiknak az orrát, sőt segítünk egymásnak, mert ez mindenkinek közös ügye. És gyáron kívül is összetartunk. És segítünk is egymásnak, ha valami nagyobb munka akad egyiknél-másiknál. És támogatják egymást nehéz esetekben, még erkölcsileg is. Együtt veszünk részt a szocialista munkában. Igen sokszor együtt szórakozunk családjainkkal. Ha egyikünk olyat tesz, ami nem egészen korrekt, elővesszük. Nem mondjuk, hogy szentek vagyunk, vagy éppen szerzetesek. Emberek akarunk lenni, szocialista emberekké akarunk válni…
184 ugyanilyen…
“Micsoda ötlet és milyen unalmas lehet” mondhatják olvasóink legelnézőbbjei. Tényleg furcsa, annál is inkább, mert hiszen az emberi méltóság – amint azt Bidault úr is kifejtette, aki aztán ért hozzá – csak a nyugati ég alatt virágozhat, persze a tűzálló pénzszekrények árnyékában.
És ha még csak ez a hét ember volna. De nem: már 184 ilyen brigád létezik Sztálinvárosban. Szerencsére (vagy sajnos, ez már szemlélet dolga) a kombinát munkásai egyre inkább érdeklődnek a dolgok iránt. Sőt időről időre össze is ülnek, hogy kiválasszák a legjobbakat, akiknek azután odaadományozzák a szocialista brigád címet, melyet olyan nehéz megszerezni, de még nehezebb megtartani, a legkisebb hiba és elveszett. Mert nem a gyárvezetőség vagy a párt, vagy a szakszervezet, amely ezt eldönti. Ez a munkások összessége, és ők szigorú bírák. De ami aztán igazán meghaladja az értelemnek felfogását, az az, hogy ez a cím semmiféle anyagi előnyökkel nem jár. Erőfeszítéseikből csakis a társadalom profitál, és még ezt sem tartják furcsának. Sőt, az újságok erről írnak, és nem a sztrájkról, a kéjgyilkosságokról, vagy hercegi szerelmekről.
Persze az igaz, hogy nem minden brigád olyan, vagy még nem olyan, mint ezek heten, és hogy Sztálinváros e tekintetben is mint sok másban “úttörő” város. Az is igaz, hogy a kísérlet még gyerekcipőkben jár és majd a gyakorlatban válik mind tökéletesebbé. De mégis, valami nem mindennapi megy itt végbe.
Felfordult a világ – szokta mondani nagyanyám, – akinek fogalma sem volt, hogy mi válhat egy napon egy rendes világból.
Van egy magyar közmondás: “A vak tyúk is talál néha szemet”. Nyugati újságírók látogatták meg múlt nyáron Sztálinvárost. Sok minden iránt érdeklődtek, sok jegyzetet csináltak és néhány fényképet is. Például lefényképeztek egy üres kirakatot (üres volt, mert rendezés alatt állt, de erről a csekélységről ők nem tettek említést) és fényképeztek egy sáros építkezési helyet is. Be kell vallani, hogy a sztálinvárosi építkezéseken előfordulhat sár, ami persze kizárt dolog egy nyugatiasan civilizált országban.
Nos, a vak tyúkok megtalálták a szemet. Igaz ugyan, hogy ezek olyan vakok, akik nem akarnak látni, ami végezetül is csak nekik lesz rossz.
Másképpen nem is fejezik itt ki magukat az emberek. Hagyja csak, ismerjük ezt. Láttunk ennél sokkal cifrábbat is. Az nevet legjobban, ki utoljára nevet. És valóban, itt Sztálinvárosban láttak már ennél cifrábbakat is. Voltak persze anyagi nehézségek is, de nem ezek voltak a legrosszabbak. Jobban értékeli az ember azt, amit lát, ha tudja milyen nehézségeket kellett leküzdeni. És azt is jobban értékeli, hogy mindezek leküzdése mit ígér a jövőre nézve.
Á propos, óriási
Már nem emlékszem rá ki idézte Kossuth Lajos eme szavait: “Ipar nélkül az ország egy félkarú óriás”. Persze ezzel nem arra céloztak, hogy az 1848-as szabadságharc vezetője már akkor előre látta Sztálinváros szükségességét. Különben is, itt jól tudják, kik azok, akik visszaélnek Kossuth emlékével és nevével. De tény, hogy mióta a nép van hatalmon, az “óriás” izmosodik. A Szovjetunió segítségével.
A sztálinvárosiak nem kis büszkeséggel hívják fel a figyelmet arra, hogy az új hengermű csarnokában kétszer el lehetne helyezni a budapesti parlamentet, ami pedig eléggé impozáns épület. Egyik végétől másikig teljesen automatizált szovjet gépek dolgoznak. És azok az újságírók, akik az igazi igazságot szerezték itt, megcáfolhatatlan bizonyítékát találhatták annak, hogyan avatkozik be a Szovjetunió az ország belügyeibe; a gépeken rajta van a szovjet védjegy.
Így is lehet adni
És ez még nem minden. Beszélgettem egy távirányító üvegkabinban Tóth Józseffel, és Tóth József bevallotta, hogy oroszul akar tanulni. Hogyan is van az, hogy Tóth Józsefben felébredt a kívánság az orosz nyelv tanulása iránt?
10 éve van Sztálinvárosban.
– Egy szakszervezeti konferencia alkalmából jöttem ide, és úgy határoztam, hogy itt maradok. Amikor kaptam egy lakást, 51-ben, a ház még fel volt állványozva. Még sok sarat kellett taposni. Az emberek mentalitása még jócskán különbözött a maitól. De engem ez érdekelt, és feleségemet is talán még jobban mint engem.
Hát azt elmondhatjuk, hogy a dolgok alaposan megváltoztak! Házat építettem szüleimnek Dunapentelén. A legidősebb fiam kollégiumba jár, azt hiszem mérnök lesz, vegyészmérnök, ha továbbra is jól tanul.
Munkások szerelik a meleghengermű gépi berendezéseit /1959. október 17.
fotó: MTI
Igen, részt vettem a hengermű felszerelésén. Gépkocsivezető voltam, de 1959 júniusában átkértem magam a hengerműhöz. Először Diósgyőrött tanultam, aztán 6 hétig a Szovjetunióban, és 3 hetet Nowa Hután, Lengyelországban. Így lett belőlem technikus, és elhatároztam, hogy megtanulom az orosz nyelvet. Talán módomban lesz újból ellátogatni egy tanulmányút keretében a Szovjetunióba.
Észreveszik, hogy ezeknek a “szovjet ördögöknek” a propagandája milyen ravasz és átható, milyen ügyes és veszélyes egyben…?
Íme, a hengermű felszerelése, és ugyanakkor tanulmányút a Szovjetunióba, ezzel olyan előnyökre tesznek szert, melyet a “szabad” világ vezetői hiába keresnek kétségbeesetten, anélkül, hogy megtalálnák. Ezek: megbecsülés, bizalom és barátság az egyszerű emberek részéről, akiknek megvan az a gyengeségük, hogy jobb szeretik a tetteket a legszebben megformált beszédeknél is, mellyel az elmaradt országoknak segítséget ígérgetnek.
Sztálinváros /1960
fotó: id. Csuhaj-Barna Tibor
Az Idegenforgalmi Hivatal munkájáról
Meglátják majd, hogy olyan “ízléstelen” kifejezések divatja, mint például beruházás, 5 éves terv stb. mennyire rányomja bélyegét még a legbájosabb teremtményekre is.
Példa erre Sipos Anna, aki szőke, kecses és a Sztálinvárosi Idegenforgalmi Hivatal alkalmazottja (ez év első felében az új város több mint kétezer külföldi látogatót fogadott, és júliusban szép számmal franciákat is.)
Húsz és valahány évvel ezelőtt egy kis faluban született mintegy 4 km-re a várostól.
– Szüleim parasztok. Tanulmányaimat Budapesten végeztem és ott ismerkedtem meg egy fiatalemberrel. Diákszerelem. Eljöttem dolgozni Sztálinvárosba. Ő is … és nem egészen “véletlenül”.
Összeházasodtak és egyelőre egy gyermekük van.
“A férjem műszerész a kombinátban. Jól élünk egy fizetésből, a második fizetés a “beruházásokat” fedezi. Először is bebútoroztuk lakásunkat. Ez évi célkitűzésünk egy televízió. Azután ötéves tervünkben szerepel egy autó vásárlása is: ez az én álmom.”
Ez sok embernek az álma, de nem, elég csak tervezni, meg is kell tudni valósítani a terveket. Mi van, ha közbejön valami?
– Mi is jöhetne közbe. Csak egy dolog jöhetne közbe: ha háború törne ki…
Ez a szó: háború, nem rímed az ötéves terv fogalmával, nemcsak Sipos Annánál, de sokan másoknál sem. Sztálinváros legmagasabb épületén egy neon felirat hirdeti: “Békét a világnak!” Talán lesznek olyanok, akik erre azt mondják: milyen brutális és rossz ízlésre valló propaganda…
(folytatás hamarosan!)
