Budapesti Hírlap – 1918. május 15.
Vasgolyó – Bartháné Markovics ZSuzsanna rajza
Dunapentele bombázása
Írta: Bodnár István
– Gábor bácsi, Gábor bácsi, álljék meg kend! – kiabált egy csomó asszony a bíró háza előtt lévő pletykapadról, Somorján Gábor, hites kisbíró után.
– Nohát állok már. Gágogjanak kentek…
– Mi újság a törvényen?
– Ahhoz rövidebb haj kelletik…
– Ejnye, de rugdalózik ükelme a háborús kötélen… Nagyra van, mint az öreg Áron házaló, a kinek rozoga talyigáját kocsinak lekvirálták, vak, sánta lovát pedig megvették jó pénzért pesti virslinek… Hát csak annyit mondjék ken, meggyütt-e már a gyertya meg a petrólium?!…
– Nem, de a minisztériumság azt üzeni a Sári néninek, hogy “az örök világosság fényeskedjék neki!”
– Mindjárt fényeskedek én neked a – tenyeremmel… Inkább arról beszélj, hogyha már a rohadt narancsot meg a citronyt a nyakunkba savanyítottátok, hogyhát a – kávét is mikor osztitok már szét a községházi vegyesbótbul?
– Tessék, most már meg kávé kell neki? Pedig hajdanán reggelire szalonnát és kóbászt – kávézott… Vigyázzon ken, mert nemsokára vacsorára is hadikávét fog – szalonnázni még – kolbászolni… Elviszik a zsírt meg a – disznóságot…
– Hát csak vigyétek el, ha van pofátok az utolsó – pofaszalonnám is! De te is mozogj tovább, ha már nincs jobb újságod…
– Azt is bánom, hogy megálltam. Peg hát azért akadna egy-két újság, csak nem bírja kiadni a – nyeldeklőm… Az öreg Mózsinál elfogyott a szesz… A Hosszuláb bótosnál pedig már megitíuk a – Dianát is…
– Jó, tehát nézz be úgy déltájon. Akad még egy porció szilvóris. De addig végy erőt a nyeldeklődön…
– Hát Pattantyús Sáriéknál iker lett…
– Nekem mondod ? Hisz én fürösztöttem meg üket…
– Kovács János bácsiéknál meg kétfejű bornyu. A muzeonyba szánták. De nem lehet. A jegyző ur fél, hogy a Cseppentő írnok ur utközben leinná róla a spirituszt…
– Hát még?
– Császár Estánnal parolázott a királ. Aszt mondék, multkorvást ü huzta vón ki a – vizbül…
– No, csakhogy egyszer már együtt hallom emlegetni az Estókot a – vízzel. Idehaza bizony mindig csak bort ivott…
– Hát talán petroliumot igyék, mikor a sincs. Vagy ostornyelet? De még vón egy újság…
– Mi?
– Most olvasom a kis képesbül, hogy a németek ugyanám lövik Párizst.
– Hát csak lüjjék, a mi szegény fiainkat is lüvik.
– Igen, csakhogy tudja ken, hol van Párizs?
– Sose vótam olt. De az uram tíz esztendővel ezelőt onnan hozta a Juli lányomnak a csatlós “strumpándlil“, nekem meg a rézvasalót…
– Ja, az a párizsi árulóház vót Pesten, de Párizs a francok fővárosa…
– Hát akkor meg éppen ögye meg a franca…
– Hát ögye… De tudgya-e, hogy milyen messzirül lüvik?
– Csak nem olyan messzirül, mint ide a kalocsai kettős torom?
– Nem ám, de tízszer annyira, mint hozzánk Budapest… Kerek százhúsz mértföldriil…
– Akkor végünk van – kapta át a szót özvegy Mácsonya Andrásné.
– Mit, tán azt hiszi ken, hogy Párizsbul ide lünek?
– Azt nem! De hogyha ilyen pokolmessze is brantja van az álgyugolyóbicsnak, akkor jaj az egész Dunapentelének…
– Jaj?
– Megmondta azt a vőm, Kapinya Andris, a ki a harminc és feleseknél szolgál Budapesten… Mert izé… a lányom válik tüle…
– Válik? Hiszen azt hirelték, hogy csak ugy bagóhiten vótak?!
– Forduljon ki a nyelve, a ki mondta. Az a baj, hogy nagyon is összeérvényelte őket az anyakönyves. Mondtam is már neki, hogy nem sajnálnék két hízott libát meg egy választott malacot, ha a protokulombul kivakarná… De nem akari… Hát tuggyátok, a lányom hazagyütt…
– Persze, mer itthon a Kelemen Gyuri is…
– Te Gábor, hátul a nyakadon gyün ki az a szutykos pipaszár, ha be nem fogod a bagólesődet… Vagy istugysegéljen, fiskális kézre adlak…
– Jó, tehát válik…
– Igen… De az ura rexpex levelet irt utána, hogyha a mai szent estig vissza nem tér hozzá Pestre, jaj akkor nemcsak neki és nekünk, a pereputtyának, de az egész Dunapentelének, mert hát ő nem olyan himmi-hummi tik-takk ember… Egy nehéz tüzérrel nem tehet kukoricázni… majd megmutatja ü, hogy a harminc és felese ide – Dunapentelére is elér…
– Bolondoz ken, Juli néni…
– Jó, jó, ne higyjétek… De csak vigyázzatok az én szavamra… Még mindig beteljesült, akár a szentírás. Nem előre megmondtam a minap is, hogy a Herke Dani meg fog halni, kár azért a sok medecináért. Már tátintott, de a doktor ur még akkor is nevetve irta a receftet… Nem ismeritek ti Kapinya Andrást! A mit ü egyszer megmond, hát az meg vagyon mondva. Nekem is megmondotta egyszer, hogyhát izé… kössek csomót a nyelvem hegyére, mer ha nem, odaköti a Csákó tehén farkához. Oda is kötötte vóna, ha a Csákónak több esze nincs és hasba nem ökleli… Így is a szomszédok vettek ki a kezéből… Hej emberek, emberek, én már ismenem Kapinya Andrást… Nagy bajt hoz az még egyszer – Dunapentelére!
Persze hogy jól kinevették az öreg Kasszandra Juli nénit. Megint felöntött a garatra! De azért szétfutott a híre az egész faluban, hogy a rettenetes Kapinya elkeseredésében megígérte, hogy harminc és felesével szétlövi az egész Dunapentelét… Ezen mulattak egész este…
Másnap azonban már nem nevetett senki. Mert a délutáni templom után irtózatos dörrenés rázta meg a levegőt… Micsoda földrengés lehetett az, a mikor még Csömör Dani szájából is kiesett a pipa, a ki pedig van ötven esztendeje, hogy ki nem esett… De igazán csak akkor kezdettek eszmélni az emberek, a mikor meglátták, hogy Mácsonya Andrásné házának se oldala, se teteje. Szorongó érzés nyilallott a szívekbe s tört rést az ajkakon:
Kapinya András!
De aztán futott mindenki. Csak két bátor ember maradt a tett színhelyén. Spárga Dani segédjegyző, ki mint a legrövidebb nevű újság, a Pest-Pilis-Solt-Kiskun stb. Vármegye és Vidéke alkalmi tudósítója órával a kezében várta a rettentő pillanatot, hogy Párizs mintájára hány percenként fog lecsapni a gránát és Somorján Gábor kisbíró, a ki egyre azt hajtogatta:
– Fene jó szeme van mégis annak a Kapinyának, hogy olyan messzirül éppenség ezt a házat tudta eltrafálni…
De a falu túlsó végéről akkor már lógatta hazafelé a két kezét Mácsonya Andrásné is:
– Jaj, jaj, jaj… A pokolra való… No ugye Somorján, megmondtam. Uristen, a házam! Se oldala, se teteje. Nincsen egy ép ablak. Ez a drága lábas és vasfazék is az udvaron?! A kendermagos tyúkomnak meg már fejét rágja a macska… Sicc le, cudar… Hát a Pista?! – Hé, Pista, mindjárt kifacsarom a nyakad, ha elő nem gyüsz… De nincs… Jaj, ott veszett a drága unokám is…
Hát biz a gyerek nem volt sehol. De még a szomszédék Jancsija se. Pedig az anyja templomba menet látta, hogy együtt játszanak. Bizonyára a kidőlt fal temette el szegényeket… Jaj… jaj… ki ássa ki őket?
Szerencsére ott volt a segédjegyző. Somorján kisbirót elküldte, dobolja össze a falut. De a kevés férfinép borkóstolás ürügye alatt párizsit játszott a – pincékben. A fehérnép pedig, ki a kukoricagóré alatt, ki a kazalban… Volt, a ki vaskondérral a fején várta a következő – gránátot.
A mentés tehát lassan ment. Még éjfélkor is vesződtek. De akkor nyilvánvaló lett, hogy a két gyerek nincs a törmelék alatt. Most már bizonyos, hogy darabonként kell őket összeszedni a határban. Pitymalladáskor már éppen indult értük a fél falu, a mikor Hólyagos Mihály hites mezőőr beállított a két gyerekkel. Ott szedte fel őket a kukoricásban. Kutyabajuk se volt. Csak vacogott a foguk az ijedtségtől. Ez ellen pedig megitatták őket szenes vízzel, a mire megnyílott a szájuk s megfejtették a dunapentelei nagy rejtélyt.
Hát biz ők a padláson játszadoztak a Kapinya András által előszeretettel összehordott srapnellhüvelyekkel. A legnehezebbel elkezdtek gurigáim, de az legurult a padláslikon. Egy irtózatos dörrenést hallottak s valami odacsapta őket a szomszéd szénakazal tetejére. A mikor aztán észretértek, látva a nagy bajt, nem volt merszük hazamenni, inkább nekibujdostak a nagyvilágnak… Ennyi az egész…
Persze a falu föllélekzett: Még sem Kapinya! Nem kell tovább rettegni…
Ketten azonban nem voltak megelégedve, A segédjegyző ur határozottan boszankodott. Mert mennyivel hatásosabb hírlapi cím lett volna ez: Dunapentele bombázása, mint ez a szürke két szó: Fölrobbant gránát.
Mácsonya Andrásné pedig azt hajtogatta: Azért mégis a Kapinya András volt, csakhogy az alma nem messze esik a fájától. A fiu nem mer rávallani az apjára, inkább magára veszi az egészet. Később így módosította szavait: Hát hogyha nem is ü vót, azért a falu még sem ugrott át a sövényen. Megmondta Kapinya, hogy vége lesz Dunapentelének. Hát az is lesz! Mert nem ismerik kendtek még, Kapinya Andrást! A mit az egyszer megmond, az meg van mondva. Egyszer nekem is megmondta, hogy izé… a Csákó tehén farkára köti a nyelvemet…
– De hiszen ezt talán már említettem is a komaasszonyéknak?!
