Várostörténeti kalandozások címmel indított sorozatban múltunk még fellelhető, megtalálható nyomait fedezhetjük fel. Harmadik részben a város határában található Janitsáry-Szávits kúria szebb napjait, és hanyatlásának okait idézzük fel. Tartsatok velem most is, érdekes lesz!
Janitsáry, vagy ahogy régebben írták: Janicsáry? Kastély, vagy kúria? A családi nevet illetően talán magyarázat lehet a 19. század végére tehető családi nevek magyarosítása. Az épületet tekintve pedig a családi névhez hasonlóan mindkét változatot használják/használták, én az épület jellegét figyelembe véve a kúria elnevezést használom, ahogy a Magyar Kastélylexikonban is megtalálható. De talán mindegy is, a történet viszont nem ma kezdődött. Ugorjunk is vissza az időben, ismerkedjünk meg Janitsáry Miklóssal, akinek a meggazdagodását legendák övezték és állítólag róla mintázta Jókai Mór Tímár Mihályt az Aranyemberben. Miklós mellett persze essen szó a családról, és a szebb napokat látott épületről is.
JANITSÁRYÉK, SZÁVITSÉK
“Janitsáry Miklós 1778-ban született Castoria tartományban, Görögországban. Fiatalon érkezett magyar földre, viszonylag hamar a hajózás egyik igen jelentős alakja lett, és gabonával is kereskedett. Érdemeiért nemesi címet kapott, s mellé adományként a Krassó vármegyei Dragomirest kincstári helység egy részét – innét a dragomiresti (dragomirestyei) előnév. Gazdaságépítőként is helytállt. Földbirtokot vett Dunapentelén. Hat gyermeke közül a leányról, Theonimphiáról keveset tudni, annál többet a fiúkról. Döme ügyvéd, országgyűlési követ, 1848-as nemzetőr volt. Mihály lovaskapitány, Sándor a szabadságharc huszártisztje, később az országgyűlés tagja és korelnöke lett. Szilárd ugyancsak tisztként harcolt a szabadságharcban. Jogász lett. Feleségül vette Sárkány Antóniát, és 1850-ben megtelepedett pentelei birtokukon. Gazdálkodott, és mindinkább szerepet vállalt a mezőváros közéletében. Virilis – vagyis vagyonjogú – képviselő-testületi taggá vált. Műveltsége és világlátása okán Rosti Pál mellett szellemi vezetőjeként tisztelte a közösség. 1872-ben a megyei törvényhatósági bizottságba választották, ekkortól nemcsak Dunapentele, hanem Fejér vármegye szellemiségére is hatással volt. Ugyanabban az évben lett az országgyűlés tagja. Minden fontos ügyben hűséggel képviselte azokat, akiknek küldötte lett – Rácalmás, Dunapentele és a többi község lakóit.
Felvilágosodott emberként, bölcs politikusként a polgári átalakulás folyamatát segítette. Rostival érdekvédő és művelődési egyesületek szervezésén dolgoztak, megalapították a Casino Társaságot, a szellemi értékőrzés bázisát. Könyvtáraik az egész közösség előtt nyitva voltak. Jelentős politikusok, államférfiak, tudósok és írók – Tisza Kálmán, Eötvös József, Trefort Ágoston, Mikszáth Kálmán – jó ismerősek, barátaik voltak. Általuk is a világot igyekeztek megnyitni a pentelei polgárság előtt.
Janitsáry Szilárd, idegen földön hunyt el. 1893. június 28-án a stíriai hercegség – Stájerország – egyik városában, Eggenbergben érte a halál. Nem Pentelén helyezték végső nyugalomra, hiszen rokonai Pesten, a nemzeti sírkertben nyugodtak. Őt is a családi sírboltba temették, de emlékét a város ma is őrzi. Itteni örökségét egyik leánya és annak férje vitte tovább. Janitsáry Mária férjhez ment egy jeles földbirtokos család sarjához, Szávits Miklóshoz.
A birtok megóvása és továbbfejlesztése Szávits érdeme volt: tejgazdaságot alapított, angol sertéstenyészetet hozott létre. A családi tradíciók ápolását is feladatának tartotta, és apósa, Janitsáry Szilárd szellemi hagyatékát is igyekezett bővíteni. Polgári olvasókört szervezett, és a XX. század elején már a község egyik szellemi vezére volt. Jó kezekbe került a Janitsáryak öröksége – azé a családé, amely mindvégig megtartotta görög keleti hitét, származástudatát, közösségi szemléletét, kulturális értékőr szerepét. És büszkén vállalt magyarságát.”
Dunaújváros Hetilap – 2015.01.30. részlet Várkonyi Balázs cikkéből
______________________________
Czimerük: fenálló hadi paizs, melynek égszinkék udvarában alúl hármas zöld domb emelkedik fel, és a középsőn máglya lángjai között nyitott csőrrel, kiöltött nyelvvel, és szétterjesztett szárnyakkal ezüst phönix madár látszik. A paizs jobboldali szögletében hatszögü aranycsillag ragyog. A paizsfölötti sisak koronájából két strucztoll leng, a jobboldali vörös, a baloldali kék, és ezek között ismét a leirt csillag látható. Foszladék jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös.
Nagy Iván: Magyarország családai. Czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. (1859)
______________________________
A családról, és az épületről további érdekességeket tudhatunk meg Szabó Tamás Pentele ezer éve című könyvéből:
“Krivaj és fűzfás dűlőnek hívták valamikor a régi Dunapentelének azt a területét, ahol ez a kastély volt. Ott látható még ma is, csak időközben a terület is és maga az épület is szinte a felismerhetetlenségig átalakult.
A kastély a hozzá tartozó majorsággal Dunapentelének meglehetősen félreeső szögletében, két kis völgyecske találkozásánál van. Amióta Dunapenteléből város lett, ez a terület alaposan megváltozott. A majorság mellett építették meg a Dunaújváros-Mezőfalva közötti vasút bevágását és töltését, kevéssel délebbre készült a baracsi bekötőút is. Hogy el ne feledjük, a régi dűlőút nyomvonalát, mely a területet feltárta, felhasználták a 6-os számú országos főközlekedési út városkerülő szakaszának megépítésére. Mint látható, óriási volt az a változás, amely azóta történt, hogy a Dunai Vasmű és a város megépült.
Távol a világ zajától, ilyen idilli környezetben épült eredetileg az az épület, melyet a XIX. század közepén még Janitsáry-kastélynak hívtak.
Ma nehéz ugyan megállapítani a kastély építésének idejét, de biztos, hogy 1864-ben már megvolt. Kiderül ez Pesty Frigyes helységnévtárából, mely szerint: “…innét alá a Venyimi úton, ezen út mellett Tekintetes Ullman Vilmos úré (t.i: pusztája) honnét keletre át félórányira esik Tekintetes Janítsáry testvérek pusztája…”
A Janitsáry testvérek, Szilárd és Döme az 1848-as szabadságharcot követően kerültek Dunapentelére, és alapítottak itt tekintélyes birtokot. A kastély még mindig megvan a Pesty Frigyes által említett helyen, csak a neve változott: az 1900-as évek eleje óta Szávits-pusztának hívják.
A négy Janitsáry lány közül a 28 éves (Szilárd lánya – szerk.) Mária 1894-ben kötött házasságot a 27 éves Szávits Miklós főhadnaggyal. Ők örökölték a Janitsáry birtokot, melyen Szávits Miklós virágzó gazdaságot alapított, egyben Dunapentele meghatározó személyisége lett.
A Szávits birtok központja volt az egykori Janitsáry-kastély, melyet Szávits-kastélynak hívtak, annak ellenére, hogy kapuján még az 1940-es években is olvasható volt a “dragomiresti Janitsáry birtok”, ahol szívesen telepedtek meg a birtok alkalmazottai és hozzátartozóik is. így az 1930-as években a kastély körül egy kisebb település fejlődött ki.
A kastély maga, ami a megjelenését illeti, klasszicista stílusa után ítélve az 1830-as évek táján épülhetett. Földszintes épület, hossza 27 m, szélessége 13 m, előreugró porticussal, melyet két sarokpillér és középütt két toszkán oszlop tart.
Szávits Miklósnak két lánya született: az egyik, Margit a szomszéd birtokos Franki László felesége lett. Birtokuk Szedres-puszta volt. A másik lány, Olga dr. Földváry Lászlóhoz ment feleségül. Szávits Miklós halála után, talán 1941-ben övék lett a Szávits birtok, vele a kastély is.
Földváryék már nem sokáig élvezhették a birtokot. 1945-ben a földosztás során Földvárynénak – Szávits Olgának – és két lányának Verának és Évának a birtok egy kis hányadát adták vissza. A majorságot lakói elhagyták, az épületekkel új gazdájuk, a Dunaújvárosi Vörös Csillag Mezőgazdasági Termelőszövetkezet nem tudott mit kezdeni, ezért azok fokozatosan mentek tönkre és bontották le.”
DOLGOS HÉTKÖZNAPOK
Abban az időben igen nehéz, fájdalmas, gyötrődéses napokat élt át Pentele földdel rendelkező lakossága. Megkezdődött a termelőszövetkezetbe való belépés, bekényszerítés agitációja. Gyári munkások, pártkatonák járták a falut, zörgettek a kapukon. A bentiek az ablakon, a függöny mögül lesték, mikor mennek az agitátorok tovább. Ez a folyamat hónapokig tartott. A parasztemberek elbujkáltak a pincékbe, présházakba, mert nem akartak az agitálókkal találkozni.
Először azt éltük át, amikor lesöpörték padlásainkat, elvették állatainkat. Másodszor azt, amikor oda kellett adnunk földjeinket a város és a vasmű részére, jóformán semmiért. Annak örülhettünk csupán, hogy megmaradt a szabadságunk.
A harmadik élmény volt a legszörnyűbb, amikor oda kellett adnunk még megmaradt vagyonunkat és önállóságunkat. Az agitálók rendületlenül járták a falut, volt, ahol kizavarták őket, de másnap kétszer annyian jöttek. Nem volt megállás. Akiket beengedtek, azok győzködték a családot, a gazdát, hogy a szövetkezetben milyen jó lesz, mi mindenben fognak majd részesülni. Lesz nyugdíj, ingyenes betegellátás, a gondokat közösen fogják megoldani. Lassan törni kezdett a jég, mert nem volt kiút. Mit csináljon az az ember, aki a földjéből élt? Hová menjen, ha nincs szakmája?
Egyre erősödött a nyomás, majd közölték, hogy aki nem írja alá a belépési nyilatkozatot, annak földjét betagosítják, azaz elveszik. Kap helyette másik földet egy olyan helyen, amit nagyüzemileg nem lehet művelni, és amelynek gyenge a termőképessége.
Az agitálás folyt tovább, a pártkatonák már szinte ismerősként mentek a házakhoz, s közben szűkült a kör. Közölték, hogy a földtulajdonosok 75%-a aláírta a belépési nyilatkozatot. Közeledett a határidő, és be kellett fejezni az agitálást. Az emberek már jártak egymáshoz: “Beléptél, aláírtad?”
A befejezés előtt két nappal értesítést kaptam, hogy másnap reggel 8 órára jelenjek meg az óvárosi tanácsházán. Amikor odaértem, az egyik irodába küldtek, ahol nekem szegezték a kérdést:
– Maga Farkas János?
– Igen.
– Miért nem akar belépni a termelőszövetkezetbe?
– Mert senki nem tudott meggyőzni arról, hogy ott milyen jó lesz. Meg aztán az apám tíz éve meghalt, és amim most van, azért keményen megdolgoztam, és nagyon sajnálom odaadni.
– Tudjuk, hogy maga nagyon szeret vadászni.
– Csak szeretnék, mert megkülönböztetés miatt nem kaptam fegyvertartási engedélyt.
– Na, itt ez a belépési nyilatkozat. Írja alá, és két héten belül lesz puskája.
Nem hittem el, de aláírtam, mert nem volt erőm tovább tiltakozni. Az, hogy lett puskám, valóra vált. A beszervezőt Mihaldinecz Jenőnek hívták, akivel sok évtizedig együtt vadásztunk jó barátságban, és akit keresztapámnak hívtam. Így lettem én tsz-tag.
(…)
Otthonról hozták nekünk az ebédet, vagy tarisznyából ettünk. Nagyon nehéz volt megszokni a mindennapi robotot és alárendeltséget azoknak az embereknek, akik egész életükben önálló életet éltek.
Ezek a körülmények nagyon sok idős ember idő előtti halálát okozták, akik nem bírtak belenyugodni, hogy oda kellett a vagyonukat adniuk, és elkeseredésükben az italhoz menekültek.
Dolgoztunk, de hogy miért, azt senki sem kérdezte. Azért, mert az életünkben ezt szoktuk meg, erre neveltek a szüleink.
Fizetés nem volt, ki mennyi munkaegységet gyűjtött, azért dolgozott, és a munkaegység értéke után kapott jövedelmet. Akkor egy munkaegység értéke 22 forint volt. Egy munkaegységért meg kellett kapálni 800 öl kukoricát, le kellett kaszálni 1200 öl álló takarmányt, fel kellett rakni lovas kocsira és elteríteni a földön 11 kocsi érett trágyát. Brigádokban dolgoztunk, az elvégzett munkát a brigádvezető felmérte és átadta a bérszámfejtőknek, akik a munkaegységkönyv alapján számították ki a munkabért. Minden munkát és az abban résztvevő személyeket napi jelentésben kellett leadni. A munkaegység értékéig adtak terményt, takarmányt, bort, pálinkát, vagyis azt, ami akkor termett.
Részlet Szabó Tamás Pentele ezer éve című könyvből – Farkas János visszaemlékezése
______________________________
“Jobb itt a közösben…”
Rövid látogatás a Vörös Csillag termelőszövetkezetben
Naplemente előtt, késő délutánra járt már az idő. A gyalogmunkások befejezték napi munkájukat. Jöttek vissza a mezőről. Múlt esztendőről maradt künn egy kis kukoricaszár, azt takaritgatják be. Ha későn is, de meg kell csinálniok, mert itt a jó idő, s a kukoricaföldbe rövidesen borsó kerül.
A Vörös Csillag tsz. tágas udvarán éppen most fordul be nagy robajjal a masina. A szövetkezet saját traktora. A nyeregben az elnök, ifjú Vagyóczki Mihály, aki – mint látjuk – a traktort is jól megnyergeli, akárcsak a lovat. Tavaly ilyenkor még a növénytermelő munkacsapat vezetőjeként készült a tavaszi munkákra. Most, ezidén az egész termelőszövetkezet gondja nyugszik a vállain. Mert azon a bizonyos november 22-i emlékezetes taggyűlésen őt választották meg elnökül.
A lóistálló végében áll meg, csendesül csak el a gép, amelyről kiderült, hogy Zetor, a javából.
– Príma kis gép, megkedveltem – mondja, nem kis büszkeséggel az elnök. A miénk – teszi hozzá boldogan. – Most vettük, hogy megkönnyítsük munkánkat. De egyelőre még nincs traktorosunk és… magam járatom be a gépet.
Mindjárt itt megkérdezzük, mire is használják majd ezt az új Zetort?
– Első munkája a bejáratás után, mindjárt az őszről elmaradt szántás lesz. De folytatjuk a tavaszi szántással. Majd a vetésnél is felhasználjuk.
Természetesen az igásállatokat is igénybe veszik. Öt pár ló szánt-vet majd, ha az ideje elérkezik. Így hát függetlenítették magukat a gépállomástól. Most azonban mégis hozzájuk fordultak, a mezőfalviakhoz. De üres kézzel jöttek vissza. Pótkocsit kértek – kölcsön, a traktorhoz. Merthát azt csak hetek múlva kapják meg a gyártól. Ekét se kaptak tőlük, pedig úgy tudják, hogy lett volna miből adniok. A pótkocsit azonban mégis megoldják. Nem csalódtak a dunapentelei építőmunkásokban. Tőlük kapnak kölcsön pótkocsit addig, amíg az övéké megérkezik.
Közben elérkezik az esti etetés ideje. A sertésólaknál élénkül a röfögés és a visítás. Hangzik a figyelmeztetés: 109 sertés nyüzsög az ólakban, sok felágaskodik az ajtókra Negyvennégy anyakoca, a többi hízó a javából. Szép ez az állomány. De még szebb lesz a tavasszal és nyáron. Márciusban kezdődik az ellések sorozata, Lesz itt bőven kismalac. Március elején kerül piacra húsz szerződéses sertés, amelyekért jó árat kapnak. A tehenészet is jól fizet. Januárban háromezer liternél több tejet adtak el.
A tagok közül is többnek van tehene. Úgy hirtelenében csak tizenegyet számolt össze az elnök és “János bácsi”, a főkönyvelő.
A beszélgetés során sok mindenről szó esik. Persze először a tagokról. Negyvenen maradtak. Harmincan váltak ki. A bennlévők nem sajnálják őket. Megtisztult a levegő. A szorgosabbak most is a közösben élnek. S ennek örülnek valamennyien.
– Négyen is jöttek volna már vissza – mondják. – De most úgy gondoljuk, nem kellenek. Majd a gazdasági év végén. Nem akarjuk, hogy “átjárós ház” legyen ismét a termelőszövetkezet. Figyelmeztettük őket, de nem hallgattak a jó szóra – mondják egybehangzóan.
– Hogyan készültek fel a tavaszra?
– A hirtelen jő idő sem ér váratlanul. Szántunk-vetünk mihelyst lehet – válaszol az elnök.
Emellett a háztájiról sem feledkeznek meg. Minden tag megkapja a közgyűlés határozata szerint a két-két holdat. De… a termés csak akkor az övé, hogyha a közösben az évi 270 munkaegységet ledolgozta, így aztán biztosan nem hanyagolja el senki a közös munkát. Mert ezután is az lesz a legelső.
A szövetkezet ezidén nemcsak traktort, de egyebet is vásárolt. – Új könyvtárat vettünk tagjainknak – újságolják örömmel. A kulturális alapból jutott erre is.
A szövetkezet kommunistái is helyükön vannak. Becsülettel dolgoznak.
Egyetértésben dolgoznak a közös ügyért, termelőszövetkezetük további felvirágoztatásáért. Negyvenen, akik a nehéz napokban is kitartottak a szövetkezet mellett, bíznak a társas gazdálkodás fölényében, s gyakran mondogatják: “Bizony, jobb itt, gondtalanabb itt a közösben…”
Dunapentelei Hírlap – 1957.02.15.
______________________________
Horváthék tanyáján tv-antenna ágaskodik, öt éve érkezhetett meg a villanyáram ide, amikor a dunaújvárosi téesz beköttette az elektromos hálózatba a közeleső Szávitspuszta majort. Négytagú család lakik itt, távol a város zajától. Horváth Imre gyermekkorától, harminc éve él ezen a tanyán. Szülei évekkel ezelőtt költöztek be Óvárosba. Ő maradt családjával. Szereti a tanyát, a szabad életet. Motorral jár naponta a Vörös Csillag Termelőszövetkezetbe. Otthonukban rádió, televízió közvetíti a világ eseményeit, mosógép jelenti a kényelmet.
– De hogyan jár innen iskolába ősztől a nagyobbik gyerek?
– A nagymamától, aki Óvárosban lakik.
– Távolabbi tervek?
Szeretnénk eladni a tanyát és Óvárosban, vagy valamelyik közeli községben telket venni, házat építeni.
Dunaújvárosi Hírlap – 1971.04.27. – részlet a Tanyák fogságában című cikkből
______________________________
ÚJ LEHETŐSÉGEK
A Dunaújvárosi Vörös Csillag Termelőszövetkezet 1985-ben 650.000 Ft-ért eladta a Szávits-major eléggé lepusztult állapotban lévő kúriáját és a hozzá tartozó 800 négyszögöl földterületet. A vevő, egy építőipari szövetkezet panziót, pihenőközpontot álmodott a területre, az átalakítási munkálatok megkezdődtek.
Kastély volt, most panzió (lesz)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kastély – kezdődhetne a mese, de nem meséről van szó. A kastély ugyanis ma is megvan még, csak pillanatnyilag romokban áll. A Szávits-pusztai épületről van szó, amely néhány évvel ezelőtt még a Vörös Csillag Termelőszövetkezet tulajdonában állt. Az idősebbek úgy emlékeznek, hogy a szövetkezet megalakulása óta szállásoltak el benne idénymunkásokat. Már ameddig ezt az épület állaga lehetővé tette. Aztán jött a hír, hogy eladják… Egy vállalkozó kedvű ember megvette, mondván: újjáépíti a kastélyt, és panziót nyit benne.
Évszázados fákkal övezve
A hatos útról letérve a szántóföld szélén leállítjuk a kocsit. Attól félünk, hogy beleragadunk a sárba az előző napi eső miatt Csetlünk-botlunk hát a vizes fűben, s egyszer csak festői kép tárul elénk. A rét túlsó oldalán évszázados fákkal övezve madárfüttytől hangos, és a civilizáció “ártalmaitól” mentes vidékre érünk. A fák mögött már kevésbé idilli a kép: egy földszintes épület romjai bukkannak elő.
Kattog a fényképezőgép, s közben megpróbáljuk elképzelni milyen is lehetett az épület régen, az 588 holdat birtokló Szávits Miklós idejében. (Sajnos hiába kutattunk korábbi fotó, vagy írás után, amely alapján képet alkothattunk volna róla, így csak a fantáziánkra hagyatkozhattunk.) Az elbontott téglák mindegyikében egy monogrammot találtunk. R. S. Vajon kié lehetett? A téglagyár tulajdonosának nevét őrzi évtizedek óta. Az épület homlokzata előtt még felismerhetők egy hajdan volt, gondosan kialakított kert körvonalai, amely kerítés híján beleolvad a hatalmas park zöld némaságába.
Tizenhat szobás lesz!
Kemény István, az új tulajdonos kedvesen fogad bennünket, s a kastéllyal kapcsolatos elképzeléseiről is készséggel ad felvilágosítást. Szavai nyomán egy csodálatos pihenőpark képe bontakozik ki előttük.
– Tizenhatszobás lesz a panzió, étteremmel, borozóval. A tizenhat szobát viszont csak úgy tudjuk kialakítani, ha tetőtérbeépítést csinálunk, ez pedig azzal jár, hogy az épület homlokzata nem lesz olyan, mint régen. Egyébként szerettük volna mi a régi stílusát, hangulatát visszaadni az épületnek, de sajnos csak egy idős bácsi visszaemlékezéseire szorítkozhatunk. A panzió mellett lesz lovasiskola, úszómedence és teniszpálya is.
– Mennyibe kerül ez önöknek összesen?
– Négy, négy és félmillió forintba, plusz a berendezés – mondja Kemény István, s nyugati prospektusokat terít elénk. Bennük a legmodernebb hálószobabútorok, és berendezések. – A fűtést olajkazánnal oldjuk meg, a villany szerencsére már rendben van. A téesz átadta nekünk a trafóállomását, amikor a kastélyt megvásároltuk.
– Most szinte megkozelíthetetlen a Szávits-puszta. Hol lesz a bejáró?
– Mivel körülöttünk minden terület a téeszé, hozzájuk kellett fordulnunk. Három féle utat ajánlottak fel nekünk, ezek közül azt hiszem a hatos úthoz kapcsolódót fogjuk választani.
– A terveket és a tervezett berendezést nézegetve bennem az fogalmazódott meg, hogy nem mindenki számára lesz ez a “paradicsom” megfizethető…
– Én azt hiszem, hogy téved. Járom az országot hogy tapasztalatokat szerezzek. Méregdrága panziókat találok, ahol az elszállásoláson túl nem nyújtanak semmit a vendégeknek. Nem tudok most önnek árat mondani, de a tervem az, hogy ne csak a külföldi túristák, hanem az itthoniak számára is megfizethető legyen.
Nádtetővel
Az új tulajdonos jó szándékát nem vonom kétségbe. Ha minden a tervek szerint halad, 1989 tavaszára csodálatos panzióval gazdagodik városunk környéke. Egy dolgot mégis fájlalok. A műemlékvédelmi felügyelőség nem tud erről a kastélyról a mai napig sem. Eddig azért, mert az épület használói nem tartották fontosnak hogy megóvják. Ezután pedig azért, mert mind külsejében, mind pedig funkciójában alaposan megváltozik. A kastélyt nádtetővel szeretnék befedni – no és a tetőtér-beépítéssel is elveszíti eredeti formáját.
Kicsit sajnálom
Nem lenne rossz dolog, ha elmondhatnánk, hogy van – és nemcsak volt – egy kastély a városhoz közel, de ha igazságosak akarunk lenni, el kell, hogy fogadjuk Kemény István érveit. Mert ő legalább vette a fáradságot – no és a pénzt -, hogy értelmes, méltó rendeltetést biztosítson egy olyan épületnek és környezetének, amely sokkal többre érdemes, mint amire eddig használták.
Dunaújvárosi Hírlap – 1987.06.12. – Kiss S. Anna
______________________________
HANYATLÁS – ELFOGYOTT A PÉNZ
“Kemény-idők” a Szávits-pusztán
Húszmilliót szeretnének
– A Kemény-kastélyt keresem – mondom a 6-os út mentén motorozgató suhancnak, s ő furcsán néz rám. De így járok a szántóföld szélén zsákot cipelő idős emberrel is. Csak amikor azt mondom: Szávits, gyúl világosság az öreg fejében.
– Miért nem ezzel kezdte, az arra van – mutat a Vörös Csillag téesz földje által körülhatárolt pusztára, s a rajta lévő parkra, az épületekre.
Hiába. Az új tulajdonos, Kemény István nádazó kisiparos nevét még nem, a régiét, Szávits Miklós földbirtokosét lassan már nem ismerik a környékbeliek.
Pontosan egy évvel ezelőtt jártunk itt, azóta megváltozott sokminden. A táj épp oly festői, mint akkor, az évszázados fák is megvannak egytől egyig, nem hiányzik a madárfütty sem. Viszont azóta tető alá került a régi kúria. Pontosabban nádtető alá, amely bár vadonatúj, mégis valahogy elhagyottnak, ittfelejtettnek tűnik az egész épület. Nyoma sincs ugyanis az építkezésnek. Márpedig tavaly Kemény István azt ígérte, hogy jövő tavaszra itt 16 szobás penzió lesz…
– Elfogyott a pénzem – tájékoztat a tulajdonos – hitelt pedig nem kaptam még egy fillért sem. A megváltozott gazdasági helyzet, az adó nem tett jót ennek a vállalkozásnak, bár már egész jók a kilátásaink. A Budapest Hitelbank volt a tizenharmadik, amelyet megkerestünk, s ahol végre szóba álltak velünk. Pillanatnyilag a terveket és a költségvetéseket tanulmányozzák. Húszmillió forintot szeretnénk…
Gondoltak egy kft. megalakítására is, mivel a probléma rendkívül sok, és időközben Kemény István testvére kiszállt a vállalkozásból. Mindenesetre, ha e hónap végéig kapnak pénzt a hitelbanktól, akkor folytatják a munkát, a jövő tavaszra elkészülnek mindennel. Ha nem, akkor sincs veszve minden. Új megoldást keresnek, a határidő pedig 1990 lesz.
Gondok ide vagy oda, a tulajdonos álmai nem lettek szerényebbek semmivel. $őt a lovarda, a fürdőmedence és a borozó mellé még halastavat, szaunát és masszázsszalont is tervez… S mi lesz, ha belebukik? Értetlenül néz rám. Azt mondja, az lehetetlen. Ha nem is olyan könnyen(?), mint tervezte, de sikerülnie kell!
Kemény István tehát nem adja fel, s bizonyára neki van igaza. A befektetett munka előbb-utóbb gyümölcsözik majd. De ha már a kastély a nádtetővel, a tetőtérbeépitéssel elveszítette eredeti stílusát, legalább a régi nevét hagyjuk meg.
Maradjon ez a puszta, ez a kastély ezután is Szávits.
Dunaújvárosi Hírlap – 1988.06.14 – K. S. A.
______________________________
A Szávicsnak már nincs hitele
Kidobált ablakok
Éppen két éve jártunk a Szávics-kastélynál először. Megfogott bennünket a régi épület hangulata, a táj szépsége, no és a tulajdonos, Kemény István merészsége. Hisz a nádazó kisiparos eltökélte: tizenhat szobás penziót alakít ki a régi uradalomból s köré pihenőparkot borozóval, teniszpályával, úszómedencével, lovardával.
Akkor kicsit haragudtam is rá.
Haragudtam, mert a környék oly kevés, múltat idéző épületének egyikét náddal szándékozta befedni. S mert a tervezett tetőtér-beépítéssel megváltoztatni kívánta az épület stílusát.
Mindezek ellenére hosszú idő óta ő volt az első, aki értelmes célra akarta használni a kastélyt, a festői környezetet, s ezért “megbocsátottam” neki.
Tavaly már nem mutatta meg a nyugati prospektusokból, hogy milyen lesz a berendezés, inkább arról beszélt, hogy pénz kellene. Hittel. De nem adnak. Járt ő már mindenhol – sikertelenül. Bár most, úgy tűnik, megoldódik minden. A Hitelbank segítséget ígért. Ha bejön, jövő tavaszra már jöhetnek a külföldiek a valutájukkal…
A környéken azóta nem változott semmi. Éppoly szép mint volt, s éppoly elkeserítően üres. Üres, mert messziről látni: nem dolgoznak az épületen. A nádtető már-rákerült, de egyébként nyoma sincs építkezésnek. A tetőtér ablakait viszont valaki kidobta kővel. Gondosan, mindegyiket…
Venyimi lakásán hiába keressük Kemény Istvánt, rengeteg a munkája, szerencsére a nádazás még mindig jó üzlet. Hogy mi lesz a kastéllyal ? A felesége tehetetlenül tárja szét a karját. Kölcsönt nem kaptak azóta sem. De nem adják fel! Nem és nem! Hisz jó üzlet lenne!
Jó bizony, s ha megvalósulhatna – nem csak Keményéknek.
Dunaújvárosi Hírlap – 1989.03.10. – ksa –
______________________________
PÉNZ PEDIG NEM ÉRKEZETT….
… a féligkész átalakított nádtetős “penzió” pedig dacolva az elemekkel, azóta is ott áll a pusztában, az M6-os tőszomszédságában, alkalmanként 1-1 csoport érkezik csak látogatóba. Az autópálya tervezői kegyesek voltak, zajvédő fallal védik a az amúgy teljesen lakatlan épületet. Talán, egyszer…
______________________________
Az archív kép tanúsága alapján egykor szabadon álló, földszintes, téglalap alaprajzú épület volt. Valószínűleg a XIX. század első felében épült, stílusa klasszicista volt. Főhomlokzatának osztása 3+3+3 volt, középen két pillér és két toszkán oszlop által tartott, timpanonos portikusz húzódott, melyhez lépcső vezetett fel.
Jelenlegi formájában földszintes, magastetős, L-alakú a mára átalakított kúria. Főhomlokzata napjainkban A+4+A+3 osztású, ebből csak a második ajtó lehet eredeti. A jobb szélen rizalitszerűen előreugró rész későbbi bővítmény, tetején terasz húzódik. Hátul 2+1+(1+A+1)+1+2 tengelyes a homlokzat, középrészét 4 oszlop díszíti. Az épület egyik legfőbb jellegzetessége a nádtető.
Virág Zsolt – Magyar Kastélylexikon
______________________________
És hogy milyen állapotban van most a kúria, vagy egyeseknek kastély? Szomorúan, elhagyatva, csak a csendes elmúlás apró jelei a 6-os út, és az M6-os között. Feltámadás? Képzeletetekre bízom….
Kintről….
… és bent, az “emeleten”:
Tavalyi és idei képek – Janitsáry-Szávits-kúria 2020/2021
Felhasznált források:
Magyar Kastélylexikon
Nagy Iván: Magyarország családai. Czímerekkel és nemzékrendi táblákkal
Dunapentelei Hírlap
Dunaújvárosi Hírlap
Dunaújváros Hetilap
Dunaújváros története
Szabó Tamás – Pentele ezer éve
