Zalai Hírlap – 1980. július 6.
Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza
Kemény Dezső
Igaz voltál-e, Anna?
Már régóta akarok írni erről az asszonyról, azazhogy nem is róla, hanem hírnevessé vált fiáról, mert fia történeti valóság volt, míg ő… Legalábbis úgy, ahogyan én gondolom, inkább csak legenda, vagy képzelgés lehetsz, Anna asszony.
Nem tudom…
Dehát végülis le kell írnom, ami keveset tudok.
Budai Parmenius István a tizenhatodik század második felében született az akkor még török megszállás alatt lévő Budán, protestáns szülőktől. (S íme, az említett pókhálószál: adataimat Richard Hakluyt nagy művéből – The Principal Navigations, Voyages, Traffiques and Discoveries of the English Nation, azaz Az angol nép legfontosabb hajóútjai, kereskedelmi és felfedező tevékenysége – vettem; ez mű 1904-es glasgow-i kiadásában hiába kerestem Parmenius István apjának nevét, anyjáról viszont megjegyzi a szerző, hogy a neve “Anne Pantalay” volt; lehetséges, hogy ez ezt jelenti: “Penteley Anna”?)
Parmenius Magyarországon kezdte tanulmányait, Londonban és Oxfordban fejezte be. Egyik oxfordi barátja, az említett mű szerzője, Richard Hakluyt bemutatta őt Gilbert Hunphrey lovagnak, aki Erzsébet királynőtől 1578-ban engedélyt kapott arra, hogy Amerikában újabb területeket hódítson meg, az angol korona számára. Ilyen terület volt akkoriban Új-Foundland. Az expedíció, amelyben Parmenius, a tehetséges magyar természettudós mint történet- vagy krónikaíró vett részt, 1583 júniusában kelt útra Plymouth kikötőjéből. Augusztus 6-án küldte első – s egyetlen – jelentését latin nyelven az egyik hazatérő hajóval St. John’s Portból Parmenius. E jelentésben megírja, hogy a sziget terméketlen, lakói nincsenek, ám különös, sosem látott, fehérbundájú medvék tanyáznak rajta. Valószínűleg ő volt az első magyar, aki jegesmedvékkel találkozott.
Humphrey kapitány két heti ott-tartózkodás után kiadta a parancsot a hazatérésre. Egy hajót hátrahagyva a Squirrel (Mókus) nevű hajóra szállt; Parmenius zászlóshajón, a Delighten (Gyönyörűség) utazott. Augusztus végén szörnyű vihar lepte meg az expedíciót, s a delight megfeneklett Új-Skócia Cape-Sable nevű fokától délre. A legénység, Parmenius Istvánnal együtt a hullámokban lelte halálát. Nem sokkal szerencsésebb volt a Squirrel – az Azori-szigeteknél az is a vihar martalékává vált. Csak a harmadik hajó, a Golden Hind (Arany Ünő) menekült meg, s vetett horgonyt Falmouth kikötőjében, szeptember végén. E hajó kapitánya, Edward Haies így emlékezik meg Parmenius Istvánról, s haláláról. Erzsébet királynőnek írott jelentésében. “Nagy gonddal felszerelt és megrakott zászlóshajónk elvesztése kemény csapás volt. Még nagyobb veszteséget és fájdalmat jelentett a majd százfőnyi legénység halála, köztük egy nagy tudósé, egy magyar emberé, akit szülőhelye után Budainak hívtak. E férfiú nagy lelkesedéssel és szolgálatkészséggel vett részt vállalkozásunkban, s munkája, az expedíció tetteinek és felfedezéseinek latin nyelvű megörökítése, örökös dicsőségére vált ennek az elegáns stílusú tudósnak, s nagytehetségű költőnek”.
Eddig tart Hanes kapitány Parmeniusra vonatkozó jelentése, amit az említett mű szerzőjén kívül újabb kori angol és amerikai történetírók is számon tartanak. Nem tudom, hogy a magyar történetírás mit tart és mennyit tud Parmeniusról, bizonyára sokkal többet, mint amennyihez én egy könyvtári óra révén hozzájutottam, de számomra ennyi is elég. S ezt a keveset hadd toldjam meg egy kis megbocsátható, lokálpatrióta-ábrándozással, valahogyan így:
Hej, Anne Pantalay, Penteley Anna, de jó volna tudni, hogyan kerültél ebből a kis Duna-menti falucskából, amelyről azonban még a hírneves Evlia Csebeli is megemlékezett, fel Budára? Játszottál-e kislány-korodban a Duna partján a száradni kiaggatott halászhálók között? Láttad-e a türbévé átalakított templomot, amit mi ma Ráctemplomnak hívunk? Gázoltál-e nyaranta a Lebuki patak vízében? S fent, Budán mérted-e István fiad dicsőségét?
Egyáltalában; igaz voltál-e, Anna?
