27 évet éltek együtt. “Nélküled hol laknék? – megborzong a lélek – Hajnaltüzes hajlék a te közelséged.”
Nagy László és Szécsi Margit
A mennyegző egy tányér fekete meggy volt
A huszonhárom éves Szécsi Margit és a huszonhat éves Nagy László 1951-ben, Dunapentelén, az épülő Sztálinvárosban találkoztak először.
A bulgáriai tanulmányútjáról hazatérő költő egy bolgár csoportnak tolmácsolt éppen, a lány pedig fizikai munkásként az építkezésen dolgozott. Nem sokkal később egy piacon futottak össze. Keszeget ettek, nevettek a szálkák és a szélben elrepülő szalvéták miatt Szerelmespárként távoztak. Szegények voltak mindketten, és lelkesen néztek a változások elébe.
Margit apja a háború előtt asztalossegéd volt Pestszentlőrincen. A konyhában volt a műhelye, és amikor eladósodott, a végrehajtók elvitték a fiatal lány alól az ágyat is. Hamar vált önállóvá, utcai vagányokkal barátkozott. Amikor ’48-ban bekerült a népi kollégiumba, érettebb és tapasztaltabb volt falusi társainál. “Akkor nekem már voltak szeretőim. Halottat is láttam, sebesültet is.” A bölcsészkar mellett a Csillag szerkesztőségének tagja lett, versei is megjelentek.
Két év után megszakította tanulmányait, hogy kőművesként Dunapentelét építhesse. Nagy László ezalatt másfél évet Bulgáriában töltött. Amikor hazatért, megviselte, hogy az ország nem lett sem gazdagabb, sem igazságosabb, ahogy remélte. Egy nyomorúságos albérletben élt állástalanul, mivel a Szabad Nép ajánlatát nem fogadta el. “Beteg vagyok, vért köpök, mondtam. Nem köptem vért, de szörnyen éreztem magam. Fájt a gyomrom, idegzetem megrendült.” Ebben a helyzetben találkoztak Margittal. “1952 nyarán feleségül vettem” – írta később. “Rózsás blúzban és ingben esküdtünk. A menyegző egy tányér fekete meggy volt és vörös bor.”
Az esküvő után közös albérletbe költöztek, ahol csak éjjel dolgozhattak, mert nappal a főbérlő szüntelenül trombitált. Egyre kevesebb lelkes munkásmozgalmi vers és egyre több szerelemes költemény született ezeken az éjszakákon. “Csoda, hogy elfér ide, albérleti pici szobába, fogaid villáma, táncoló sávos hajad, fullaszló gyönyöröm! Forró vagy, akár a szél!” – írta Nagy László.
Szécsi Margit Pécsen vállalt munkát egy kultúrotthonban. A dohos szolgálati lakásban súlyosan megbetegedett, a tüdőbetegség egész életében elkísérte. Nagy László közben néhány hónapra visszatért Szófiába. Hazatérésekor lekéste a repülőt, amely útban Magyarország felé lezuhant. Margit a repülőtéren átélte férje halálát, csak később tudta meg, hogy megmenekült.
Az 56-os forradalom alatt nem maradt idejük részt venni az eseményekben: Margit tüdővérzést kapott, élet és halál között lebegett. “Kétfelől értek olyan csapások, hogy még jobban megőszültem. Margitot, mert rosszul kezelték, válságos állapotában kihoztam a kórházból, otthon meggyógyítottuk.”
A házaspár ettől kezdve még szorosabb kötelékben élt. Életművüket el lehetne beszélni az egymáshoz írt versek és levelek történeteként. Különösen László bírta nehezen, ha Margit távol volt tőle. “Aranyosom! Hanyag voltál és nem is tudod, milyen izgalmat okoztál. Ismételten bebizonyosodott, hogy rühelled a prófétaságot: a levélírást. Őrjítően hiányzol, ez itt a baj.” Volt, hogy a feleségtől versben jött a válasz: “Jó vagy, te vagy a / szegény lány álma: / csókolsz, haragszol. / Nem vagyok árva.”
Nagy László talán legszebb szerelmes verse, a Himnusz minden időben tizenegy év házasság után született. Nem jutott nekik hosszú együtt töltött idő. 1978. január 21-én a fővárosi Kassák Klubban Szécsi Margit verseit adták elő a házaspár jelenlétében. Hazafelé havas eső esett, nagyon megáztak. Hajnalban Nagy László rosszul lett, a mentők kiérkezéséig Margit karjaiban haldoldott, egy vérrög végzett vele.
Alig ötvenkét éves volt. Felesége tizenkét évvel élte túl. A 70-es években mindketten a legnépszerűbb költők közé tartoztak. Verseik mára kikerültek az irodalom fősodrából. Elavult poétikák, így mondják. Pedig érdemes lenne újraolvasni őket, valamit nagyon tudtak a szerelemről.
Nagy László | Álom és valóság
RÉSZLET
Egy angyal szállt most le a földre,
Csodálatos, égi tünemény,
Szívem hevesen dobog tőle,
Otthont talált benne, lobogó tűz és remény.
Álmaim, idegenek kezében összeszorítva,
A feléd vezető út rózsaszirommal borítva.
Vajon benned is hangok szólnak?
Képzelem csupán, vagy higgyem valónak?
Egy csoda, mit együtt élünk át,
Hol leomlik, átszakad minden gát.
Fogom kezed, nézem mosolyod,
Boldogságom élteti, minden sóhajod.
Térdelek előtted, szemedet nézem,
Benne a fényt és a tüzet érzem,
Ne gondold, hogy elmúlt már,
Most kezdődik, az élet vár!
(…)
Szécsi Margit | A kivirágzott kéz
NAGY LÁSZLÓNAK • 1965 • RÉSZLET
Ki forgat a ragyogó Űrben?
Ki tölti be még a véremet is sugárral?
Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt
lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
ágas-bogas csillagfa sugározzon belőle!
S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét,
s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
mert az én halálom: győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké;
gyere velem táncolni a halálba. (…)
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli
élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
forgunk majd a termékenység csillag-terében –
gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
gyere velem táncolni a halálba.
Megjelent: Így szerettek ők – magyar irodalmi szerelmeskönyv
