VÁROSUNK
Egy sztálinvárosi lakos jegyzetei 1952 nyarán
NAGYKARÁCSONYBAN VOLTAM ezen a napon látogatóban. Csak úgy kiszaladtam és az volt a tervem, hogy délutánra visszatérek. De eltelt az idő, bizony sötét este lett, mire a dunaföldvári körforgalmat elhagyva, a sztálinvárosi betonon futott a kocsi. Meleg nyári este volt, a levegő színe és simogatása is olyan bársonyos, amilyen csak forró augusztusi napokban lehetséges. Arra gondoltam, amit a napokban láttam és hallottam: még számban volt a friss tejnek az íze, fülemben csengett a cséplőgép traktorának puffogása. A falusi hangulat addig tartott, amíg elhagytuk a kis apostagi elágazást és fel nem értünk az utolsó dombhajlatra Sztálinváros előtt.
S ebben a percben felragyogott előttünk a város, mint arany-, smaragd- és rubinttűzben szikrázó diadém a Duna fölött trónoló fennsíkon.
– Oda nézzen, Raffai elvtárs! – szóltam a gépkocsivezetőnek.
– Mint egy nagy város – mondotta ő. – Ha külföldi lennék, most azt kérdezném: ez már Budapest?
Magam is ott lakom a sztálinvárosi építkezésen és itt a földvári országúton kiáltok fel meglepetten: Hiszen ez már város! A lámpák koszorúja fénybe borítja az erőmű karcsú vasbetontestét, széles homloka komolyan fordul a jövendő kokillacsarnok tömzsi bordái felé. Mennyi fény! Alvó ősállatok: leszegettfejű exkavátorok körvonalai a sötétben, egymás mellett – egy, kettő, három, talán több is van. S az a hatalmasnak látszó épületsor, amely fölött bíborfény vibrál? Az öntöde az. Balján a kazánkovácsműhely, jobbján a mechanika. Minden ablak világos a gépgyár igazgatósági épületében, az utat autók fényszórói pásztázzák, a mélyépítők barakkvárosa mily távolian csillog! De fénye megvilágítja a szabadtéri színpad fehér zászlórúdjait, s a kedves akácerdőket, amelyek aztán puhán beleolvadnak a bársonyos sötétbe. Amott meg a város. Az erdősáv maga sötét, de mögötte felcsillan a fény. Mint nyakigláb éjjeli őr nyújtja nagy fejét a város fölé a víztorony, homlokán vörösen izzik a csillag, és idáig látszanak a kék neonbetűk, amelyek a Kakucska-brigád dicsőségét hirdetik. Mennyi ablak! Itt is, ott is neonfény, ide piroslik az üzletház felírása. Fehérlik a pártház, tőle meg jobbra fénylenek a Sztálin-úti paloták. Föléjük nyúlik egy gólyalábú toronydaru …
Ezektől a percektől kezdve már lépten-nyomon fölfedezem, hogy Sztálinváros már nem »csak« az ötéves terv legnagyobb építkezése, hanem már város. Hazaérve egy levelet találtam az asztalomon. Már mindegy ki küldte, elég annyi, hogy mindjárt szemembe ötlött a címzés: »Sztálinváros, Beloiannisz-utca 16.« Hiszen nemrég még így szólt a címzés: »I/1. szekció, VIII. lépcsőház«! A levélborítékok csendesen tanúskodnak, hogyan lesz az építkezésből város. Eszembe jutottak itteni hajlékaink 1950. december óta. Az L-barakkal kezdtem. Itt még negyvenen laktunk egy szálláson: Következő lakásom a »hármas kocka« volt (ma Május 1-utca 4.): az első emeleten laktunk tizennyolcadmagammal. Aztán kaptam egy kis szobát a »hetes kockában« (Ady Endre-utca: ez az épület a Vasmű-szálló). Végül családostul beköltözhettem az 1/1. szekció egyik háromszobás lakásába, központi fűtéssel, fürdőszobával és dolgozószobával.
Egyszerű sztálinvárosi történet ez.
A sztálinvárosi emberek különös és újfajta városlakók. Mindegyik városalapítónak érzi magát. Nagykarácsonyban láttam, mily szeretettel néznek házukra Romhányiék, Bártfaiék, Tassiék. Hiszen maguk építették! Maguk gyűjtötték össze a pénzt, maguk döngölték a földet, némelyik még az ácsmunkát is maga végezte. Sztálinvárosban minden házra ugyanezzel a szeretettel – nem: nagyobbal nézünk. Mert a sztálinvárosi lakos minden egyes házat a magáénak érez, mert ő az egész várost építi! Szobám ablakából átlátok arra a háromemeletes Kossuth Lajos-utcai házra, amely első »tervezői« keresztségében a C/4. nevet viselte. Mind a három emeleten világos három konyhaablak, belátni rajtuk: egymás fölött három család, két-két gyermekkel ül az asztalhoz. Három otthon. Nemrég még itt jártam át deres, sáros hajnalonként az építkezéshez. Itt, a lakás helyén mekkora pocsolyán kellett átlábolnom! Azok, akik ásták az alapot és rakták a téglát, talárt éppen úgy örülnek, ha benézek az ablakon, mint én. Örülök a C/4-es három családjának.
Vakolják a Sztálin-út ötemeleteseit: a »csont«-okat már a tavaszon bevakolták: mindenki megáll egy pillanatra és összeráncolja a homlokát. Mindjárt észrevették, amint átütött a salétrom a vajszínű festék alól az egyik »csont« homlokzatán. Nagy volt a felháborodás: miért nem végeztek gondosabb munkát?
Miénk – tehát az enyém.
Szocialista város.
Az IDŐT a változások mérik. Ahol semmi sem változik, ott az elmúlt évtized is »ma«. Minálunk ellenben két esztendő alatt annyi minden történt, hogy ma már »őskora« is van ennek a városnak. Nem arra gondolok, arra az őskorra, amely a sztálinvárosi múzeum hűvös szobáiban, üvegszekrények mögül néz a látogatóra, bronzkori öntőtégelyével, agyag urnáival; hanem az 1950-es esztendőre és az ötvenegyes év első hónapjaira. Aki azóta itt van, azt őslakónak hívják.
Vagyis van már városi szellem, városi egyéniség is.
Ezerféle megnyilvánulása van a sztálinvárosi patriotizmusnak. Itt van például a város NB II-es labdarúgócsapatának szurkolótábora. Amikor az olimpiára készülő magyar válogatott barátságos mérkőzést játszott a sztálinvárosi csapattal a sztálinvárosi pályán, voltak, akik mindkét csapatot egyformán biztatták. Mert a válogatottat is szívükben hordozták az emberek. Egy férfi bekiáltott a pályára; »Puskásnak!…« Villámló szemekkel fordult hátra az előtte álló vasbetonszerelő:
– Ha pestinek szurkol, minek jött Sztálinvárosba?
Azelőtt talán a Dózsát kedvelte, vagy Vasas-szurkoló volt. Most már sztálinvárosi, tetőtől-talpig.
Ennek is ugyanaz a forrása, mint amiről az imént szóltunk. Vezérigazgatónál és segédmunkásnál egyaránt.
TEGYÜNK csak egy látogatást az E/7, jelzésű épületben, az egykori, híres női építkezésen. Ez a ház most »Sztahanovista otthon«. Itt laknak az építkezés sztahanovistái. Itt van mindjárt a kapu alatt egy kedves kis lakás, kamrával, fürdőszobával. Házaspár lakja: Lőrincz József és Patatics Anna.
– Mióta laknak itt?
– Amióta megházasodtunk.
– Mennyit keresnek egy hónapban?
– Józsi ezernyolcszáz-kétezer forintot, én ezerötszázat. De most elküldenek művezetői iskolára. Eleinte laboratóriumba szerettem volna menni, de Józsi addig beszélt, amíg mégis ezt választottam.
Patatics Anna, aki mindezt elmondta, egyszerű parasztlányként került az építkezésre, egy kis tanyáról, Iváncsa mellől. Akkoriban még azt hitte, vizet fog hordani… De bemehetünk bárhova: L. Szászék is itt laknak. Cselédek voltak Bácsalmáson. Talán igaz sem volt: azóta L. Szász Antal nemcsak országoshírű sztahanovista lett, hanem most már a DISZ-bizottság szervezőtitkára. Bojér Béla kőműves volt, aztán sztahanovista instruktor lett, most a Lakásépítők pártbizottságának titkára… Szepesi József kőművestanulóként került ide, most az építkezés lapjának a munkatársa. Hiller István lakatos – ma szerkesztő… És így tovább. Ilyen történet is sok van ebben a városban.
A város növekszik. Ezt mutatja az is, hogy 1951-ben száznyolcvankilenc házasságot kötöttek Sztálinvárosban. Az idén máris kétszázon felül van a házasságok száma. És egyre több a gyermek. Éppen a fogorvosok mondták a múltkor: tavaly az iskolafogászat kétszáztizenhat tanuló fogait hozta rendbe, az idén csak az iskolaév befejeztéig ötszázhatvanhét tanulóét. Hogy az orvosoknál maradjunk: 1950-ben négy orvosi és két körzeti rendelő folt itt. Tavaly már tizenegy orvos volt, idén pedig huszonöt orvos van a felépült, negyvenezer lélek számára tervezett nagy rendelőintézetben. Ezen kívül van üzemorvosi rendelőintézet is.
Sztálinváros mindent egykettőre kinő; mindig feszíti a kereteket. Ezen a nyáron két nagy filmszínház működik; a hétszázszemélyes Dózsa és a szabadtéri. De már ez is kevés. A tanács anyakönyvvezetőjének egyre több a munkája; van olyan nap, hogy tizenegy házasságot kötnek. Sztálinvárosban a házasságkötésnek új szertartása kezd kialakulni; legtöbben vörös csillag alatt akarnak esküdni. A sztálinvárosi népdalban így hangzik a hűségfogadalom: »Amíg az a piros csillag fenn ragyog, addig hiszem, babám, én a tied maradok!«
Vessünk egy pillantást Sztálinváros tavaly téli bevásárlásaira; 1951. utolsó három hónapjában egymillió-kétszázötvenhétezer-négyszázhatvanhárom forint értékű férfiruhát vásároltak, négyezerhatszázkilencven pár férficipőt, háromezerkétszázötven pár női cipőt és ezernégyszázkilencvennégy gyermekcipőt. Két hónap alatt majdnem kétmillió forint értékű édesség, egy hónapban kétszáztizenegy kerékpár, százkilencven rádió, a bútorüzletben két hét alatt három teljes hálószoba, egy típusháló és négy konyha kelt el, a virágüzlet napi forgalma több mint ezer forint…
Ez az alkotók városa. Nézd ezt a házat; még csak az első emeletig falazták fel, de a kapuoszlopainak piros tégláin már ott a tábla: »Bartók Béla-út 9.« A postán már szinte zúg az élet, de kívül még állványerdő van, előtte feltúrva a föld; csatornáznak. A Sztálin-út egyik oldalán világvárosi kép, fényözön, cukrászda, ötemeletes palota, aszfalt; másik oldalán bokrok, acat- és jézusfű, földhányások, nagy építkezés. Állványok, toronydaruk, vastalicskák és betonkeverők, akárcsak a világvárosi oldalon, egy esztendeje.
Jó arra gondolni, hogy Petőfi »aranykalásszal ékes rónaságán« valahol a Nagy Magyar Alföld tenger-közepén most erre néznek a puszták hallgatag pásztorai. A láthatáron úgy ragyog feléjük ez a fény, Sztálinváros fénye, mint a közeledő szocializmus üzenete.
1952. augusztus
