Miért pont itt?

“… egy emelkedőben lévő országban a Duna partjain igazán kétlem, hogy bármi előnyösebb lehetne, mint a jó vasművek.”

Széchenyi István

Hammerl Ferenc: Széchenyi István
fotó: Dunaújvárosi Széchenyi István Gimnázium

A fenti idézet gróf Széchenyi Istvánnak a William Tierney Clark angol mérnökhöz írt leveléből való:

William Tierney Clarknak

Pest, 1842. április 5.

Még egy dolgot már régóta óhajték Önnel közölni. Engedje meg, hogy néhány szóban most tegyem azt. Pest szomszédságában van egy földbirtokos, kinek gazdag szénbányája van. Hajlandó volna társaságot alakítani. Ő hozná a bányát, és mások – egy bizonyos összeg erejéig tán szerény személyem – lépnének elő a tőkével; egy harmadik szaktudását, negyedik pedig idejét kínálja etc. etc. etc., a hasznot pedig elosztanánk. A szén azonos minőségű azzal, amit Ön magával vitt, gáz előállítására kiváló. A mennyiség kimeríthetetlennek látszik. A kérdés véleményem szerint az, hogyan teremtsünk nagy keresletet, mivel a haszon jelentéktelen, ha nagy kereslet nincs. Nos, azonban a tüzelőanyag-fogyasztás ebben az országban igen korlátozott, az ellátás roppant könnyű, mivel még nagy kiterjedésű erdőségeink vannak. Nagyobb kereslet kialakításának ennélfogva egyetlen útja, ha a gázvilágítást bevezetnénk és vasműveket létesítenénk. A gázra nézve azonban a versengés igen nagy volna, mivel szén mindenfelé található, ennélfogva a szén árát hamarosan igen alacsonyra lenyomnák, míg a vasművek létesítésére szinte alig volna versengés – itt ugyanis nagyobb tőke szükséges, hosszú ideig az iparban monopóliumot élvezhetnénk – természetesen, ha a főkérdésben helyesen indulunk el. A kérdés az, vajon a szén, melyet említettem, és amely nem kerülne kokszolásra, mint tudja, vasművekben alkalmas-e, vajon található-e vasérc megfelelő helyeken, és könnyen kitermelhető-e, és végül, hogy állunk az eszközökkel, melyekkel a termékeket tűrhetően olcsón piacra hozhatnák. Nos, mindezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni, de annyit tudok, hogy érdemes volna mindezt általánosságban közelebbről is fontolóra venni annak érdekében, hogy néminemű pontossággal megállapíthassuk a teendőket. Úgy vélem, kétségkívül találunk vasércet, ami pedig a telepítés helyét illeti, egy emelkedőben levő országban a Duna partjain igazán kétlem, hogy bármi előnyösebb lehetne, mint jó vasművek. Forgassa meg ezt is elméjében. Miért, azt hiszem, aligha volna csúf érzés megragadni azt a kincset, mely valószínűen Buda és Visegrád hegyeiben nyugszik, hol olyannyira csodáltuk a kilátást. A helyszínt együtt kell megvizsgáljuk etc. etc. etc., és ha Ön úgy hiszi, van esélyünk, hogy időnket és eszközeinket sikerrel használjuk föl, folytatnunk kell a társaság szervezését, és meg kell találnunk a megfelelő személyt etc., hogy döntéshez és némi eredményhez jussunk.
És most Isten áldja Önt, kedves, nagyra becsült barátom.

Széchenyi

A vasmű létesítését alaposan és sokrétűen készítette elő. A dorogi szénből már a levél írását megelőzően mintát küldött Angliába, hogy annak használhatóságáról véleményt kérjen. A dorogi bánya Sándor Móric gróf tulajdona volt, és megegyezett vele egy vasmű létesítéséről. Közben a szervezés feladataira a szerepeket is kiosztotta. Úgy gondolta: Sándor Móric hozza a bányákat, ő (Széchenyi) biztosítja a létesítés költségeit (nyilvánvalóan részvénytársaság szervezésével), és Clarknak kell gondoskodnia a szaktudásról (szakemberekről).
A vasműtelepítési terv nem teljesült; nem is teljesülhetett, mivel a remélt vasérctelepet nem találták meg. Márpedig abban az időben vasművet ércbázisra létesítettek. A budai hegyekben akadnak ugyan vastartalmú ásványok, azok nem is ritkák, kohósításra alkalmas vasércet azonban sem 1842-ben, sem azóta nem találtak a Duna menti szénmezők körzetében. A telepítéshez tehát hiányoztak a természeti feltételek. A Duna menti vasmű száz évvel később valósult meg.

A magyar vaskohászat Trianontól 1938-ig

Az I. világháború megszakította Magyarország gazdasági fejlődési folyamatát. 1919-ben a mezőgazdaság termelése csupán egyharmada volt a háború előttinek: a vas- és acéltermelés a felére csökkent, az ipari termelés egésze 1919 őszén nem haladta meg az 1913. évi szint 15-20%-át.
A trianoni döntés (1920) után Magyarország területe a háború előttinek csupán 32,7%-a lett.

Lakosainak száma a korábbinak 41,6%-ára csökkent. A nyersanyagforrások túlnyomó hányada – az ásványkincsek földrajzi elhelyezkedése következtében – az új határokon kívülre esett, így a kohászati nyersanyagforrások 70%-a is.
A Trianon utáni Magyarország új gazdasági egység, feltételrendszere megváltozott. Egy tollvonással ítélték nyersanyagbázisú agráripari országból nyersanyagszegény országgá. A gazdaságnak merőben más útra kellett térnie. Keresnie kellett olyan kiutat, amelyen beilleszkedhet a vele szemben jórészt negatív magatartást tanúsító országokból álló környezetbe, de úgy, hogy minél többet átmenthessen a gazdaság modernizálásában korábban elért értékeiből. Külföldi segítségre nem támaszkodhatott; a nyugat-európai politika éveken át inkább akadályozta, mintsem támogatta az országot.
A legfontosabb iparágak termelőkapacitásának a területi aránynál lényegesen nagyobb hányada maradt az új határokon belül. Iparosodottabb lett az ország, de az egyes ipari ágazatok nyersanyag-ellátottságai és piaci viszonyai eltérően alakultak.
Az ipari termelőkapacitásokat viszont ki kellett használni az ország gazdasági fennmaradása, a nemzeti jövedelem termelése és a foglalkoztatás érdekében. A vas- és gépiparra nézve ez azt jelentette, hogy importálnia kellett nyersanyagot, és exportálnia készterméket. A mezőgazdaság természeti adottságai nagyrészt megmaradtak, de a kisebb fogyasztói kör miatt a mezőgazdasági termékek exportját is fokozni kellett.
A kényszerexport a gazdaság meghatározó tényezője lett, de az export lehetőségei is radikálisan megváltoztak. A háború előtti Magyarország kivitelének 70-80%-át a Monarchia osztrák-cseh tartományai fogadták. Ezekből a tartományokból származott – hasonló arányban – a magyar import is. A Monarchián belüli kereskedelmet vámok nélkül, közös pénzrendszer, összekapcsolódó bank- és hitelrendszer, egységes árstruktúra alapján, deviza nélkül, lényegében belkereskedelmi jelleggel bonyolították le. A kereskedelmi helyzet a háború után, a Monarchia felbomlásával teljesen megváltozott. A magyar árukat ki kellett vinni a világpiacra, és ott világpiaci versenyben értékesíteni. Az importárut is világpiaci viszonyok között kellett beszerezni. Az exportot nehezítette, hogy az új közép-európai államok (köztük Magyarország) gazdaságpolitikai törekvése az önállósodás volt: nemzetgazdaságuk önállóságát megteremteni. Az országok az importárukat vámokkal terhelték. Hét új önálló vámterület jött létre. A vámhatárok 6000-7000 km-rel meghosszabbodtak. Európában a korábbi 13 helyett 27 önálló pénzrendszer lett. Ez a korábban szinte ismeretlen devizakérdés és devizagazdálkodás bevezetésével fokozta a nehézségeket.
A hazai vaskohászat 1920-as évek eleji és végi termelési eredményeiről tájékoztat a következő ábra.

Ezen az 1913. évi vasérc-, nyersvas- és acéltermelésről két-két oszlop szerepel. Az elsők (a világosak) Magyarország 1913. évi termelését mutatják; a másodikak (a sötétek) ebből csak annyit, amennyit 1913-ban azon a területen termeltek, amely még 1920 után is megmaradt. A kettő együtt érzékelteti a trianoni veszteség mértékét. Az 1921. évi katasztrofálisan alacsony termelési szintek tükrözik a gazdasági veszteség súlyosságát. Az 1929. évi nyersvas- és acéltermelés oszlopai viszont már azt jelzik, hogy a gazdaság, illetve annak részeként a vaskohászat nemcsak talpra állt, hanem megerősödött, hiszen a meghagyott üzemek 1913. évi termelési szintjét már túlszárnyalta.
A magyar acélipar 1929-ben a világranglistán nyersvastermelésével a 19., acéltermelésével a 17. helyet foglalta el. Az acéltermelésben megelőzte Hollandiát, a dél-amerikai országokat, Kínát, Ausztráliát. Kereken kétszer annyit termelt, mint Norvégia, Románia, Finnország és Jugoszlávia együttvéve.
Az 1930-as évek küszöbére fejlődésben levő magyar gazdaság érkezett. A fejlődés dinamikája a század első évtizedéhez hasonlítható. További sorsát ezután ismét külső körülmény, az egész világra kiterjedő gazdasági válság befolyásolta, amely az Egyesült Államokban az 1929. október végi tőzsdei összeomlással, a részvények árfolyamának zuhanásával kezdett mélyülni, hamarosan világméretűvé vált, majd 1931 és 1933 között süllyedt mélypontra.
E válság gazdasági következményeit aligha lehet a háborúk okozta gazdasági összeomláshoz hasonlítani. A válság időszakában ugyanis a termelőeszközök, a termelés nyersanyag- és energiaforrásai, a technológiai kultúrák egyaránt termelésre kész állapotban voltak; a fogyasztás katasztrofális csökkenése azonban világszerte kihasználatlan termelőkapacitást, hatalmas arányú veszteséget és szinte elviselhetetlen munkanélküliséget okozott. Sok kis- és nagyipari üzem tönkrement. A magyar vaskohászat is a nagy vesztesek közé tartozott, és hat év kellett hozzá, hogy újra elérje az 1929. évi termelési szintet.

Magyarország acéltermelése 1913 és 1939 között

A válság éveiben a magyar gazdaságnak sok megpróbáltatással kellett megküzdenie, hogy megakadályozható legyen a teljes gazdasági összeomlás.
A minisztertanács – hogy az ország pénzügyi helyzetének rohamos romlását meggátolja – 1931. július 17-én háromnapos bankszünetet rendelt el, s zárolta az arany- és devizakészleteket; bármiféle devizaügyletet – kifizetést és befizetést – csak a Nemzeti Bank engedélyezhetett.
Az állam a külkereskedelmet is ellenőrzése alá vonta, mivel az ismét a gazdálkodás legfontosabb tényezője lett. Az országnak termelnie kellett, szinte mindenáron, de az értékesítés export nélkül nem volt lehetséges. Az export támogatására a kormány pénzleértékelés helyett – célszerűen – a felárrendszert vezette be: az exportáló vállalatok az áruért kapott deviza beszolgáltatásakor a deviza hivatalos értékénél 30-50%-kal több pengőt kaptak; viszont az importáló vállalatoknak az igényelt devizáért a hivatalos árfolyamnál többet kellett fizetniük. A felárrendszer a külkereskedelem áruszerkezetére és a külkereskedelmi mérlegre kedvező hatással volt.
A gyáripar ágazati szerkezete is változott a válság évtizedében. Az élelmiszeripar részaránya tovább csökkent, a könnyűiparé nőtt, amit elsősorban a textiliparnak a vámvédelem árnyékában bekövetkező termelésnövekedése segített. A nehézipar megtartotta vezető helyét. A gyáriparon belül a vas- és fémipar termelése 1932. és 1933. években nem süllyedt olyan mélyre, mint a gépiparé, és 1934-ben már 80%-ra megközelítette az 1929. évi konjunkturális rekordot. Összefügg ez egyrészről a vaskohászat offenzív exporttevékenységével, másrészről a gépipari termékek viszonylag alacsony védővámjával.

Gyáripari termelés alakulása a gazdasági válság időszakában

Változott a lakosság foglalkoztatás szerinti megoszlása, ami azt bizonyítja, hogy Magyarország továbblépett az iparosítás útján.
A vas- és acélipar célszerűen használta ki az exportösztönzés nyújtotta lehetőséget. A nehézipar pl. 1933 és 1938 között megnégyszerezte kivitelét. Az exportőrök közül kiemelkedtek a Weiss Manfréd Művek, a MÁVAG és a Rimamurány Salgótarján Rt. (A MÁVAG exportjának aránya elérte össztermelésének 50%-át.)
Noha a gazdaság többféle termékének exportja – így a hengereltárué is – jórészt veszteséges volt, az export mégis javított a termelőkapacitások kihasználtságán, életben tartotta a termelést, segített a foglalkoztatásban, növelte a társadalom bruttó produktumát.
A hazai vas-, fém- és gépipar több üzemében termeltek viszonylag korszerűtlen berendezésekkel, kis termelékenységgel, nagy fajlagos anyag- és energiafelhasználással. A termékek minősége tekintetében ez általában nem okozott korlátokat, mert a gyárak szigorú belső ellenőrzéssel, s ha kellett, szelektálással vigyáztak márkájuk és termékeik hírnevére. Sok termék önköltsége azonban magas volt, magasabb, mint az értékesítési ár. Vaskohászati üzemeink vezetői tisztában voltak azzal, hogy jelentősebb korszerűsítések nélkül az újralendülő piaci konjunktúra esetén is gazdaságtalan maradna a termelés, ezért a válság éveiben jelentős fejlesztésekbe kezdtek, és sokat a válság végéig, 1936-ig be is fejeztek.

A magyar acélipar 1938-ban

Az 1930-as évek hazai vaskohászati fejlesztései nemcsak a termelés növelését, hanem a termékválaszték bővítését és a termékminőség javítását is szolgálták. Erősítették azt a minőségi bázist, amelyre á vaskohászat részben a saját exportját, részben a gépipari termékek jobb minőségét és új gépipari termékek bevezetését építhette.
Amíg azonban a gazdasági válságból való kilábalás időszakában, 1934-1937. között a magyar vaskohászat fejlődése viszonylag jelentősnek minősíthető, addig a gépipar és általában az acélfeldolgozó-ipar nem fejlődött megfelelő ütemben. Az acéltermelés és belső acélfelhasználás közti különbség a vaskohászati export tekintetében ugyan gazdasági előnyt jelentett, de a feldolgozóipar túl lassú fejlődése miatt az ország gazdasági fejlődése nem tudott lépést tartani a nyugat-európai ütemmel.
Az ország belső vas- és acélfogyasztásában erősen megmutatkozik az agráripari jelleg; összevetve a fejlett ipari országok fogyasztásával, kitűnik feldolgozóiparunk lemaradása.
A meglepően alacsony vas- és acélfogyasztás nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy Magyarországon az ipar hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez 1937-38-ban is csak 37,8% volt, és az egy főre jutó nemzeti jövedelem sorrendjében 23 európai ország között Magyarország a 16. helyen állt.
Vaskohászatunk termelőkapacitása tehát 1937-38-ban még jócskán meghaladta a belső szükségletet, ezért a vasgyáraknak élniük kellett az exportlehetőségekkel, hogy elfogadható kapacitáskihasználással a termelést és értékesítést egymással egyensúlyban tarthassák. Az export bevétele fedezte a teljes termeléshez szükséges nyersanyagok és ötvözőanyagok im-portkiadásait, valamint a behozott vasáru ellenértékét.
A magyar gazdaság halaszthatatlan feladata lett az acélfeldolgozó-ipar (elsősorban a gépipar) fejlesztése. A fejlesztést felgyorsította a ’30-as évek végén világszerte erősödő hadiipari programok Magyarországot is elért hulláma, ami “győri program” néven került be a magyar gazdaságtörténetbe.

A győri program

A győri program meghirdetése

1938. március 5-én Darányi Kálmán miniszterelnök a nevezetes győri beszédben nyilvánosságra hozta a kormány iparfejlesztési programját. A program irányelveit a miniszterelnök így vázolta:

“A program főösszege egyezer millió, azaz kereken egymilliárd. Ennek az összegnek a nagyobbik része közvetlenül, és részben közvetve honvédelmi célokat fog szolgálni, ideértve a légvédelem céljaira szükséges kiadásokat is. Azért mondom, hogy részben közvetve, mert a közlekedési hálózatnak, vasútnak és hajózásnak kiépítése, és a posta- és távirdai hírszolgálat tökéletesítése is honvédelmi szempontból nélkülözhetetlen… Körülbelül ötéves időszak ez, amellyel mint a végrehajtás periódusával számolnunk kell.”

A programot 1938 májusában az országgyűlés törvénybe iktatta. Az egymilliárd P beruházásból 600 millió P-t közvetlenül a hadsereg fejlesztésére, fegyverzettel való ellátására fordítottak.
A program meghirdetése nem lepte meg az ipari vezetőket, fel voltak rá készülve, és a hadianyag-gyártásban már tapasztalataik is voltak. A program – öt évre elosztva – a legtöbb gyár meglévő termelőkapacitásába bele is fért. A nehézségek akkor jelentkeztek, amikor öt év helyett két évre rövidítették a megvalósítás időtartamát. Ez a feladat az ipar területén már különleges intézkedéseket követelt, elsősorban a gépgyártásban és a vaskohászatban.
A gépiparra hárult a hadfelszerelés feladatainak túlnyomó hányada: katonai, közúti és vasúti szállító járművek, páncélozott járművek, harckocsik, lövegek és lövedékek, könnyű- és nehézfegyverek, lőszerek gyártása. Ezek a speciális gyártmányok speciális megmunkálógépeket (alakító és forgácsoló), gépsorokat, új ipari csarnokokat, próbatermeket és terepeket, különféle célú építményeket, alkatrészeket, műszereket és sokféle kiegészítő berendezést igényeltek. Több gyár kapacitásleterhelése olyan nagy mértékűvé vált, hogy hagyományos exportját csökkenteni, sőt megszüntetni kellett, miközben új gépeket és gépsorokat importból kellett beszerezniük. A nagyarányú egyensúlyromlást elkerülendő, ahol műszakilag megoldható volt. a gyárak törekedtek maguk átalakítani meglévő gépeiket, vagy újakat gyártani. Az átállás – akár így, akár úgy – mindenképpen sokba került. Emiatt a beruházásokban legjobban érintett gyárak 20-40%-os (adómentes) leírás engedélyezését kérték. Az ebből eredő magasabb árakat az államnak kellett megfizetnie.
A vaskohászat területén az a veszély fenyegetett, hogy ha ugrásszerűen megnő a belső acélfogyasztás – ami nyilvánvaló volt -, akkor a gazdaság részéről nélkülözhetetlen exportot csak többletacél, ill. hengerelt, kovácsolt és öntött termék gyártásával lehet fenntartani. A vaskohászat fejlesztése tehát a program egyik kiemelt része lett.
A vaskohászati üzemek közül a legnagyobb tömegű belső megrendeléseket durva- és finomlemezekből, durvaprofilokból, öntött és kovácsolt termékekből a diósgyőri Állami Vasgyár kapta, ugyanakkor az export túlnyomó hányada is innen került ki. Egyértelmű volt, hogy a vasgyár csak kapacitásbővítés esetén képes a kettős feladatnak eleget tenni. Kapacitásbővítésre viszont alkalmatlan, mert hisz – a rossz telepítési viszonyok miatt – amúgy is túlságosan zsúfolt volt. S mivel a magántulajdonban levő Csepel és Ózd óvakodott nagyobb arányú beruházástól, emiatt új kapacitás létesítésére mindenképp az államnak kellett vállalkoznia. Az iparügyi minisztérium úgy alakította ki koncepcióját, hogy az állami vasgyár kapacitásának növelését Diósgyőr helyett más telephelyen építendő új vasműben oldja meg, és egyidejűleg enyhíteni fog a diósgyőri zsúfoltságon is.

A Duna menti vasmű 1938. évi tervezete

Az új vasmű előzetes tervét az iparügyi minisztérium rendeletére a MÁVAG diósgyőri gyárában dolgozták ki, két változatban. Az egyik szerint Ajka és Bodajk táján, a másik szerint Dunaföldvár és Kalocsa között, a Duna mentén települt volna. A terv nagyolvasztóból, martinacélműből, hengerművekből, kiszolgálóüzemekből, erőműből és lakótelepből állt.
Noha az alapelgondolás új berendezésekre vonatkozott, készíteni kellett olyan változatú költségszámítást is, amelyben figyelembe veszik több diósgyőri berendezés áttelepítését.
Az Ajka és Bodajk közötti térség vizsgálatával szerepet szántak a bakonyi szénbányák közelségének, és a vasban dúsabb bauxitok kohósításának. Ez utóbbi technológia nem volt idegen szakmai körökben.
A tervvázlat eredeti példányának másolatából kiemelendők a bevezető sorok:

Magyar Királyi Iparügyi Minisztérium, Budapest
Folyó évi 26943/XII. szám alatt kelt egy 18000 vagon hengerelt készáru évi termelőképességgel bíró vasmű felállításának adataira vonatkozó rendeletére tisztelettel jelentem az alábbiakat:
A szóban forgó vasmű felállításának tervezetét fenti rendelet szerint két eshetőségre készíttettem el és pedig, ha a vasmű
I./ Ajka és Bodajk
II./ Dunaföldvár és Kalocsa között a Duna mentén telepíttetnék.
A tervezett vasmű fontosabb termelőberendezései:
Nagyolvasztómű 2 db egyenként 324 m3 -es kohó
Acélmű
I. változat:        5 db 80 tonnás martinkemence
II. változat:        3 db 80 tonnás martinkemence
4 db 40 tonnás martinkemence
Hengermű
Durvahengermű:   1 bugasor
1 lemezlapkasor
1 durvalemezsor
1 gerendasor
Finomhengermű:  1 durva- és középsor
1 középlemezsor
1 finomlemezsor

A tervezetben szerepel még: tűzállótéglagyár, gázgenerátor-telep, villamos központ, segédüzemek, út- és vasúthálózat, valamint lakótelep.
A teljes beruházási költség az Ajka és Bodajk vidéki telepítés esetében 138 millió pengő, Dunaföldvár-Kalocsa esetében 28 millióval több; ennyi a rakpart létesítésének költsége. Több diósgyőri berendezés áttelepítését feltételezve mindkét beruházás kb. 18 millió pengővel csökkenhet.
A gyár – a termékszerkezet szerint – egy második Diósgyőrnek ígérkezett. Arra nem tér ki a tervezet, hogy meglevő nagyolvasztói és hengerműi berendezések esetleges áttelepítése után hogyan változna meg a diósgyőri termelés és termékszerkezet.
A gyártmányok önköltsége Ajka-Bodajk vidékén megegyezne a diósgyőriével. A Duna menti telepítésről a tervezet záró szakasza ezt írja:

“Kedvezőbb befolyást gyakorolna a gyártmányok önköltségére, ha szóban forgó vasműtelepet Dunaföldvár és Kalocsa között a Duna mentén telepítenénk. Ez esetben az idegenből beszerzett érc vízi úton való szállítási költsége tetemesen kisebb. Emellett meg van a lehetősége annak, hogy jó minőségű törökországi kokszolható szén előreláthatólag versenyáron beszerezhető, kohókoksz házi kezelésben előállítható, mellékterményképpen nyert kokszgázok metallurgiai célokra felhasználhatók, amiből kifolyólag a gázgenerátor-telep egy része elmaradna.
Budapest, 1933. szeptember hó 1-én.
(aláíró: vitéz Markotay)”

A fenti záró szakasz koncepciós előnyei:

• a Duna, mint vízi út
• saját kokszolómű a vasműben, a kokszgáz metallurgiai hasznosításával.

A MÁVAG javaslatának előterjesztése után évek teltek el anélkül, hogy napirendre került volna az új vasmű építése.

Hadiipari konjunktúra

A győri program konjunkturális hatása már 1939-ben megmutatkozott: az 1938. évihez viszonyítva a gyáripar termelése 23,8%-kal volt nagyobb. A vas- és fémiparé 25,5%-kal és nyilvánvalóan a gépgyártásé kiugróan magas, 53,2%. Ez utóbbi már megközelítette a teljesítőképesség felső határát. A gyáripari termelés összegéből a visszacsatolt területek termelését levonva és az árváltozásokat is figyelembe véve, a tiszta gyáripari termelésnövekedés 20,7%.
A fejlődés folytatódott: 1940 első negyedévében a gyáripar termelése 13%-kal, a másodikban 14%-kal haladta túl az 1939. év hasonló időszakáét. A vas-, fém- és gépiparé, valamint a vegyiparé még nagyobb arányban.
Magyarországnak a háborúba való belépése (1941 nyara) után a nemzetgazdaság helyzetét döntően befolyásolta a totális állami beavatkozás és annak keretében a termelés átszervezése, a nyersanyagellátás szabályozása, a hadigazdálkodásra való átállás.
A hadigazdálkodás következtében a nemzeti jövedelemben növekedett az ipar részesedése: 1938. évi árakon végzett számítás szerint 1942-43-ban már 44% (1938-ban 37,8%) volt. Az ipari, kereskedelmi és közlekedési ágazatokban foglalkoztatottak aránya 35%. Mindez csak a magyar gazdaság önmagához mért fejlődése tekintetében jelentős, hiszen a legtöbb európai országban az ipar részesedése már meghaladta az 50%-ot, a nyugati országoké pedig elérte a 60-70%-ot, és itt az iparban és iparforgalomban foglalkoztatott népesség aránya 50-70% között mozgott. (A balkáni országokban ekkor az ipar aránya 20-25%, az ipari ágazatokban foglalkoztatottaké 10- 15%.)

A Duna menti vasmű 1943. évi tervezete; első telepítési kísérlet Győrött 

1942-ben az acéltermelést korlátozó nyersvashiány olyan méreteket öltött, hogy az iparügyi minisztérium kénytelen volt több megoldási lehetőséget vizsgáltatni. Ilyen volt az is, hogy Csepelen rendezkedjenek be nyersvastermelésre, és itt az acéltermelő kapacitást az évi 140 ezer tonnáról 700 ezer tonnára növeljék. A tulajdonosok azonban erre nem vállalkoztak.
1943. január 7-én az iparügyi miniszter a pénzügyminiszterrel és a honvédelmi miniszterrel egyetértésben olyan döntést hozott, hogy a MÁVAG-ot évi 200 ezer tonna termelőképességű új vaskohászati üzem sürgős létesítésével megbízza. Miközben a megvalósítandó technológia kialakításán dolgoztak, június 22-re a telepítés helyének vizsgálata is befejeződött. Az erről készült jegyzőkönyv bevezető sorai egyértelműen arra utalnak, hogy a koncepció elsősorban az állami vasgyár érdekeit szolgálta:

“A MÁVAG új vasművének telepítési helye
Minthogy Diósgyőr helyi adottságok következtében tovább nem fejleszthető, a MÁVAG új vasműve telepítési helye tekintetében az az elvi álláspont kristályosodott ki, hogy az új vasművet valahol a Duna mentére kell telepíteni. Az új telephelynek a következő kívánalmakat kell kielégítenie:

1. Kellő teljesítményű vasútvonal közelében legyen, úgy, hogy a becsatlakozó vasút építése aránylag könnyű és olcsó legyen.
2. Vízi úton még a legnagyobb teherszállítású hajók (pl. Duna tengerjáró hajók) is be tudjanak futni az új vasmű kikötőjébe.
3. A kikötő maga aránylag könnyen és olcsón legyen megépíthető.
4. Az új mű árvízmentes területre épüljön.
5. Az építési talaj minősége ne adjon okot túl nagy földmunkákra, túlzott alapozási költségekre.
6. A telep a Duna árvízszint-vonal felett lehetőleg olyan magasan legyen, hogy még az árvíz esetén is a szennyvizet a Dunába átemelés nélkül le lehessen folyatni. Az átszivattyúzás költsége ugyanis kb. napi 3-4000 pengőre becsülhető.
7. Az építkezéshez szükséges mintegy 5-6000 kW villamos energiamennyiség meglévő távvezetéken a közelből biztosítható legyen. A meglévő, illetve tervezett országos villamos távvezetéki hálózatba könnyen és olcsón beköthető legyen.
8. Légoltalmi és légvédelmi szempontokat kielégítsen.
9. Általános iparpolitikai szempontoknak megfelelő telepítés legyen.
10. A figyelembe jöhető hazai és majdan külföldi ércelőfordulások, valamint szén- és kokszműhöz fuvardíj szempontjából kedvező legyen.
11. Ugyancsak fuvardíj szempontjából meglegyen a lehetősége, hogy egy a komlói szénre alapítandó kokszolómű lehetőség szerint az új vasmű közvetlen közelében lehessen felállítható.

Mint a fenti felsorolásból látható, meglehetősen kevés hely áll a Duna mellett rendelkezésre, amelyik a fenti követelményeket megközelítené. A különböző szemrevételezések alapján mint számbakerülő telepítési helyek a következők vehetők figyelembe:

1. Győr,
2. Párkány,
3. Kiskunlacháza-Pereg,
4. Dunaföldvár.

Elméletileg még Baja és Mohács is számításba jöhetnek, de a két város annyira délen fekszik már, hogy oda való telepítés különösen a jelen háborús körülmények között kiesik már a számításokból.”

Az új vasmű telephelyének kérdésében Bornemissza Géza ipari miniszter Győr mellett döntött. Dunaföldvár és Pereg geológiai és talajviszonyok miatt, továbbá az út, vasút, vízi út kiépítésének nagy költségei miatt esett ki. A döntés indokait így foglalták írásba:

• “dunai hajózhatóság a már meglévő iparcsatorna segítségével,
• közvetlen vasúti bekapcsolódás a Budapest-Hegyeshalom vasúti fővonalba,
• Budapest – Wien országút a terület mellett megy el,
• áram az OVIRT-telepről azonnal biztosítható,
• a MAVAG által már előbb megvett és hadiiparcikk-gyárhoz részben felhasznált, első világháborús ágyúgyártási programhoz készült gyár épületei rendelkezésre állottak,
• Győr ipari súlypont képzése. “

A Győr melletti döntés várható volt, hiszen a MÁVAG előzetes tárgyalásai alapján már 1942 decemberében elkészült a győri telepítési terv.

A MAVAG vezérigazgatósága a már 1942 végén elkezdett tárgyalások alapján a Deutsche Brassert Gesellschaft mbH berlini céget bízta meg a generáltervezői és kivitelezői feladatokkal, üzembe helyezési kötelezettséggel együtt. A megbízás Thomas-acélműves vertikumra vonatkozott.
A tervezett győri acélmű tekintetében nem számoltak kellő súllyal a hátrányokkal. Ezek közül az egyik a vízi szállítós időbeni korlátozottsága. Az ipari csatorna ugyanis csak évi 3-4 hónapon át hajózható, és legfeljebb 650 tonnás uszályok befogadására alkalmas, ezenkívül állandó kotrási munkát igényel. A Duna menti vasmű tehát csak részlegesen vette volna hasznát a Dunától várt előnyöknek. A másik hátrány: a körülépítés miatt legfeljebb 150 kat. hold vehető igénybe. A beépítettség lezárta volna a továbbfejlesztésnek vagy a primértermékek részleges feldolgozásának elhelyezési lehetőségét.

A Magyar Vagon és Gépgyár épületeinek bombázása Győrben /fortepan

A győri vasmű építési munkáiról Simon Béla, az építés kormánybiztosa visszaemlékezéseiben így ír:

“1944 elején megkezdődtek az építkezési munkák. Kb. 30 cölöp volt a nagyolvasztók helyén leverve, amikor április 13-án a Magyar Vagon Rt. gyártelepe és repülőtere a Messerschmitt repülőgép-program miatt bombaszőnyeget kapott, melynek jelentős része (kb. 300 db bomba) a vasmű területére esett. Később – a közelben lévő rendező pályaudvar miatt – még két ízben szenvedett az építkezés bombasérüléseket.
A bombázások tapasztalatai az ipari decentralizáció híveinek adtak előnyt, akik felvetették az áttelepülés kérdését. Az érintett minisztériumok – most már a győri település előzőkben említett egyéb hátrányait is figyelembevéve – döntöttek az áttelepülés irányában. Mivel Győrben az építkezés kezdeti stádiumban volt – vissza nem térülő költségként még csak cca. 1 millió pengő merült fel – a döntés hamar megszületett.”

A Duna menti vasmű mohácsi tervezete; második telepítési kísérlet

Az új telephely kijelölésekor is az a nézet érvényesült, amely a Duna menti elhelyezést szorgalmazta. Ismét több lehetőséget vizsgáltak. Az értékelés szempontjai a következők voltak: altalaj minősége, terület nagysága, kisajátítási feltételek, építési előfeltételek (út, vasút, áram, építőanyag közelsége) közelség az alapanyagokhoz, vízi szállítás lehetősége, iparivíz-ellátás, salakhányó, munkaerőellátás, ipari környezet, élelmezési helyzet, légi védettség, külkereskedelmi kapcsolatra alkalmas elhelyezkedés.

Telepítési hely	Kedvező pont	Kedvezőtlen pont
Győr	3	10
Tát	6	7
Dömös	5	8
Nagymaros	7	6
Vác-Budapest szakasz	6	7
Pereg	5	8
Dunaföldvár	5	8
Szekszárd	8	5
Mohács	11	2

 

Mohács elsőbbsége egyértelmű volt, ennek ellenére a Brassert-csoport képviselői a Tát melletti elhelyezést támogatták. Mohács és Tát közötti újabb, részletesebb összehasonlítás során is Mohács mutatkozott jobbnak, ezért az iparügyi miniszter – a németek nemtetszése ellenére – Mohács mellett döntött. Később (1944 szeptemberében) a német szakértők is – hosszabb távú koncepcióban gondolkodva – a mohácsi telepítést helyeselték. Ebben az időben ugyanis már nyilvánvaló volt, hogy a vasmű a háború alatt nem épülhet meg, a háborús szempontok helyett tehát a gazdaságosságot kell figyelembe venni.
Mohács mellett szólt a komlói szén közelsége, a kavicsos altalaj és a város készsége: 330 kat. holdat biztosított a vasmű részére. Fontos szempont volt az 1000 tonnás uszályok használhatósága, a kedvező munkaerő- és élelmiszerellátottság. A mohácsi telepítés terve is elkészült.

A tervezett mohácsi vasmű telepítési vázlata (1944)

A terepen érdemleges munkát – a háborús események miatt – 1944-ben már nem végeztek.

A Duna menti vasmű mohácsi építésének előkészítése 1945 után folytatódik

A folyamatos termelés megkezdését akadályozó nyersanyaghiányon a Szovjetunió ajánlatának elfogadása segített. A magyar kormány részére küldött szovjet javaslat a kereskedelmi kapcsolatok felvételére vonatkozott. Ezt a javaslatot a magyar minisztertanács 1945. július 18-án elfogadta, és nyomban elrendelte, hogy egy delegáció utazzék Moszkvába, és kezdje meg a tárgyalásokat. A magyar delegáció és a szovjet fél augusztus 27-én már alá is írta a gazdasági kapcsolatok kifejlesztése céljából kötött egyezményt, amelyben a Szovjetunió – többek között – vasérc- és kokszszállításokat is vállalt. A szállítások napokon belül meg is kezdődtek.
Az érc- és kokszforrás megnyugtatónak mutatkozó rendeződése utáni héten, 1945. szeptember 4-én a MÁVAG vezér-igazgatója máris levelet írt az iparügyi miniszternek az “Új vasmű felállítása” tárgyában. Hivatkozik az 1943. január 7-ei ipari miniszteri döntésre, amely a MÁVAG-ot egy évi 200 000 tonna teljesítőképességű vasműnek a mohácsi térségben való felállítására utasította. A vasmű építésének előkészületei ugyan megkezdődtek, de a hadi események miatt a munkát fel kellett függeszteni. E vasműre azonban szükség van, és ezt az alábbi sorok koncepciózusán meg is indokolják (az eredeti levél másolata):

“Az ország újjáépítését valamint iparosodásának fejlesztését, továbbá a külországokkal – elsősorban a Balkánnal – való cserekereskedelem növelését szem előtt tartva, most még fokozottabb mértékben fennáll egy modern, versenyképes vasmű létesítésének a szükségessége. Az új vasmű a saját és környező országok újjáépítésének programjában (hidak, vasutak) igen jelentős szerepet játszhatna. Műszaki berendezésének korszerűsége miatt pedig nemcsak rentábilis volna, hanem az elkövetkező évtized nagy konjunktúrájában még ki is fizetődhetne.
A jóvátétel súlyos terheket ró az államháztartásra, azonban éppen ezeknek a nagyarányú munkáknak a keretében lehet az ország elavult, tönkretett iparát korszerűsíteni és továbbfejleszteni.

Az új vasmű állana:

1. 2 db egyenként napi 300 tonna teljesítményű nagyolvasztóból,
2. acélműből,
3. hengerműből,
4. híd- és vasszerkezeti műhelyből,
5. kokszolóból,
6. elektromos erőműből, vízműből és egyéb szükséges mellékberendezésekből.

Mivel a javasolt vasmű létesítése a távolabbi jövő szempontjából egy messze tekintő gazdasági programnak képezi egyik alappillérét, tisztelettel kérem megfontolás tárgyává tenni egy olyan rendelkezés kiadását, amely az előmunkálatokon már lényegesen túljutott 1943. évi vasműterv megvalósításának kérdését újra tárgyalás alá vetetné.”

A háború után Magyarországnak úgy kellett újjáépítkeznie, hogy illeszkedni tudjon a fejlettebb társadalmak gazdasági rendszerébe. Ide viszont a belépő – kapitalista és szocialista indíttatásból egyaránt – a fejlett ipar és annak alapja, a fejlett vaskohászat. Ilyen szemlélet alapján tehát egy állami forrásból – milliárdos nagyságrendű beruházással – létesítendő új vaskohászati üzemet már távolabbra mutató – a nemzetközi trendet követő – kitekintéssel kellett megtervezni. Ehhez időre volt szükség, és szerencsére ez megadatott.
A vaskohászat teljesítésének fontosságát és jelentőségét természetesen a gazdaságpolitika jól érzékelte. 1945 decemberében létrejött a széles hatáskörű Gazdasági Főtanács és a nagy fontosságú Jóvátételi Hivatal. Ez utóbbi feladata lett a jóvátétel teljesítésének szervezése, a nehézipari termelési program irányítása, a rendelések kiadása és a szállítmányok ellenőrzése.

A vaskohászat fejlesztésével nemcsak a szakmai körök foglalkoztak intenzíven, hanem azt 1946 után a politikai pártok is feladatuknak tekintették, és állami törvények, határozatok támogatták. Pl. a Magyar Kommunista Pártnak az ország gazdasági és pénzügyi helyzetét rendezendő 1946. februári javaslatában szerepel, hogy “…a jóvátételi szállítások oroszlánrészét teljesítő és az ország egész ipara szempontjából döntő jelentőségű néhány nagyüzemet állami kezelésbe kell venni” Ez mindenekelőtt a vaskohászati üzemekre vonatkozott. December 1-jén megszületik a kormányrendelet is, amelynek értelmében a jóvátételi kötelezettség időtartamára állami kezelésbe kerülnek a Weiss Manfréd Művek, a Ganz, a Rimamurányi Vasmű és a vele kapcsolatban levő győri Magyar Vagon- és Gépgyár, továbbá mindazon vállalatok, amelyekben a felsoroltaknak legalább 50%-os érdekeltségük van. Formailag ugyan ez nem volt még államosítás, de az üzemek igazgatóságai megszűntek működni, mert létrehozták a Nehézipari központot, és ez vette át a vállalatok irányítását.
A tervgazdálkodás megszervezése is kezdetét vette a kommunista párt 1946 szeptemberében megtartott III. kongresszusán. Október 15-én már a Politikai Bizottság tárgyalta a népgazdasági terv előkészítésére vonatkozó javaslatot, és ennek alapján alakult ki a párt 1947 januárjában közzétett hároméves tervjavaslata.

A tervjavaslatnak a vaskohászatra vonatkozó részéből a következők emelhetők ki:

„A bányászattal és kohászattal szemben a hároméves terv igen jelentős termelési követelményeket támaszt. Érthető, indokolt és szükséges, hogy a hároméves terv összes beruházásainak több mint 10%-át, összesen 626,4 millió forintot fektessünk be a bányászat és kohászat fejlesztésére. Ennek a beruházásnak több mint 70%-át a terv első két évére irányozzuk elő, mert az ipar és a mezőgazdaság fejlesztésének alapja a szén és a vas.
A kohászat a magyar nehézipar vezető iparága. A hároméves tervben a kohászat kapacitását a szűk keresztmetszetek kiküszöbölésével és az állami kezelésbe vett vállalatok intenzív együttműködésének kifejlesztésével növeljük meg. Különösen erőfeszítéseket kell tennünk nemzetgazdaságunk egyik legszűkebb keresztmetszetének, az acélöntödék kapacitásának bővítésére. Tervünkben vaskohók kibővítésére 50 millió forintot fordítunk. Egyik legfontosabb beruházásunk: Ózdon a nagyolvasztó ércelőkészítőjének 10 millió forintos építése. Ennek feladata, hogy az egy mázsa vashoz jelenleg szükséges 125-135 kg koksz mennyiségét segítse 90-100 kg-ra csökkenteni. A MÁVAG-ban, Diósgyőrött a martinokhoz a keverőkemencéket 12 millió forinttal alakítjuk át. Csepelen a WM-ben 24 millió forintot ruházunk be az új villamos acélkemence építésébe. A keverőkemence és az új villamoskemencék az adagidőknek egyharmaddal való csökkenését fogják eredményezni. A vaskohók kibővítésére előirányzott beruházások az ipar, a mezőgazdaság és a közlekedés alapját képező vas- és acéltermelést növelik, a termelési költségeket csökkentik, tehát a magyar nemzetgazdaság hasznos és halaszthatatlan beruházásai.
Kevesen tudnak arról, hogy Úrkúton jelentős mangánérckincsünk van. A mangán értékes vas- és acélnemesítő. A hazai mangánbányászatnak és – kohászatnak kifejlesztése a magyar népi demokrácia komoly sikere lesz, és ezt az úrkúti mangánércbánya racionalizálása és a ferromangánkohó építésére előirányzott 20 millió forint teszi lehetővé.”

1948. szeptember 6-i kelettel Dancsházy Gusztáv MÁVAG műszaki főtanácsos küld jelentést a NIK Műszaki Főosztályának a Duna menti vasmű elhelyezésére vonatkozó vizsgálatok eredményéről. Ezúttal Mohács, Paks és Dunaföldvár került a vizsgálati körbe, és a műszaki és gazdasági tényezők elemzése alapján ezúttal is Mohács mutatkozott a legkedvezőbbnek.
Szeptember 7-én Dancsházy Gusztáv sürgeti a kokszoló és a vasmű építésének előkészületeit.

„Az új vasművet Mohácson kell felépíteni”

1949. január 20-ai ülésén a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága Rákosi Mátyás vezetésével megvitatta – többek között a napirend 5. pontjaként – “Az ötéves terv alapvető kérdései” tárgyú előterjesztést. Az előterjesztésben hangsúlyt kaptak a vaskohászatra váró feladatok. Részlet a levéltárban őrzött dokumentumból:

“A nemzeti jövedelem helyes alapon való kiszámítása, a rejtett tartalékok kimunkálása és az életszínvonal-emelkedés előirányzatának csökkentése lehetővé teszi a beruházások előirányzatának növelését. Ezt a beruházási többletet elsősorban a kohászat, gépipar, vegyészeti ipar és a vasút fejlesztésére kell felhasználni. A gépipari termelést nagyobb mértékben felfuttatni elsősorban azért nehéz, mert hengerelt árunk kevés van, s külföldről is alig tudunk szerezni. Tekintettel arra, hogy építkezési és egyéb vonalakon is kétségkívül anyagmegtakarítás érhető el, továbbá arra, hogy a Nehézipari Igazgatóság adatai szerint komoly lehetőségek vannak hazai kapacitásunk jobb kihasználására, a nehézségeket valószínűleg saját erőnkből is leküzdhetjük úgy, hogy a kombinát üzembe helyezése előtt sem fogunk megakadni. A baráti országokkal való kooperáció kiépítése és kivitelünk fokozása – amit az életszínvonal emelkedési ütemének csökkentése és bauxit-alumínium, esetleg olajtermelésünk növelése biztosít – lehetővé teszi, hogy esetleg mégis felmerülő nehézségeket behozatal útján szüntessünk meg. A vasellátás kérdésének tisztázására a Gazdasági Bizottság Vajda, Kolozs, Sebestyén János, Sebestyén Endre, Gass, Solyom, Mándi és Perényi Imre elvtársakból álló bizottságot küld ki. “

Az ülés jegyzőkönyvében e napirendre vonatkozó három határozat a következő volt, idézet:

“A P.B. úgy határoz, hogy a nemzeti jövedelem évi emelkedését 10-10 1/2%- ra kell venni.
Az életszínvonalat 35%-kal kell felemelni az ötéves terv végére.
Az új vasműt Mohácson kell felépíteni.
Rákosi főtitkár”

A Politikai Bizottság tehát megerősíti Mohácsot, mint a már 1943-han elsőbbséget nyert telepítési helyet.
Noha a vaskohóipar termeléséért és fejlesztéséért felelős központi szervezetek és üzemek vezetői, valamint illetékes szakértői 1949 elején elsősorban a hároméves terv termelési, fejlesztési és beruházási teljesítésével voltak elfoglalva, mégis, a P. B. döntése után az új vasmű építése lett a vaskohóipar központi feladata.

A Politikai Bizottság 1949. januári határozata után

A januári ülés után az Országos Tervhivatal irányításával a minisztériumokban, állami hivatalokban, tudományos és szakmai intézetekben egyaránt az ötéves gazdasági terv koncepciójában kitűzött irányelvek megvalósíthatóságának háttérfeladatain, azok számszerűsítésén kezdtek dolgozni, felhasználva a hároméves terv gyakorlatában szerzett tapasztalatokat.
Amikor egyértelmű lett, hogy az ötéves gazdasági terv irányelveiben a beruházási program magában foglalja a vasmű megépítését – Mohácson -, úgy, hogy 1954-ben az már elérné a tervezett termelési szintet, felgyorsultak az ottani előkészítő munkák.
A kormány – tervszerű fejlesztéspolitikai lépésként – létrehozta a nehézipari beruházások irányítására a Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalatot (NEB), amely már kiemelten kezelte az új vasművel kapcsolatos sokrétű feladatkomplexumot.
A NEB vezérigazgatójának Sebestyén Jánost nevezték ki, aki kellő körültekintéssel irányította a vállalatot. S mivel Sebestyén János – korábbi minisztériumi beosztásában illetékességből eredően is jól ismerte az új vasmű műszaki-gazdasági jelentőségét, és tisztában volt a beruházás nagyságrendjével – különös gonddal ügyelt arra, hogy a NEB mohácsi kirendeltségének munkája hatékony lehessen. A kirendeltség a Kossuth L. utca 54. sz. alatti irodában működött, igazgatója Petrei Barna volt.
Márciusban tovább sűrűsödnek a teendők: a Komló és Mohács közti kötélpálya, a vasúti pálya, a közút, a kikötő, a lakótelep, a villamos energia és az ivóvíz tárgyköröket érintő értekezletek követik egymást.
Időközben tudományos, műszaki, gazdasági, szociális, külkapcsolati, és a gazdaság számos más területén előkészített tervezés és egyeztetés után összeállt az ötéves nemzetgazdasági terv, és ezt 1949. április 2-án az MDP Központi Vezetősége határozat szintjére emelte.

forrás: theoldmohacs.blogspot.hu

Az 1949. áprilisi határozat

A Központi Vezetőség határozatában a beruházási program kiemelt létesítményének tekinti a mohácsi vasmű építését. A következő sorok Gerő Ernőt idézik:

“Jelenleg iparunk és egész népgazdaságunk gyors fejlődésének legjobb akadályozója, hogy nem termelünk elegendő vasat, acélt, hengereltacélt. Pedig gépiparunk termelését öt év alatt a duplájára akarjuk emelni és ehhez nagyon sok vasra, acélra, hengereltacélra van szükségünk. Ugyancsak sok vas és acél kell az építkezésekhez, a vasút, a hajózás, a közlekedés fejlesztéséhez.
(…) Ezért ötéves tervünk alapkérdése vas- és acéltermelésünk fejlesztése
olyan ütemben, amelyre nincsen példa a magyar ipar történetében. Míg 1929-től 1943-ig, tehát a felszabadulást megelőző 15 év alatt nyersvastermelésünk összesen 13 százalékkal emelkedett, addig ötéves tervünk idején a növekedés 119 százalék. Öt év alatt acéltermelésünket az 1949. évi 800 000 tonnáról 1 500 000 tonnára fogjuk felemelni. Ezt a célt szolgálja a mohácsi hatalmas vas-, kohó- és acélmű megépítése, az úgynevezett mohácsi kombinát létesítése. A mohácsi vasmű az első olyan üzem lesz Magyarországon, mely saját maga állítja elő a kokszot, amit vasgyártásra használ fel. Ez a mű a legkorszerűbb elgondolások szerint épül. A kokszolómű megépítése a mohácsi vasmű mellett azt jelenti, hogy évente 8 millió dollárt megtakarítunk, amit eddig vasolvasztáshoz szükséges koksz behozatalára voltunk kénytelenek kiadni. A nagy vasmű mellett új villamos erőművet is építünk, mely nemcsak az üzemet fogja ellátni villamos energiával, hanem messze vidékeken a lakosság szükségletét is kielégíti. A mohácsi vasmű megépítésével valósággal új, nagy ipari várost hozunk létre.”

A határozat szerint a tervidőszakban 35 milliárd forintot fordítanak beruházásokra, ebből 17 milliárdot az ipar fejlesztésére.

“Központi Vezetőségünk határozata az ötéves terv összes beruházásait 35 milliárd forintban irányozza elő. Ez közel hatszorosa annak az összegnek, amelyet hároméves tervünkben fektettünk be nemzetgazdaságunkba. A 35 milliárd forintnyi beruházás összegét ugyanúgy számítások alapján irányozzuk elő, amint előre kiszámítottuk, hogy mekkora lehet az az összeg, melyet hároméves tervünk folyamán befektethetünk, s melyről, mint az eredmények mutatják, bebizonyosodott, hogy alapjában helyesen határoztuk meg.”

Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület előadás-sorozat keretében – csaknem ötszáz szakember részvételével – tekintette át az ötéves terv vaskohászati vetületét.

Jobb oldalon Borovszky Ambrus

Borovszky Ambrus, a Kohóipari Központ vezérigazgatója összefoglalta azokat az eredményeket, amelyeket kohászatunk a hároméves tervben elért. Hangsúlyozta, hogy

“Miután a meglévő üzemeinket csak bizonyos határig lehet fejleszteni, az 5 éves terv keretében új, korszerű üzemeket fogunk létesíteni, amelyhez kokszolómű kapcsolódik. Ezzel az 5 éves terv alatt többet fog vasiparunk fejlődni, mint a tőkés társadalom 50 éve alatt. “

Szele Mihály, a Kohóipari Központ helyettes vezérigazgatója is megerősítette, hogy…

“A régi, 1870-es években telepített műveket ugyan a szükségletnek megfelelően toldozták, kapacitásukat bővítették, de a racionális termeléshez most már új műveket is kell építeni. Diósgyőrt, Ózdot át kell alakítani, a Dunántúlon új kohót kell építeni, a minőséget is javítani kell, meg kell valósítani a profilírozást, fölösleges, hogy két nagy kohónk ugyanazt gyártsa. “

A Mohácson folyó munkájukról május 23-án készít átfogó jelentést a NEB kirendeltségvezetője. A beszámoló – többek között – tartalmazza, hogy elkészült a gyártelep, a lakótelep, a kijelölt területek és a Duna-part 2,2 km-nyi szakaszának rétegvonalas terve; kitűzték az új országút, vasút és vízelvezető főcsatorna nyomvonalát; befejezték a drótkötélpálya háromszögelési munkálatait. Részletesen ír a felvonult vállalatok működéséről, a már helyszínre érkezett építési anyagok (vízépítési kő, faragott fa, darabos mész, fűrészelt fa, betonvas) mennyiségéről, a lakótelepen megépült létesítményekről: műhelyről, raktárról, gépszínről, központi irodáról.

Moszkvai tárgyalások a mohácsi kombinát ügyében

A mohácsi kombinát építésében való szovjet részvétel már 1949 eleje óta kölcsönösen napirenden volt, de konkrét megállapodások csak augusztusban születtek. Az erről készült jelentés több fontos részletet tartalmaz. Az alábbiak Czottner Sándor ipari minisztériumi államtitkár és Sebestyén János augusztus 25-ei jelentéséből kiemelt fejezetek, idézet:

“A tárgyalásokat – ugyanúgy, mint tavasszal – a szovjet Kohászati Minisztérium Külföldi Kapcsolatok Osztályán keresztül folytattuk. … A tárgyalások végén megkötött szerződést is a Kohászati Minisztérium és a Technoexport írta alá.
A tárgyalások újrafelvételekor a mi álláspontunk abból indult ki, hogy a kombinátnak 1953-ban üzembe kell jönnie, és még abban az évben teljes kapacitásának kb. 50-60%-át már termelnie is kell. Minthogy 1953-ig az idő ilyen hatalmas objektum megvalósítására a mi viszonyainkhoz mérten igen rövid, olyan megoldást igyekeztünk találni, hogy az építkezés vagy annak minél nagyobb része minél hamarább megindulhasson, esetleg a tervezéssel párhuzamosan, továbbá, hogy a tervezési munka, amelyet a mi Állami Ipari Tervező Irodánk már a tavasszal elkezdett, folyamatosan, minél nagyobb tempóban haladhasson előre. …
A szovjet tárgyaló fél abból indul ki, hogy a mi elképzelésünk nem fedi a gyakorlatot, amely a Szovjetunióban kialakult a reprezentatív beruházások tervezésénél és kivitelezésénél. Részletesen ismertették az ő rendszerüket, mely a reprezentatív beruházások tervezésére és kivitelezésére szolgál, és amelynek betartása náluk törvényi erővel kötelező.
… Azt javasolták, hogy a tervfeladat elkészítését bízzuk a Szovjet Kohászati Tervező Intézetre, a technikai terv és a részletrajzok kidolgozásáról pedig a tervfeladat elkészülése után állapodjunk meg. E két utóbbiban már a magyar tervezők is erősen részt vennének.
Az anyag áttárgyalása, valamint a nekünk megmutatott tervfeladat áttanulmányozása után arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a szovjet tárgyaló félnek e kérdés lényegét illetően igaza van: helyesebb, ha a tervezés első fázisát a Szovjet Kohászati Tervező Intézet csinálja, és törekvéseinket arra összpontosítottuk, hogy az általuk megadott tervezési határidőt lényegesen lerövidítsük.
Alkalmunk volt megtekinteni a zaporozsei kombinátnak és a hozzá tartozó munkásvárosnak építkezéseit, valamint tanulmányozni a zaporozsei kombinát üzemben lévő részét. Ezen az úton rendkívül sok gyakorlati és szervezési tapasztalatra tettünk szert, és meggyőződtünk arról, hogy bármenyire is tudatában voltunk, milyen nagy feladat a mohácsi kombinát aránylag rövid idő alatt való felépítése, mégis, a zaporozsei tapasztalatok alapján azt kell mondanunk, hogy ez csak akkor lesz lehetséges, ha az egész magyar beruházási apparátus – ideértve az összes tervezőintézeteket, beruházási és építő vállalatokat stb. – megszervezésével lényegesen előrehaladunk, és a bürokratikus nehézségeket kiküszöbölve, minden vonatkozásban, de különösen káderekben igen erős súlypontot képezünk. A kombinátot nem lehet egy beruházási objektumnak tekinteni a sok más közül az 5 éves tervben, hanem messze a legnagyobbnak, a legfontosabbnak, aminthogy valóban értékben is az utána következők 5-8-szorosa lesz.
… Mohácson jelenleg a lakótelep 10 lakóházának, az ezzel összefüggő csatorna- és vízvezeték-hálózatnak építkezése folyik, továbbá a mohács-budapesti műút gyáron keresztülmenő szakaszának áttelepítése történik, és végül a mohács-bátaszéki vasútvonal munkálatai kezdődtek meg. A tervezett gyárkerítésen belül semmiféle munka nem folyik. A már folyó építkezéseket – nézetünk szerint – leállítani nem volna célszerű, de további újat elkezdeni a gyár kerítésén kívül csak október után lehetséges, a gyárkerítésen belül pedig csak a tervfeladatnak a szovjet részről való átadása után, tehát legkorábban jövő tavasszal vagy nyár elején.
A szovjet segítség következtében a kombinát tervezése és építése lényegesen tervszerűbb és komolyabb műszaki alapokon folyik, mint anélkül. A tervszerűség érdekében azonban az építkezés kezdete az általunk tervbevetthez képest eltolódik.
A szovjet segítséggel, de elsősorban saját jó munkánkkal és erőfeszítésünkkel az eltolódásból lehetséges egy nagy részt behozni, de az máris látható, hogy 1953-ban a teljes kapacitás 60%-át a kombinát nem fogja tudni megtermelni.”

Az augusztusi moszkvai tárgyalások után sem lassult le a mohácsi építkezés. A NEB kirendeltsége szeptemberben és októberben az építkezések előrehaladásáról küldi jelentéseit a vezérigazgatónak, illetve az időközben vezérigazgató-helyettesnek kinevezett Borovszky Ambrusnak.

Törvény az ötéves tervről

1949. december 9-én az Országgyűlés tárgyalta az ötéves tervet, és 10-én megalkotta a törvényt. A törvényben – meglepetésre – az áprilisban elhatározott és elfogadott 35 milliárd forint beruházás helyett 50,9 milliárdos keret szerepelt (ebből az ipar fejlesztésére 21,3 milliárd). Az 50,9 és a 35 milliárd közti különbség olyan nagy volt, aminek realitása kétkedést támasztott. Jogosan, mert míg a 35 milliárdos változat többszörösen ellenőrzött számításokra épült, az 50,9-es változat már nem. A gazdaságtörténészek szerint az áprilisi határozatot gondosan kimunkált 12-13 tervvariáns alapján állították össze, de őszre ezt a pártvezetés már figyelmen kívül hagyta, s az 50,9 milliárdot anélkül állapította meg, hogy részletekbe menő kimunkálását egyáltalán megkísérelték volna. A különbségre az országgyűlésen Gerő Ernő sem adott megalapozott választ.

A vasművet nem Mohácson, hanem Dunapentelén kell megépíteni

A mohácsi telepítés – a jugoszláv határ közelsége miatt – 1949 őszétől kérdésessé vált. Ennek oka egyértelműen a Szovjetunió és Jugoszlávia közötti ideológiai szembenállás volt, amihez hamarosan magyar jugoszláv szembenállás is társult Mohács ügyében 1949. december 23-án a pártvezetésen belüli vita lezárásaként szigorúan bizalmas előterjesztés készült a Politikai Bizottság számára.

Az előterjesztés a következő volt:

Szigorúan bizalmas!
Készült 18 példányban.

Előterjesztés
a Politikai Bizottság számára

A vasipari kombinát építési helyének változtatása
A vasipari kombinátra vonatkozó, a Szovjetunióval kötött megállapodásunk értelmében októberben kilenc kohóépitőtervező mérnökből álló szovjet delegáció érkezett Magyarországra, hogy a kombinát építési helyét megállapítsa.
A nemzetközi politikai helyzet és elsősorban a magyar-jugoszláv viszony alakulása arra késztette Rákosi elvtársat, hogy a szovjet szakértők figyelmét felhívja a korában felmerült mohácsi megoldással kapcsolatos meggondolásokra. (Mohács 13 km-re van a jugoszláv határtól.)
A szovjet szakértők most elkészült jelentése beszámol arról, hogy összesen öt, korábbi kutatások alapján számbajövő helyet vizsgáltak meg. Ebből különböző okok alapján kiszűrtek hármat. Igen alapos összehasonlító vizsgálat tárgyává tették a fennmaradó kettőt: Dunapentelét és Mohácsot. Végső következtetésük az, hogy bár Dunapentele választása magánál a kombinátnál 12, a lakótelepnél pedig 130 millió Ft építési többletkiadással jár, és évenként 9 millió Ft termelési költségtöbbletet fog okozni, bizonyos – főleg talajtani alakulásokkal kapcsolatos meggondolások alapján – a kombinát építési helyéül Dunapentelét ajánlják.
Magyar szakértőink (Sebestyén, Hámor) ezzel a végső következtetéssel egyetértenek, bár szerintük a szállítással kapcsolatos évi termelési többletkiadás 15-30 millió Ft lesz, s az építési költségeknél is nagyobb lehet a különbség, mert nem látják indokoltnak, hogy Mohácson földrengésre számított építkezést alkalmazzunk.
Tekintettel arra, hogy

1. egy közvetlenül a jugoszláv határon folyó nagyméretű építkezés és később az ott levő fontos ipartelep a jugoszlávokat folytonos provokációra csábítaná,
2. egy kb. 2000 millió Ft-os építkezésnél a 142 milliós többlet és egy kb. 560 millió Ft-os évi termelésnél akár 15-30 milliós többlet sem esik döntő súllyal latba,
3. az építkezési többletkiadás javarészt lakásépítésre esik, ami azonban több lakást is jelent az országnak,
4. az összehasonlító számítások teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy Mohácson olyan biztosító-katonai természetű többletkiadások merülnének fel, melyek többet tehetnének ki az egyébként Mohács javára mutatkozó különbözetnél.

A Politikai Bizottságnak azt indítványozom, hogy a kombinát építési helyéül Dunapentelét jelöljük ki.
Meg kell jegyeznem, hogy a mohácsi telepítési hellyel kapcsolatosan eddig beruházott mintegy 43 millió túlnyomó része a dunapentelei telepítés esetén sem vész kárba, mert
egyrészt jelentős részben olyan út- és vasútépítést szolgált, amelyet – ha nem is azonnal – de egy-két éven belül amúgy is el kellett volna végezni,
másrészt egy részét lakótelep-építkezésre fordították, amely egy másik üzem tervezett telepítésénél is szükségessé válik,
végül egy részéért olyan anyagot szereztek be, amely más helyre átszállítható.

Budapest, 1949. december 23.

A Politikai Bizottság a dunapentelei telepítést jóváhagyta, és 28-án már a Minisztertanács is így határozott. E határozat lett a magyar vaskohászat történetében legjelentősebb döntése, azzal, hogy végleges helyet adott a Duna menti vasműnek. A telepítéssel kapcsolatos első teendőkről a nehézipari miniszter a következő levélben rendelkezett:

A Duna menti új kohászati kombinát telepítési helye tehát Dunapentele térsége. Megvalósult tehát a Duna menti vasmű terve.

FORRÁS: DUNAI VASMŰ KRÓNIKÁJA