Népszabadság 1977. július 20.
A Dunai Vasmű szovjet tervezőinél
Moszkva, Béke sugárút 101. Itt található a legrégibb szovjet tervezőintézet, a Gipromez. (Állami Szövetségi Kohóipari Tervező Intézet). Tavaly ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját. A tanácsteremben nyolcan ülnek velem szemben. Öt férfi és három nő. Mindnyájan tervezőmérnökök, annak a kollektívának a tagjai, amelyik a negyvenes évek végén azt a feladatot kapta, hogy készítse el a Dunai Vasmű terveit. Alekszandr Isztomin mondja el, hogyan kezdődött, hiszen ő az egyedüli, aki az első perctől részt vett a munkában.
Alekszandr Isztomin, a Gipromez osztályvezetője.
1948-ban… … és ma
Terepszemle 1948-ban
– Persze már nem mindenre emlékszem. Csaknem harminc év telt el azóta, hogy 1948 októberében az első szakértői csoporttal Magyarországra utaztam – kezdi Isztomin elvtárs.
– Ha emlékezetem nem csal, Mohácsra vittek bennünket. Műszaki és egyéb szempontból a választás nem is lett volna rossz. A Duna mint természetes vízi út és vízkinyerő hely, adott volt. A talajviszonyok is megfeleltek. De akkor mégis olyan döntés született, hogy új helyet kellett keresnünk.
Elindultunk felfelé a folyó mentén. Sorra vettük a számításba jöhető településeket összesen tizenegyet. Így jutottunk el Dunapentelére. Eldugott kis község volt. A folyónak ez a szakasza azonban kitűnő lehetőséget kínált a kikötő építésére, az enyhe kis magaslatra pedig oda tudtuk képzelni a vasművet a kohókkal és a kisegítő üzemekkel. Abban is egyetértettünk, hogy a fővároshoz való közelség sok előnyt rejt magában. Onnan érkezik majd az építőanyag egy része, s mivel ott működnek az ország legnagyobb üzemei, a vasmű termékeinek egy részét azok kapják. A szállítási útvonal hossza pedig nem elhanyagolható tényező.
A végleges elképzeléseket írásban terjesztettük elő, majd a pártközpontban szóban is előadtuk. Ott volt a párt szinte valamennyi akkori vezetője, továbbá a nehézipari és a közlekedési miniszter, magyar és szovjet szakértők.
Az építkezés kormánybiztosává Sebestyén Jánost nevezték ki. Kemény, energikus ember volt. Ha azt mondanám, hogy minden simán ment, úgyse hinnék el nekem. Sokat vitatkoztunk. Az egyik legnagyobb gondot az okozta, hogy a kapacitás – évi 450 ezer tonna acél – mai mértékkel mérve kicsi volt, a magyarok viszont sokféle lemez gyártását igényelték.
Én azon a véleményen voltam, hogy a választékot szűkíteni kell, mert a túl nagy választék csökkenti a termelékenységet, s ezzel együtt a gazdaságosságot.
Véderdő a gyár és a lakóövezet között
Luxus-e az erdősáv?
– Amikor a fő kérdésekben egyezségre jutottunk, napirendre kerültek a részletek. Például az, hogy az épületek vasbeton szerkezetűek legyenek-e, továbbá, hogy kell-e erdősávot telepíteni az üzem és a város közé. Ezt a magyarok akkor fölösleges luxusnak tartották. Mi viszont azt mondtuk, hogy a városban ők fognak lakni, s ha nem telepítenek védősávot, ami nálunk szabvány szerinti előírás volt, az utódok a tervezőket fogják szidni, és nem is ok nélkül.
Amikor legutóbb ott jártam, örömmel láttam az azóta jócskán megerősödött zöldövezetet, amely védi a város levegőjét, s nélküle már el sem tudnák képzelni a környezetet.
A munka közben tartós barátságok szövődtek. Két embert sohasem fogok elfelejteni. Az egyik Borovszky Ambrus, aki az építkezés vezetője, motorja volt, a másik Földes László, a pártbizottság titkára. Igaz, vele csak később ismerkedtem meg. Kevés ilyen energikus, nagy munkabírású emberrel találkoztam életemben. A szó szoros értelmében mindenütt ott voltak. Nem ismertek lehetetlent. Máig sem értem, hogy bírták szusszal.
Előveszem a vasmű építéséről megjelent régebbi írásokat. Kihalászom belőle a Népszabadság egyik riportját és lefordítom, mit mondott Borovszky Ambrus.
„Vannak dolgok, amelyekkel egy évben egy órát kell foglalkoznom. Ilyen az érc is. Olyan pontosan jön, mint a Nap. Egyetlen mondattal: bármilyen hihetetlenül nagyok voltak is a mi erőfeszítéseink, a Szovjetunió segítsége nélkül ma nem lenne Dunaújváros. Sem Dunai Vasmű.”
Séta az erdőben
– Köszönet az elismerésért Hadd tegyük hozzá, hogy a Dunai Vasmű a két ország közös erőfeszítésének a gyümölcse, s nagy örömünkre szolgál, hogy részt vehettünk a tervezésben – fogalmazza meg mindnyájuk véleményét Roza Lojberg mérnökasszony, aki a vízmű tervezési munkálatait végezte.
Mint mondja, ő nem osztotta az építész-tervezőknek a változatos terep, a meredek vízpart és a vasmű számára kijelölt domb iránti vonzalmát. Neki ezek elsősorban nem szép tájat, hanem megannyi leküzdésre váró akadályt jelentették. Sok álmatlan éjszakát okozott neki a munka. Ez persze azzal is összefüggött, hogy ez volt az első önálló vizsgamunkája.
Én Dunaújvárossal debütáltam mint tervező. Eredetileg ugyanis matematikusnak készültem, s csak a harmincas években, amikor az iparosítás nagy lendületet vett nálunk, akkor határoztam el, hogy tervezőmérnök leszek.
Városunk a tervezőasztalon
(…) A terv gondoskodott a város lakóinak áruellátásáról is. Épül egy nagy áruház, de a főúton végig, a két sor ötemeletes ház földszintjén állami üzletek lesznek, hogy az áruforgalom lebonyolítása ne ütközzék akadályokba.
A Dunaparton lombos, erdős sétányok húzódnak majd, amelyeken a lakók kellemesen tölthetik pihenőidejüket, anélkül, hogy messzire kellene menniök. Az új város lakóinak nem lesz tüzelőgondja. Központifűtéses minden ház, de nem úgy, mint eddig mindenütt. Az egész várost egyetlen központ fogja fűteni: a gyári erőmű. Ilyen központifűtés még nem volt Magyarországon.
Az első város Magyarországon, amelyben nem lesznek szegények, nem lesznek koldusok, amelynek nem lesz perifériája.
Úgy emelkedik majd ez a város a fennsík tetején, mint egy fellegvár. Esténként, éjszakánként a széles környéket beragyogja villany- és neonfényeinek, tűzpiros csillagainak fénye, különösen azé a csillagé, amely a Városi Tanács tornyán fog szikrázni. Már most is, Adony felől jövet vagy a Dunáról Tass felől feltűnik a pentelei szirtfokon a város, az állványokkal körülvett, kerek víztorony, a két sudár-magas toronydaru és a pirosló házak sora.
Az ember gyökeret vert a löszös pusztaságban, amelyet utoljára kétezer évvel ezelőtt lakott, a nemrég kiásott szerény római határerődítményben. (…)
részlet Sándor András Sztálinváros kiadványából
„Nem ismertem rá …”
Aztán elmondja, hogy 1969-ben járt Dunaújvárosban, s bizony az eredeti tervek alapján nemigen ismert volna rá. Minden megváltozott, a vasmű továbbfejlődött. Az eredeti tervben évi 450 ezer tonna acél gyártása szerepelt, s a termelés ma már meghaladja az egymillió tonnát. Jó érzés volt sétálni a modern város utcáin, annál is inkább, mert a tervezőnek ritkán adatik meg, hogy munkája eredményével a helyszínen is megismerkedhessen. Pedig nincs annál szebb dolog, mint amikor az ember szeme előtt megelevenedik mindaz, amit a rajzasztalon álmodott.
– Az én számomra Dunaújváros nem mértani vonalak és számok összessége, hanem valóság – mondja Roza Lojberg.
A Dunai Vasmű és a szovjet tervezők kapcsolata mindmáig eleven maradt A hatvanas években megépült dunaújvárosi hideg- és meleghengermű terveit szintén a Gipromez mérnökei készítették, s a gépeket és a villamos berendezéseket moszkvai, leningrádi, uráli, novokramatorszki gépgyárakban gyártották. A mostani ötéves terv legnagyobb magyar kohászati beruházásának, az 1981-re elkészülő konverteres acélműnek műszaki tervezője ugyancsak a Gipromez, s a berendezések ezúttal is a Szovjetunióból érkeznek.
Látogatás Budapesten 1972-ben. Balról a második Isztomin
A Béke sugárutat és Dunaújvárost több ezer kilométer választja el egymástól. A távolságot és a vasmű építésével járó nehézségeket azonban legyőzték az emberek, a szovjet és magyar mérnökök, építőmunkások, akiket ez az akkori méretekkel mérve hatalmas vállalkozás összekötött, barátokká tett. A most kezdődő dunaújvárosi nagy beruházás, amelyet sokan úgy emlegetnek, mint egy új hőskor kezdetét, ismét baráti kézfogásra, közös munkára szólítja a régi harcostársakat és az időközben mellettük felnőtt nemzedéket.
Kanyó András
Sztálinváros és a nagyívű tervek
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
