Népszava 1950. november 11.
Új emberek Dunapentelén
Dunapentelén úgy törnek elő a földből az épületek, mint gyermek ínyéből a fogak. Múlt héten még csak öt kockaház volt készen, mára már újabb négy kocka nyersvörös falát paskolja a novemberi eső. S az újszülött házakkal együtt új emberek születnek, akiket a szocializmus építése formál, alakít.
Görbe utca, szemben a Május 1. utca házai, jobbra a Vasvári Pál Általános Iskola építkezése (1950) /fortepan
Nem kell hozzá éles szem és finom hallás, hogy észrevedd: nem ugyanaz a Tóth bácsi húzza fel a gerendákat, aki néhány hónappal ezelőtt sopánkodva mutatta szakadt ülepű nadrágját, elvásott bakancsát azzal, hogy ilyen ruházattal nem lelhet munkába állni… S az a mackószerű fiatalember, aki gyalogszerrel jött be Nagybátonyosról – s úgy megijedt a hatalmas Sztálinyec-traktor láttán, hogy csak hányta magára a keresztet – sem ugyanaz már, aki volt. És sorolhatnám akár estig.
Sztálinyec-traktor
De kezdjük Tóth Antal 62 éves segédmunkáson, a “Papán”. Mert így hívják az ifik, akiknek a barakjába kéredzkedett.
– Igazi véncsont volt a Papa, amikor ide került – magyarázza egy 16 év körüli fiatalember, akinek tömpe orra körül szinte labdáznak a szeplők. – Most tiszteletbeli ifi lett. Így van, Papa?
A Papa kihúzza a zsebéiből az “írást”, amely igazolja, hagy itt lett élmunkás. Kisimítja a papirost, füstszínű mutatóujjával oda-oda bök.
– Itt áll e… Hogy Tóth Antal… ez én lennék… élmunkás. Az is én lennék. Hogy hogyan lettem élmunkás? Hát nemigen néztem, hogy ledolgoztam a váltást. Három váltást is megcsináltam, ha úgy esett. – Gondolkozik egy keveset, majd így folytatja: Nincs nekem családom, tavaly halt meg a feleségem. A leányaim meg férjnél vannak széjjel a világban. Ez a családom, ez a sok fiatal, akik örökké bolygatnak, hogy, na, Papa, tudja-e, hogy magának csinálja ezt az épületet, meg a beton utat. Meg amott a kultúrházat. És ha jól csinálja, akkor békében pipálhat száz esztendeig is. Már úgy értik, hogy az én munkám is hozzájárul a békéhez. Az, hogy felhúzom tisztességgel a gerendákat. Az ember nem is hinné és mégis így van.
– Töpreng az öreg, tenyerébe rázza pipáját, megtömködi. – Nem vagyok én már akármilyen ember, mert tőlem is függ, hogy béke marad-e vagy rakásra ölik egymást a népek. Ezt hajtogatom munka közben is, meg mindig. De nem ám csak ennyit, tovább is mondom, mert hosszú sora van ennek.
Tíz-tizenkét fiatalember gyűlik köréje, mint kis csirkék a gazdaasszony köré, amikor magot szór nekik.
Újabb írást kotorász ki a zsebéből a Papa. – Politikai iskolára osztottak be engem – mondja – és széles kézmozdulattal húzza alá szavait. – Szakszervezeti iskolára ajánlottak. Mert hogy fejlődésképes vagyok.
– Az… – erősítik meg innen is, onnan is és a szeplősorrú vidám ifi komoly képpel rábólint – aztán visszajöjjön ide, Papa, ha már kitanulta az iskolát.
– Hát hova mennék, ha nem ide? – csattan fel az öreg. – Hiszen, ha nincs Dunapentele, sose tett volna belőlem igazi ifi.
*
Most beszéljünk Kutra Mihályról, aki úgy megijedt a zsiráfnyakú. hórihorgas transzportőröktől, meg a hatalmas vaskolosszustól, a Sztálinyec-től, hogy már fordult volna is vissza. Hisz megmondták neki odahaza a faluban, hogy istentelen géppel dolgoznak Pentelén, olyannal, hogy abból csak rossz jöhet ki. Azt is mondta Szomjas Gergely, a kulák, akinél cselédkedett, hogy annak még a közelébe se merészkedjen, mert attól kezdve, hogy meglátja, sorvadni kezd és tizenkét nap elmúltával földbe kaparják.
A transzportőr az építők legjobb barátja
Messzi ívben elkerülte hát a Sztálinyecet és csak figyelte, hogy mikor kezdenek a többiek sorvadni, akik ott sürögtek a gépek körül. S hogy maga a gépész is egyre emberesedett, mintsem hogy sorvadt volna, Kútra Mihály elgondolkozott…
– Rájöttem, hogy csak azért tudott így megijeszteni Szomjas Gergely, mert ostoba voltam, mint az egynapos borjú, aki nem lát tovább az anyja hasánál – mondja és még a füle is vörös a haragtól. – Mentem a DISZ-be jelentkezni, hogy vegyenek fel, meg akarom mutatni a falumban, hogy azért is lettem valaki! Akkor tán a cimborámat is rávenném, hogy idejöjjön, mert az még mindig a kuláknak a keze-lába.
Azt már a brigádtársai beszélik el, hogy Kutra miatt eleinte sok marakodás folyt. Mert csúfolták, amint észrevették, hogy ahányszor elzúg egy gép mellette, csak hányja magára a keresztet… Ott is akarta hagyni az ifjúsági barakot, mert az is megesett, hogy összeverekedtek. Aztán Földesi Laci, a DISZ-titkár kézbevette. Esténként felolvastak neki a Távol Moszkvától című könyvből és Kutra úgy rákapott az olvasásra, hogy még a régi újságokat is összegyűjtötte és szabad idejében böngészgette. A normáját meg 100 százalékig teljesítette, ami azt jelenti, hogy 190 százalékot csinált. S a brigádon belül egyéni versenybe kezdett. Látni kellett volna, milyen lomha, nehézkes fiú volt, alig lehetett megmozgatni …
– Igaz – állapítja meg olyan tárgyilagosan Kutra, mintha nem is őróla lenne szó, – Kicsit tán bamba is voltam. Dehát nem láttam mást a világból, mint a Szomjas-portát. – Elhallgat, fadarabbal kapargatja a sarat a cipőjéről, de látszik rajta, hogy azt várja, rukkoljanak ki a többiek azzal, ami az ő begyét nyomja.
– Most meg már géphez kívánkozik – mondja egy hosszúra nőtt fiatalember – gépész szeretne lenni.
Kutra megkönnyebbülten sóhajt, hogy mégse neki kellett ezzel előhozakodni. Hogy mások elkezdték, könnyebb neki folytatni. – Úgy odáig vagyok a gépekért, majdhogy beléjük nem búvok.
Estefelé kitartóan esik az eső. Kutra eltűnik és csak egy óra múlva jön vissza lucskosan, csapzott hajjal, de az arca ragyog és szinte diadalmasan jelenti: – A teherautókat a Sztálinyecekkel vontattuk ki a sárból. Abban is segítenek a Sztállnyecek, ami nem az ő dolguk…
Palotai Boris
Felhasznált képek:
Sándor András – Sztálinváros
fortepan.hu
