Népszava/Szép Szó – 2005. október 22.
Elsinkófált sortűz
– avagy miért nehéz beszélni ötvenhatról
– Hát, az, ami most van, az biztosan nem tetszene neki. – A hatvanas éveiben járó asszony hosszas töprengés után préseli ki magából a választ, arra az egyszerű kérdésre, hogy tíz éve elhunyt atyja igazából milyen politikai beállítottságú volt. Az olvasó elsőre aligha értheti, hogy a dunaújvárosi Kőműves utca cukrászdájának teraszán miért érdekel az asszony rég elhunyt édesatyjának politikai beállítódása, másfelől az is különös lehet, hogy az asszony miért keresgéli a megfelelően semleges választ.
Az ötvenhatos sortüzek történetét az elmúlt másfél évtized alatt szép lassan már minden érintett településen felkutatták, feldolgozták. Megnevezték a bűnösöket is. Kivételt képez a sztálinvárosi sortűz, amelyet a szakirodalom egyik-másik szerzője meg sem említ. Ez a dolgozat viselhetné Az ember tragédiája címet is. Csakhogy azt már megírták. A fent idézett asszony, elsőszülött leánya annak a Nagyéri Károly századosnak (a továbbiakban N. K.), aki a sztálinvárosi, Tolbuhin légvédelmi tüzérlaktanya előtt 1956. október 25-én a sortüzet vezényelte. Vagy nem vezényelte! Boldogabb népeknek az utóbbi ötven évben nem volt szükségük szabatosan meghatározni a sortűz fogalmát. A Sortüzek 1956 c. tanulmánykötet (szerk. Kahler Frigyes, 1993.) kénytelenségből megteszi ezt. A nélkülözhetetlen pontosításból tudhatjuk, hogy háromféle sortüzet különböztetünk meg, úgymint harci cselekmények közötti, objektumvédő vagy tömegoszlató, illetve megtorló. Esetünkben objektumvédô sortűzről van szó. Már most emlékeztetni kell az olvasót, hogy a megtorlás éveiből való jegyzőkönyvek, vallomások, jelentések nagy-nagy forráskritikával kezelendők. A terheltek többnyire kényszervallatás hatására szóltak, és gyakran az életük függött attól, hogy mit mondanak. A politikai “szívességből” innen-onnan visszaemlékezők pedig gyakorta célzatosan dezorientálnak. Más forrás azonban nincs és nincs.
Kiáltott is, hogy tűz!
1956. október 25-én délután néhány száz felhevült fiatal a város főterén tartott gyűlésről elindult a laktanyához. Eredetileg azzal a céllal, hogy csatlakozásra bírják a katonaságot. A laktanyánál már fegyvert követeltek. A honvédelmi miniszter december közepén elrendelte, hogy minden alakulat adjon írásos jelentést az októberi eseményekről. N. K. laktanyaparancsnok (1957. január 2-án) jelent a hadosztálynak: “A parancsnok elvtárs kiment a kapuhoz és beszélt a tömeghez. A tömeg azonban tovább kiabált … betörték a laktanya kapuját és behatoltak. Az eligazítás alapján tűz vezényszóra a védelemhez beosztott katonák riasztó lövéseket adtak le… A katonák következő tűzcsapása a betódultakra irányult… Ez alkalommal a civilek közül 2 halott és 16 sebesült lett.” Említésre méltó, hogy 1957. január 2-án az ezredparancsnok még ugyanaz a személy, mint volt októberben. Feltehetően politikai megrendelésre, (1957. február 21-én) a város párttitkára is visszaemlékezést ír: ő 3 halottról és 18 sebesültről tud. A tüzet vezénylő tisztet ő sem nevezi meg.
A titkosrendőrség Grafológus fedőnevű ügynöke is “besúgja” az eseményt: “A százados puskát nem adott … rákiáltott a küldöttség vezetőjére: ki innét, bitangok. Előkapta a pisztolyát és rálőtt a vezetőre, kinek karját lőtte keresztül. Az illetőnek ma is bénák az ujjai. A lövésre a tetőről két főhadnagy egy-egy kézi-gránátköteget dobott a tömeg elé…Pisztolya elsütésével egy idôben a százados kiáltott is, hogy tűz…”
Harcban a civilek ellen
A sortűz után felbolydult a város is, meg az ezred is. A felkelők esténként reménytelenül ostromolták a laktanyát. A városi hadkiegészítő parancsnokságot is, ahol szintén fegyvertűz fogadta őket. Itt is voltak halottak. A hadosztálynak címzett jelentésben (1957. január 2-án) a parancsnok többek között ezt írja: “Október 27. Délelőtt folyamán ismét kaptunk lőszer- és élelem-utánpótlást… Este 20h-kor a lőszerraktárőrség jelentette, hogy a Duna felől, a kukoricásból az őrségre kb. három fegyverrel tüzet nyitottak… Amíg a laktanya dunai oldalán és a lőszerraktárnál folyt a tűzharc, befutott … a laktanya elé 3 gépkocsi … utasai … leugráltak a gépkocsiról és az árokba szaladtak … megnyitották a tüzet a laktanya épületére. Az épületekben elhelyezett harcosok az ablakon keresztül tüzet nyitottak a támadókra. A harc 20 percig tartott… A támadás alkalmával a felkelők közül 3 halott és 6 sebesült lett.” Aztán még máskor, másutt, összesen huszonegy halott. Más felsőbb parancs nem lévén, a laktanya nem engedett a felkelőknek. Sőt. Teherautóra szerelt gépfegyverrel járőrszolgálatot szerveztek a városban, meghirdették az innen-onnan (például a rendőrségtől) szerzett fegyverek kötelező beszolgáltatását, éjszakára pedig kijárási tilalmat rendeltek el. Jól mutatja a lakosság és a katonaság rossz kapcsolatát a fent idézett jelentésben árulkodó részlet: “Ezen a napon (október 27.) tekintettel a polgári lakosság és a honvédség közötti ellentétre, a tisztek családjait a parancsnokság beszállította a laktanyába.” A honvédelmi miniszter október 28-án rádióbeszédben köszöni meg a néphadsereg katonáinak, hogy fegyvert fogtak a népre: “helytálltak a nép hatalmának védelmében … a rend és a fegyelem érdekében eddig tett tevékenységükért ezúton mondok köszönetet önöknek, népünk hű fiainak.” N. K. százados tehát hiheti, hogy a jó oldalon áll.
Letartóztatják a századost
Nem tudni, merre fordulnak az események Sztálinvárosban, ha Budapesten nem győz a forradalom, ha Király Béla nem jelenti be a nemzetőrség megalakulását és a forradalom katonai ellenségeit nem nevezi egyenruhában rejtőzködő gonosztevőknek.
Ezek után természetesen a Tolbuhin laktanyából sem lehetett kizárni a forradalmat. Október 29-30-án megalakult az ezred katonai forradalmi tanácsa. Tagjai között még ott van a laktanyaparancsnok és az alakulat párttitkára, de már néhány sorkatona is. Delegációt menesztenek a frissen megalakult városi nemzeti bizottsághoz. Azzal a szigorú eligazítással, hogy “fegyverkiadás ügyében nem tárgyalhatnak”. A delegáció főhadnagy tagját (B. I.-t) azonnal a városi Nemzeti Bizottság (NB) elnökhelyettesévé választják. Hogy tárgyaltak-e fegyverkiadásról, azt nem lehet tudni, de egy tanúvallomás szerint (1957. február) a főhadnagy, immár NB-elnökhelyettes azt találta mondani, hogy “amíg N. K.százados lesz a laktanyaparancsnok, addig a laktanyában nem lesz rend”. Értsd, a laktanya nem fog a forradalom oldalára állni. Ha így van, akkor el kell onnan távolítani, szólt az NB elnöke. A hadkiegészítő parancsnokságtól a forradalomhoz csatlakozó és ezért a város katonai főparancsnokává kinevezett I. Gy. főhadnagy néhány sorkatona kíséretében október 31-én délután elmegy a laktanyába, hogy letartóztassa N. K. százados parancsnokot és az ezred párttitkárát. Egy rendőrségi kihallgatás jegyzőkönyvében (1957. január vége) I. Gy. vall a történtekről: “Csepel tehergépkocsival B., V., T. és én kimentünk a laktanyába, mind a négyen elővettük oldalfegyvereinket és úgy, kivont pisztollyal bementünk. Ott közöltem N. K.-val, hogy saját érdekében jöjjön be velünk az NB-hez. Azt mondta, hogy őt a honvédelmi miniszter állította oda és ő nem jön. Ezután én újra felszólítottam…” Érdemes megjegyezni, hogy a letartóztatásban részt vevő B., V. és T. nevű sorkatonák a laktanyai forradalmi katonai tanács tagjai, a laktanyából kiküldött delegáltak voltak.
Dunapentelei Ifjú Forradalmár – 1956.11.02.
Ugyanerről a pillanatról a hadosztálynak küldött jelentésben (1957. január 2.) N. K. százados keserűen megállapítja, hogy: “A letartóztatást a tisztek és harcosok nem akadályozták meg. A parancsnokot az alakulat harcálláspontjáról vitték el.” Másnap, a Dunapentelei Ifjú Forradalmár c. lap I. évfolyamának 1. számában a következő cikk adta hírül az eseményt: “Letartóztatták Nagyéri századost Városszerte nagy megnyugvást keltett, hogy a laktanya bűnös parancsnokát, aki elsősorban felelős a városban történt véres eseményekért, a Nemzeti Bizottság utasítására a Forradalmi Katonai Tanács bebörtönöztette és helyére új parancsnokot állított. Követeljük, hogy Nagyéri századost és politikai helyettesét, H. főhadnagyot a tömeg előtt nyilvános tárgyaláson vonják felelősségre.”
|
Ki volt a százados? Egy a sok feltörekvő proletárfiú közül, akit a nagy átszervezés idején a Magyar Néphadsereg magába szippantott, és aki sebtében tiszti rendfokozatot kapott. Eredeti foglalkozása szerint a BSZKRT-nál (a mai BKV) villamosvezető. Édesapja ugyanott jegyellenőr, felesége ugyanott kalauz. Előélete csak annyiban különös, hogy az 1923-as születésű fiatalember a háborúban már-már megúszta a katonaságot, amikor is a főváros ostroma után a szovjetek málenkij robotra fogdosták a férfiakat. N. K.-nak pechje volt, elkapták. 1947-ben jött haza a – nevezzük így – fogságból. Ezután lesz a Magyar Néphadsereg tisztje, és nemsokára visszakerül a Szovjetunióba, de most már tíz hónapos ezredparancsnoki tanfolyamra. 1956. januártól kinevezik a sztálinvárosi 142. számú honi légvédelmi tüzérezred (pf. 2950) parancsnokává. Mindeközben megnősül, és az angyalföldi Szabolcs utcai szoba-konyhából budai háromszoba-hallba költözhet. Természetesen tagja a Magyar Dolgozók Pártjának. Folyékonyan beszél oroszul. Kedvenc nótája: Az én jó apámnál nincs jobb a világon kezdetű. Szipkából szívja a cigarettát. 1956-ig öt gyermeke születik. Nem túlzás azt mondani róla, hogy a rendszer kegyeltje. Ettől persze még kritikusa is lehetett. |
Kinevezik főparancsnoknak
A börtönben történtekről csak annyit lehet tudni, amit a zárkatársak, többnyire az ÁVH tisztjei és a laktanya párttitkára elmondott a megtorlás hónapjaiban tartott kihallgatásokon. H. főhadnagy párttitkár: “… amikor minket a pincéből kihallgatásra felvittek, M. honvéd N. K. százados bajtársat több ízben megütötte. És majd később visszavittek bennünket a pincébe, ahol N. K. százados bajtárs kommunistához illően viselkedett.” Nem tudni, hogy ez abban a szituációban pontosan mit jelentett. Sz. tartalékos orvos százados vallomása 1957. január 30-án: “… hallottam, hogy N. bajtársat letartóztatták … azonnal bejöttem a nemzeti bizottsághoz és elmondtam, hogy N. szds. nem gyilkos, mert ő nem a népre, hanem a levegőbe lövetett… Kb. 2-3 nap múlva ki is engedték, hogy azonban ennek hatására vagy nem, azt nem tudom.” Vélhetően a november 4-i általános szovjet támadás hírére, a város katonai főparancsnoka, I. Gy. főhadnagy idegkimerültségre hivatkozva lemond. Egyszerűen berezel. G. alezredesnek felkínálják a parancsnokságot, de nem vállalja. A vádirat szerint N. K.-t a katonái követelték vissza parancsnoknak. Azok a katonák, akik 3-4 nappal előbb hagyták őt letartóztatni? A nemzeti bizottság elhatározta, hogy harc nélkül nem adja fel a várost, a hatalmas szovjet túlerővel szemben is védekezni fog. Mozgósítottak. A férfiak katonának öltözve várták, hogy valaki az élre álljon, parancsot adjon. Sok vallomás sok változata közül a Fejér Megyei Rendőr-főkapitányság politikai nyomozó osztályának összefoglalóját idézzük: “1956. nov. 4-én … az operatív csoport vezetője felhozatta a pincéből N.-t és felszólította, hogy ‘akar-e katona lenni?’. N. kijelentette, hogy igen, ő katona volt és az is akar maradni. Erre felszólította, hogy tegye le az esküt, kezébe adta az eskümintát, ezt N. felolvasta, és … kezet fogva kinevezte N.-t a nemzeti bizottság katonai parancsnokának.” Tehát az a tiszt lett a felkelők parancsnoka, akit mindössze 4 nappal előtte a felkelők gyilkosaként vettek őrizetbe.
Az egész város fegyverben
Azt soha nem fogjuk megtudni, hogy november 1. és 4. között N. K. százados börtönében mire gondolt, milyen mérleget készített az életéről és mi történt a lelkében. Csak a megtorlás közepette tett vallomását ismerjük. A vélhetően többszöri verettetése után magyarázatot adott arról, hogy miért állt át a forradalom oldalára. “Beismerem, hogy tevékenységem ellenforradalmi tevékenység volt és a végcél a népi demokratikus rendszer megdöntése lett volna. Tudom, tények igazolják, hogy fasiszta módszereket alkalmaztunk azok ellen, akiknek magam is köszönhetem, hogy ember lettem, de az egész intézkedésemet félelemből csináltam. Csak azt a magyarázatot tudom adni, hogy féltem, féltettem a családomat, mint katona gyáván megegyeztem az ellenforradalmárokkal, hogy kiengedjenek a fogdából. Mikor engem letartóztattak, tudtam, hogy kivégeznek és így félelmemben vallottam (helyesen: vállaltam) olyan dolgot, ami ellen, mint katonatiszt az eskümhöz híven harcolnom kellett volna. Mikor valamilyen intézkedésre adtam utasítást, mindég bántott a lelkiismeret, de félelmemben mindég azt csináltam, amit mondtak … és mindenbe beleegyeztem.” (Kihallgatási jegyzőkönyv, 1957. február 28-án.) Vallomása szerint az is meglepte, hogy amikor kijött a pincebörtönből, már az egész város fegyverben volt. A laktanya katonái és tisztjei készek voltak a forradalom oldalán harcolni a szovjetek ellen. Főparancsnoki tevékenysége a várost fenyegető esetleges szovjet támadás elleni védekezés megszervezésében merült ki. Ez objektív okok miatt természetesen nem volt eredményes. A későbbi bírósági tárgyaláson terhére rótták, hogy a szovjetek fegyverletételi felszólítását elutasította. Ennek megmaradt a százados által kézzel írott fogalmazványa: “Dunapentele az első szocialista város Magyarországon. A városban többségben munkások laknak és a hatalom az ő kezükben van… A város lakósága (sic.) fegyverben van, s eltökélt szándéka, hogy a fegyvert nem teszik le, hanem az utolsó csepp véréig fogja védeni a gyárat, a házakat és az egész várost, melyet salyát (sic.) kezükkel építettek fel…” A parlamenterekkel személyesen tárgyalt az oroszul folyékonyan beszélő N. százados, mégis tolmácsot rendeltek mellé. Azzal gyanúsítgatták, hogy paktál az oroszokkal. A bizalmatlanság abból is kitűnt, hogy szinte sohasem hagyták egyedül intézkedni.
Tűz az oroszokra!
A tűzparancsot azonban N. százados adta ki (de aláírta a nemzeti bizottság elnöke is). “169/1956 Parancs a tűz megnyitására… Ennek érdekében a védelemnek megparancsolom: 1. Minden állásban lévő üteg (löveg) köteles tüzet nyitni minden felbukkanó harckocsira, gépkocsin szállított szovjet gyalogságra, szovjetföldi csapatokra, hadtáp utánpótlásokra, kétéltű járművekre, valamint szovjet felségjellel ellátott repülőgépekre…” Az öt pontból álló tűzparancs és a szovjet parlamenterek ajánlatának elutasítása lett a későbbi kihallgatások leggyakoribb témája, a bírósági tárgyalás fő vádja, N. százados bűne. A vádlottak ennek megfelelően védekeztek. Minden fórumon igyekeztek kisebbíteni forradalmi cselekedeteik súlyát. N. K. 1957. február 28-án a következőket vallja a rendőrségen: “Ezen a napon (1956. november 7.) jelentek meg a szovjet repülőgépek is és azok lövésére parancsot adtam. Mivel az első üteg elfutott, kiküldtem K.-t, hogy szervezze meg ott újra a védelmet… Ezen a napon a 3-as ütegtől beszóltak, hogy H.M. fhdgy. bujtogatta a katonákat, hogy az oroszokra ne lőjenek… Délben már annyira lőttek a szovjetek, hogy a tanácsházától én, T., V., és B. kimentünk a laktanyába és azon keresztül a Duna-partra. Ott húzódtunk meg, majd másnap P. V. szds.-sal onnan elmentünk fel Budapestre, és az OLEP-nél jelentkeztünk, és onnan 13-án P. V. szds.-sal jöttünk vissza Dunapentelére…” Nem maradhat szó nélkül, hogy az említett T. és V. azok a katonák, akik N. századost október 31-én a nemzeti bizottság parancsára letartóztatták. Továbbá, hogy a hadosztálynak N. K. százados, 1957.január 2-án mint ezredparancsnok jelent az eseményekről. Ebben az időpontban ezredpk., egyáltalán tiszt csakúgy lehetett, hogy időközben aláírta a tiszti nyilatkozatot, ami a Kádár-rendszernek tett egyfajta hűségeskü volt.
Dunapentele ostroma
A város ostromáról két írásos forrásból kaphat információt az utókor. A már sokat idézett 1957. január 2-i jelentésből: “November 7. … a 4. üteg állását 25 perces tüzérségi tűzzel lőtték… Az üteg személyi állománya az állást elhagyta, valamennyien lakásukra hazamentek. Ez idő alatt az 1-ső (sic.) és 3. üteg személyi állománya szintén hasonlóan járt el… 14.30-kor 8 db MiG-17-es típusú repülőgép támadást indított a város körül elhelyezett ütegek ellen (géppuskázták, ágyúzták a lövegeket). Ugyanakkor 51 db harckocsi körülzárta a várost. A repülőgépekre az ütegek tüzet nyitottak… A védelem 16.30-ra szétbomlott, a harcosok elhagyták állásaikat és hazamentek. Veszteség az alakulat személyi állományából, nem hivatalos alapján (sic.) két fő halt meg. Haditechnikából 41 közepes és könnyű löveg vált hadihasználhatatlanná, melyeket szovjet harckocsik lőttek ki, illetve tiporták össze… Alaktanyában lévő M. ruházati raktár a harcok folyamán kiégett.” A másik leltárt az 56-os Intézet által kiadott 1956 kézikönyve I. kronológia (főszerkesztő Hegedűs B. András) c.könyvben találjuk: “14.30-kor támadást indítanak a szovjetek Dunapentele ellen. Előkészítésként 8 MiG-17-es repülőgép 25-30 percig bombázza a várost és a magyar ütegeket, amelyek tüzet nyitnak a repülőkre. A szovjetek nehéztüzérséggel lövik a harckocsikkal körbefogott várost. Késő délután Dunapentele védelme összeomlik. A harcokban nyolcan meghalnak, harmincöten megsebesülnek.” Szovjet veszteségekről soha sehol nem esik szó. A még élő szemtanúk szerint a várost nem bombázták.
A századost leszerelik
Egyelőre nem tudjuk dokumentálni, hogy történetünk főszereplője pontosan merre járt, mit csinált november-decemberben. Egyetlen újságcikk bizonyítja, hogyan próbálta menteni a menthetőt. A Dunapentelei Hírlap 1956. december 19-i száma N. K. nyilatkozatát közli. “Kedves elvtársak! Kedves barátaim! Dunapentele lakosai! Én a dolgozók minden követelésével egyetértettem, kivéve azzal, hogy a fegyvereket kiadjuk, mert a fegyvereket nem a nép érdekeit védő személyek követelték, hanem olyanok, akik ezt rablásra, gyilkolásra és más erőszakos célra akarták felhasználni… Sokunkban felvetődik a kérdés: minek kellett a szovjet csapatokat behozni? A válasz a következő: azért, mert a magyar hadsereg szétesett az ellenség aknamunkája folytán, vezetőink gyávák voltak és helytelenül irányítottak… Ha azt akarjátok, hogy hazánkban boldog élet legyen, hogy az ország újból virágozzék,vessétek ki magatok közül az ellenséges elemeket…”
Dunapentelei Hírlap – 1956.12.19
A százados nem tudhatta, hogy alig egy hónap múlva (pontosan január 30-án) ő maga is kivetett ellenséges elem lesz. A hadtestnél tartott ún. felülvizsgálati tárgyalásán G. alezredes mint tanú még emlékszik arra, hogy N. százados négyszemközt azt a megjegyzést tette: “Én a Szovjetunióban tanultam és én szeretem a szovjet bajtársakat és a szovjet barátságot”. De azt is vallja, hogy szerinte N. K. szabad elhatározásából vállalta a városparancsnokságot, pedig miként ő tette, kibúvót is kereshetett volna. A felülvizsgálati bizottság határozott: “…a bizottság N. K. százados tartalékállományba való helyezését javasolja … utasítja, hogy fegyverzetét és felszerelését a ruházat és szem.ig. kivételével P. szds.-nak adja le…”
Ítélete: életfogytiglan
A felülvizsgálat után röviddel (február 18-án) N. K. civilt letartóztatják és 1957. május 20-án nyilvános tárgyaláson a városi tanács nagytermében hét társával együtt bíróság elé állítják. Az ügyész halált kér rá. A bíró életfogytiglani börtönre ítéli. Az ítélet indoklása szerint a bíróság az enyhébb (!) ítélettel azt méltányolta, hogy október 25-én a századosnak “volt bátorsága a tömegbe lövetni”, továbbá, hogy öt gyermeke van. Felesége már május 29-én levelet ír Kádár Jánosnak és szánni való naivsággal bizonygatja, hogy férje még a börtönben is kommunista. Segítséget kér, hiszen “Kádár elvtársnak is van családja”, tehát tudja, mit jelent öt kiskorú gyereket egy asszonyi fizetésből (900Ft/hó) eltartani. (Mint tudjuk, Kádár elvtársnak nem volt családja.) De N. K. elítélt büntetését 1961 decemberében 8 évre mérséklik és 1962-ben egy új törvény szerint a bíróság harmadolhatta a legfeljebb nyolcéves ítéleteket. N. K. 1962. július 1-jén szabadul. Az úgynevezett nagy amnesztia 1963-ban van.
Az életfogytra ítéltek közül ekkor sem szabadul mindenki. A rendszerváltásig tartó 27 esztendőt csendes visszavonultságban éli le N. K. Leánya emlékei szerint folyamatosan félt. Segédmunkásként kezdi és minőségellenőrként megy nyugdíjba a Dunai Vasműből. Munkáját nyilvánosan, őt magát titokban megbecsülés övezi. Munkahelyén kívül legfeljebb élelmiszerboltba jár. A történtekről senkivel nem beszél. A családban sem. A rendszerváltozás váratlanul és felkészületlenül éri. Nem tudni, miért – utóbb a Honvédelmi Minisztérium (HM) illetékesei szerint már megrogyott tudati állapotban – 1989. október 31-én egész oldalas interjút ad a helyi lapnak: “Én ott álltam a kapuban … jöttek volna be … mire kiadtam a tűzparancsot. Igen. Én adtam ki…”
Oda-vissza ezredes
A Budapesti Katonai Bíróság KNT. V.65/1989 ügyszám alatt, az “elítélt (elítélt hozzátartozója) kérelmére az 1989. évi XXXVI. törvény 6. §-ának (1) bekezdése alapján … igazolja, hogy N. K. életfogytig tartó börtönítéletét semmisnek kell tekinteni. Kelt 1990. január hó 4.”. Talán itt vége lenne a történetnek, ha 1990 szeptemberében Stiftung Schweizerische Osteuropa-Bibliothek fejléccel nem kap levelet az akkori honvédelmi miniszter. “Kedves Lajos – írja Sotonyi (vagy Sontonyi?) Péter –, eddig nem történt rehabilitációs említés N. K. honvéd századosról, aki ’Sztálinváros’ (Dunapentele) 1956. novemberi védelmét szervezte és nov. 7-ig két szovjet támadást is visszavert. Utána – mert elfogyott a pc.-törő lőszer – elfogadta a felajánlott fegyvernyugvást, amnesztiával egybekötve… Eddig senki sem emlékezett meg róla…” Nyilván e levél hatására a Honvédelmi Minisztérium Rehabilitációs Bizottsága bekéri az illetékes bíróság semmisségi határozatát, és 1991. október 23-án a forradalomban viselt szerepéért N. K.-t ünnepélyes formaságok közepette ezredessé léptetik elő. Itt már valóban boldog véget érhetne a történet, ha az előléptetés és a már beteg (agyvérzéses) N. K. ezredest övező elismerés nem bőszítené fel Z. J.-t, a Pofosz dunaújvárosi szervezetének elnökét. Z. J. ugyanis 1956-ban ott volt alaktanya előtt tüntetők között. Nem tudja megbocsátani a sortüzet, amit szerinte N. K. vezényelt. A forradalom után börtönt is szenvedő Z. J. vélhetően ezért soha nem hívta a politikai foglyok helyi szervezetébe a hajdan életfogytiglanra ítélt századost. Ő pedig nem jelentkezett.
Zecher János
Az előléptetés hírére Z. J. négy helyen (a HM-ben, a Legfőbb Ügyészségen, a Győri Katonai Ügyészségen és a Kárpótlási és Kárrendezési Hivatalban) feljelentést tett. Feljelentése alapján a HM Rehabilitációs Bizottsága intézkedett, és ez váratlan következménnyel járt. Az ügy kivizsgálása végett Sz. L. főtanácsos otthonában kereste fel N. K.-t. és “arra késztette, hogy rangjáról, nyugdíjáról stb. ‘önként lemondjon’, elkerülve a későbbi bírósági tárgyalások tortúráit”. N. K. megírta a nyilatkozatot, “amelyet felesége tanúként írásban hitelesített…”. A következő hónapban N. K.-né levélben kérte a minisztert, hogy férje betegségére való tekintettel tekintse semmisnek a nyilatkozatot. (Ezeket a furcsa fordulatokat T. G. tudományos kutató Z. J.-nek írott szemrehányó leveléből tudjuk.) Két év telt el az előléptetés után, amikor 1993. szeptemberben összeültek a HM Rehabilitációs Bizottsága, a TIB, az MPFSZ és a HOHE képviselői az “N. K. nyá. ezds. elleni panaszüggyel kapcsolatos álláspont kialakítás”-ára. Jelen volt a feljelentő is (aki ezután a Pofoszban viselt minden tisztségéről lemondott). A felszólalók szinte valamennyien N.K. mellett érvelnek. Hivatkoznak egy 1957-ben kelt nyomozati jegyzőkönyv-re, amelyben N. K. “kijelenti, hogy ő saját népére nem lövet, csak az idegen hadsereg katonáira”. Más annak a véleményének ad hangot, miszerint “nem cserélték-e fel több százados személyét”. Két ezredes viszont “a mindenkori parancsnok osztatlan felelősségéről” ejt szót. Az ülés elnökének zárszava: “A HM rehabilitációs bizottsága … jelenleg nem látja bizonyítottnak, hogy 1956. október 25-én a dunapentelei laktanyában N. K. százados tűzparancsot adott ki.” Ezért az előléptetést jóváhagyják.
Az utolsó szó: nem bűnös
A Fővárosi Főügyészség Nyomozó Hivatala is megszünteti a nyomozást: “tényként állapítható meg, hogy N. K. nemzetközi büntetőjogba ütköző és ekként el nem évülő bűncselekményt, súlyos jogsértést nem követett el, illetve annak elkövetésére utasítást nem adott. A kiterjedt nyomozás nem szolgáltatott arra vonatkozóan adatokat, hogy a kézifegyverekből a tömegre lövéseket leadó személyek azonosíthatók lennének, és e vonatkozásban eredmény a további eljárástól sem várható… 1994. május 19.”
Nagyéri Károly megérte a felmentő határozatot. 1994. október 19-én hunyt el. A mára ipari parkká szelídült laktanyából rálátni a dunaújvárosi (sztálinvárosi, dunapentelei) temetőre. Katonai díszpompával, sortűz hangja mellett itt temették el a százados/ezredest. Kőhajításra attól a díszsírhelytől, ami a forradalom 21, néven nevezett áldozatának emlékét őrzi.
Nyugodjunk békében!
Miskolczi Miklós
