Sztálinváros – hazánk büszkesége I.


Viharsarok – 1955. június 9.

Sztálinváros – hazánk büszkesége

I. RÉSZ

A dunántúli dombok között feledhetetlen tájakon kígyózik a vonat, s a kezdődő nyár napsü­tötte ragyogásában ezernyi színpompával tündököl millió és millió mezei virág. A termőföldek hatal­mas búzatábláit vérpiros pipacs és égszínkék búzavirág tarkítja itt-ott ízlésesen megtűzdelve a vadnövé­nyek sűrű, apró virágaival.
Gyönyörű látvány mindez az al­földi szemnek!
A Csongrád megyei pártiskolások között, akik most a vonat ablakai­ból szemlélik és dicsérgetik ha­zánk szépségeit, többen vannak, akik még soha nem jártak ezen a vidé­ken. Vidám éneküktől hangos a táj, s olykor-olykor szeretetteljesen, kedvesen integetnek egy-egy mun­kálkodó, dunántúli idős parasztnak, aki kalapját lengetve fogadja a kö­szöntést és öreges, huncutkás mosollyal utána mereng az utazóknak.


fénykép forrása: A Hazáért c. folyóirat

A kirándulókat vonatfütty teszi izgatottá, s a kocsik zakatolása, durva zökkenése egyre lágyabb lesz, aztán elcsendesedik, és végül egy utolsót, nagyot zöttyenve egé­szen megáll:
– Sztálinváros!…
A kalauz kiáltása megdobogtatja a szíveket. Mindenki a Szovjetunió adta hatalmas műre, a Sztálin Vas­műre, meg a városra, a vadonatúj Sztálinvárosra gondol, amelynek helyén alig öt esztendővel ezelőtt még egyetlen épület sem állott, csak néhány kíváncsi, izgalommal teli perc múlik el, s az Alföld szülötteit, a Csongrád me­gyei pártiskolásokat egy öblös autóbusz gyors robogással máris a városba szállítja. A hosszú út után – érdekes – pihenni senki sem óhajt. A DISZ Sztálinvárosi Bizott­ságának gyönyörű, új épületében, kedves fogadtatás közben az érke­zők lerakják poggyászukat, s máris indulnak tovább, hogy mielőbb lát­hassák a hatalmas alkotást, a Sztá­lin Vasművet.

 

Az út a városon vezet át, a szemelámul: a három-négyemeletes mű­vészi alkotású új épületek, a lakó­házak és a középületek, mint új vi­lágunk hihetetlennek tűnő, álomképszerűen ható csodái, szinte lé­pésenként megállásra kényszerítik az embert. Az utak, az épületek környéke, a terek – egyszóval: az egész város olyan tiszta, ízléses és rendes, amilyenhez hasonlót ezek az emberek aligha láttak még. A Sztálin úton most egy idős bácsi jön szembe a menettel, arcán lát­ható, hogy elérzékenyül. Megszó­lítja a kirándulókat:
– Tudják-e az elvtársak, hogy ezen a helyen, a város helyén öt esztendővel ezelőtt még pipacsvirá­gos búza nőtt, meg fű? Kezdet óta itt dolgozom, de még ma sem ér­tem: miből és hogyan is voltunk mi képesek erre!…
Karjait kitárva mondja mindezt az öreg és megremeg. Mintha az egész várost = harmincegynéhány ezer lakosával együtt – a szívére akarná ölelni és megcsókolni…

A Sztálin Vasmű hat magas, ragyogó márványoszlopon álló homlokzata hívogatóan tekint a széles betonúton közeledő emberekre, mintha mondaná:

Jöjjetek és gyönyörködjetek ben­nem: a tiétek vagyok!…

Lehetetlen elmondani, lehetetlen szavakba önteni mindazt, amit az ember érez, amíg az üzemet bejár­ja. És vajon kit nem ejtene káprá­zatba az emeletes épületek soka­sága; az egymást merőlegesen ke­resztező betonutak mentén 10-15 méter magasságban, kilométereket kitevő hosszúságban húzódó mé­ternyi átmérőjű, büszke gázcsövek fegyelmezett vonalai; a hatalmas kohó, melyből a frissen csapolt, iz­zó nyersvas, mint óriás csillagszóró, mint egy hatalmas, Jura korszakbeli óriáskígyó, mely lángot, kék lángot okád, bíborvörös felhőkben jelenik meg és siklik tova, hogy a Martin kemencében újra felolvadva és megedződve a világ egyik legki­válóbb és immár egyik legneveze­tesebb acélja legyen!

   

A kirándulók mindent látni akarnak, mindent sorra akarnak nézni. Igyekeznének, hiszen még egy napjuk sincs egészen a szemlé­lődésre, mégis, valahogyan igen lassan haladnak odébb: tekintetük szinte lépésről-lépésre megakad valamin és nézik csodálattal.
Kirándulóinkat különösen az lep­te meg először, hogy mindenütt gé­pek, hatalmas gépek vannak, s dol­goznak; zeng-zúg az egész üzem, de munkást csak itt-ott lehet látni, amint fürgén munkálkodik egy óriási géppel. Hihetetlenül hang­zik, pedig így van: ebben a hatal­mas üzemben, ahol ilyen rendkí­vül bonyolult gépek működnek; eb­ben az üzemben mindössze 514 munkás dolgzik, s ebbe beleszámít­va az adminisztrátorokat, vezető­ket, mérnököket, sőt még azt az öt­ven embert is, akik jelenleg Csepelen vannak elfoglalva egy ideig. A kirándulók megkérdezték a ve­zetőt, Elszász Antal elvtársat, az üzem párttitkárát: mi tette lehető­vé, hogy ilyen kevés embert alkal­mazzon az üzem és mégis olyan ki­válóan termeljenek? A válasz csakennyi volt:
– A gépek…

 

Valóban: egy aránylag kicsi épület (gépház) belső villamosberendezése irányítja és mű­ködteti automatikusan az üzem valamennyi gépét: a markoló “bak­daru”-t, ami 1300 mázsa acélból épült, és 15 tonnát képes pillana­tok alatt tovaszállítani; a hatalmas kohót, melynek megcsudálásához egy hét is csak pillanatként hatna, s a többi bonyolult gépet is.
A gépházban pedig csak két em­ber dolgozik…

Zelei Béla

Sztálinváros – hazánk büszkesége – II. RÉSZ

Felhasznált képek:
A Hazáért
Corvina Kiadó – Sztálinváros

Dunaujvaros