Dunaújvárosi Hírlap – 1975. május 9.
Városalapítók
A kubikos
A kubikos – név szerint László Imre – 175 centiméter magas, 86 kilogramm súlyú és 58 éves. Mindez persze csupa lényegtelen adat, sőt, ami az életkort illeti, egyenesen megtévesztő. László Imre valójában időtlen jelenség.
Időtlen a poros cejgnadrágja, a szélesen elterülő mosolya, a magabiztos mozgása – de legfőképpen a kezei időtlenek. Se múltról valló árkai, se jövendőrejtő ráncai nincsenek e két hatalmas tenyérnek: csupa bütyök, csupa kéreg.
Csonthéj-kérgű, örök munkáskezek!….
*
Elmondani is sok, mi mindent csináltak ezek a kezek.
Tízévesen már kapanyelet mozgattak, tizenöt évesen már nehéz zsákokat forgattak a kunszentmiklósi malomban. Húszévesen már kubikoltak. Csatornát ástak a komáromi hegyek vizének Baracskán, Kajszállószentpéteren és Tabajdon, majd tizenhét évvel később, 1949-ben a Hortobágyon. Duzzasztóművet építettek Békésszentandráson. Gátszakadásnál segédkeztek Nagyvárad környékén, a szolnoki cukorgyár alatt, aztán később, 1948-ban a híressé vált Tiszabecsnél. Vasúti síneknek alapoztak Szeretfalván, Dédán és Ajkán. Utat készítettek Tiszakürt, Ercsi és Sárospatak határában. S mi mindent még! Arattak, vágtak fát, alakítottak repülőteret, gyártottak ágyúgolyót!
László Imre csöndes mosolygással nézi viaskodrásomat a töméntelen adattal:
– Hát, kérem szépen, ez a korosztály nagyon meg lett ringatva…
*
Dunaújváros – újabb hatalmas adatsor.
– Imre bácsi kérem, ez így nem lesz jó. Tizede sem férne bele a cikkbe. Változtassunk módszert. Én mondok magának egy létesítményt, s maga megmondja, hogy csinált-e valamit ott, vagy sem. Azt mondom például: kohó. Jelent ez magának valamit?
– Már hogyne jelentene! Nagyon emlékezetes munkánk volt ott nekünk. Vízlevezető csatornát építettünk, és iszonyú messziről kellett hordani a betont, ráadásul kézi saroglyával, mert a síneken keresztül mással nem lehetett közlekedni.
– Martin.
– Ez megint emlékezetes. Hallja, maga aztán jól kifogja! Itt csatornát építettünk szintén, de úgy, hogy nem akartuk feltörni az utat, hanem keresztül akartunk bújni alatta. Ott lepett meg a föld. Négy hónapig voltam betegállományban.
– Hengerművek.
– Mind a kettőnél ott voltam. Legtöbbet az ötven-hetvenötös csatornánál. Békaszáj-csatornának csúfoltuk. A legnehezebb a vízzáró réteg kiépítése volt. Gumiruhában dolgoztunk, de még így is tiszta mocsok lett az ember.
– Nézzük a várost… Strand!
– Ott akartak lelőni, mert nem hagytam abba a munkát. Valamit mondott a bádoghíradó, hogy baj van a fővárosban, de őszintén szólva, mi nemigen figyeltünk rá. Lent dolgoztunk a fenekén, három-négy méter mélységben, szalaggal hordtuk fel a földet. Egyszer csak leszól hozzánk két ember, hogy azonnal hagyjuk abba a munkát, különben baj lesz…
– Vasmű út.
– Csatornaépítés.
– Római városrész.
– Útépítés.
– Köszönöm. Melyik volt az első munkája itt Dunaújvárosban?
– A vasmű nagy fűtésvezetékének ástunk csatornát, a vállalat mostani főútja alatt, ötvenkettő elején. Kréperrel dolgoztunk ott. A sztalinyec húzott egy ládát, s mikor tele lett földdel, a csatorna partján elterítette. Mi a széleket és az alját rendeztük. Nagy hajtás volt nagyon. Naponta nyolc-tíz köbméter földet is megmozgattunk.
– A legutóbbi munka?
– Most szintén a vasműben, a tolókemence építésén dolgozunk. A régi gépek alapjait törjük össze. Hat méter vastag betont. Por, zaj, hőség – van minden elég.
*
Íme, a valóban mozgalmas, a valóban tartalmas életek tehertétele: szinte képtelenség róla – akárcsak megközelítőleg is! – teljes képet adni.
Mennyi mindenről nem esett még szó!
Kimaradt például a család. Imre bácsi felesége, aki mindig hűséggel vállalta a kubikosfeleségek nehéz sorsát, s akit tizenöt évi munka után nemrégiben nyugdíjaztak a Tisza Cipőgyár kunszentmiklósi gyáregységéből. Két leányáról is csak említést tehetünk, akik édesanyjuk munkáját folytatják – mindketten cipőgyári dolgozók, ifjú feleségek, édesanyák.
S amire alig van bocsánat: nem tudok mindent elmondani a jó öreg talicskáról sem, amit 1934-ben vásárolt Szentesen, 16 pengőért. “Csaknem egy hónapi bérért!” – emelte fel ujját Imre bácsi. – Volt is becsülete! A deszkáját szépen lefestette, a tengelyét bőrrel védte. Felülről is, hogy ne hullhasson rá por, alulról is, hogy a kenőcs ki ne potyogjon, csaknem húsz évig, 1952-ig szolgálta. Azóta nincs talicskája.
Korabeli talicska, a városépítés idején többek között ilyet is használtak
S nem szentelhetünk bővebb teret másik nagy szerelmének sem: szülőfalujának, Kunszentmiklósnak, ahová hetenként hazajár.
Mert László Imre nem dunaújvárosi lakos ma sem, kapott volna ugyan lakást többször is, de ő valahogy, mindig nemet mondott. Szereti Dunaújvárost, de otthon ő már csak Kunszentmiklóson érzi magát igazán. Dunaújvárosnak “csak” a kezemunkáját adta – huszonöt éven át. De – a fentiek ismeretében – ugyan akadna-e bárki, aki ezt kevésnek találja?…
Káposztás János
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
