Dunaújvárosi Hírlap – 1978. június 2.

RIPORT… GÓLYÁVAL

Még igencsak foga volt a télnek, amikor Kovács Imre dunaújvárosi, Gagarin téri nyugdíjas szóvá tette az óvárosi volt tanácsháza kéményén lévő gólyafészek nem éppen biztonságos helyzetét. Kovács Imre egyike a sok száz természetszerető dunaújvárosi embernek. Annak idején ő azt kérte, hogy a képen látható gólyák megérkezéséig az illetékesek javíttassák meg a kéményt, mert az igen-igen inog, nem biztos, hogy elbírja az érkező gólyapárt. Ebbéli közérdekű bejelentését Kovács bácsi még megtoldotta annyival, hogy: “Én, mint nyugdíjas erre a célra felajánlok egy napi segédmunkát.”
A tél elmúlt. Kovács Imre segédmunkájára nem tartott igényt senki sem. A dunaújvárosi illetőségű gólyapár megérkezett felújítatlan kéménylaki fészkébe. Az élet haladt tovább. Újabb gólyafiak látták meg ezen a tavaszon is a napvilágot. Egyébként is … a rohanó világ rohanó emberének nincs ideje mustrálgatni egy öreg ház kéményének állapotát.

Gólyafészek 1974-ben és 1978-ban
Cseh Tibor felvételei

Kevesen néznek egy-egy kirakat árcéduláinál, vagy egy-egy eszpresszó cégtáblájánál magasabbra. A gondjaink nagyon is földiek. A fülünk megszokta a “környezetvédelem” szót és tartalmát illetően hajlamosak vagyunk az általánosításokra.

Fegyelmezetlenség, igénytelenség, a rendszeretet hiánya az oka mindennek. Alapvető etikai hiányosságokat kell feltételezni azoknál, akik a gyepen vagy a játszótéren parkolnak gépkocsijukkal, ott mossák és szerelik azokat, vagy akik leszaggatják az utcai fák, bokrok koronáit, szabadon engedik kutyájukat a parkban és eltűrik, hogy bepiszkítsa a gyerekek homokozóit. Sajnálatos, hogy egyes fiatalok vandalizmusa igen nagy károkat okoz. A fölös energiák levezetésének igénye, a feltűnési vagy egyéb okok miatt elkövetett agresszív cselekmények különösen az új lakótelepek szűkre szabott park területein jelentkeznek gyakrabban. Komoly probléma, hogy a városban – egy korábbi helyzethez mérten – sok a szemét, az utcára kidobott hulladék. A szemetes utcák, terek… lépcsőházak rontják a városlakók hangulatát és esztétikailag is kellemetlen látványt nyújtanak…
Általában ezen a szinten mozog, kedvezőtlen széljárás esetében pedig a vasmű porának káromkodásba foglalásáig jut el a környezetismeret-tudatunk. S mint minden esetben, most is igaz, hogy a kivétel erősíti a szabályt.

Nagy István Dunaújváros, Batsányi út 55. szám alatt lakik. Nem erdész. Nem vadász. Nem biológiatanár. Csak egyszerűen szereti a természetet. Olyan ember, aki a gólya-, illetve a madárfészkek megóvásánál jóval többet akar. Erről a többről így vall:
– Én láttam a Lívia és Cikolák háromszögében meghúzódó tavakat harminc évvel ezelőtt is. Jártam a tavakat átölelő kicsiny galériaerdőkben és láttam… az alsócikolai tóban tizenöt tervszerűen halászó kanalasgémet; a tó feletti területen rétihéja és fácánkakas párharcát; láttam a líviai tóban vidrát oly közelről, hogy hallhattam, mint ropogtatja a legalább másfél kilós ponty csontjait; láttam a tavakat sötétnek a különféle vízimadarak tömegétől. A nádirigó mívesen kimunkált fészkét legalább annyira megcsodáltam, mint a függőcinegék parti fűzekre rakott csodálatos építményeit. Persze a galériaerdők sem voltak szegényebbek. Az üregi nyulak, borzok, néhány rókacsalád ugyanúgy otthont talált bennük, mint az erdei siklók és az ökörszemek. Csak az érdekesség kedvéért említem: találtam az erdőben újszülött őzet, még nedves volt a szőre, de már botorkált megriadt anyja hívó szavára. Itt találtam meg a legnagyobbat, a legcsodálatosabbat is, a természet háborítatlan harmóniáját, és itt tanultam meg rajongásig szeretni a természet szépségeit.
– És hogyan tovább?
– Jártam ott tavaly előtt is. Láttam az elhanyagolt és elhagyott halászházat, az eldugott százéves csőszkunyhót… Láttam a tavak környékén gomba módra kinőtt horgászstégeket és a víztükör fölé hajló bambusz- és műanyagrudak megszámlálhatatlan sokaságát. A tó közepén egyetlen árva szárcsa úszkált tanácstalanul. Nem tudta, nem merte megközelíteni a partot, mert mindenütt ott volt a vadászó ember. Láttam a tavak körül parkírozó gépkocsikat, és az alsócikolai tavak kiszáradt, cserepes medrét is… Amit akkor éreztem, azt… talán nem is tudom elmondani.
– Nem is járt ott azóta?
– Nem nagyon szeretek elmenni, mert félek az újabb keserű látványok kínzó szorításától. Ámbár a Dunaújvárosi Hírlap 1978. január 24-i számában megjelent a “Védetté nyilvánították a líviai tavak környékét” című cikk.

Járásunk első védett területe  – A líviai madárrezervátum
DH – 1978. január 24.

– Mire gondolt a cikk olvastán?
– Talán még időben történt e döntés. Nagy lépésnek tartom, de kell, hogy kövesse több is. A líviai rész, egy csodás fekvésű területnek talán csak egytized része lehet. Ezt az egytized részt nyilván génbanknak kell tekinteni, még a jelenlegi állapotában is. A továbbiakban aztán ezt a génbankot – a kapcsolódó területek bevonásával – tízszeresére lehet majd növelni. Az itt évenként kihorgászott halmennyiség értéke forintban könnyen kifejezhető, de a terület eszmei értéke, madárfaunája, biológiai értéke aligha. Az ember alakítja, a maga hasznára fordítja a természetet. Azt hiszem azonban, hogy ezen a téren is – mint bárhol másutt – gondolnunk kell az utódainkra is. Halat tenyészteni sporthorgászat céljaira könnyebb, mint megőrzini és tovább gazdagítani meglévő természeti kincseinket.
– Miért? A környéken nincs másutt horgászásra alkalmas tó?
– Nincs. De… azt hiszem lehetne létesíteni. Perkáta határának keleti részén húzódik a Csiró. Néhány kilométer hosszú természetes völgy. Pár évtizeddel ezelőtt még bővizű forrás csorgatta vizét a völgyön keresztül a mélyvölgyi erdőbe. A helybeli cigányok hasznosították a néhol kisebb tóvá szélesedő vizet, vályogot vetettek a partján. A forrás azonban beomlott. Nem táplálja többé a kicsiny patakot, amely ennek ellenére sem száradt ki. Honnan kapja a vizét? Nem tudom. Talán ebben a völgyben ki lehetne alakítani a cikolaihoz hasonló horgászparadicsomot. Néhány száz méter töltés elkészítése és a forrás vagy esetleg források kitisztítása után a cikolai horgászok birtokukba vehetnék az újabb tavat. Alig hiszem, hogy ezekkel a gondolatokkal egyedül foglalkozom. Bizonyára többen, és aggódó figyelemmel vizsgálják a körülöttünk változó világot. A tények megállapítása azonban kevés. Többet kell tennünk, talán még idejében van. Nem gondolok óriási beruházásokra, anyagi erőfeszítéseket igénylő tettekre. Azt azonban remélem, hogy gondolataim pártfogókra találnak. A horgászok biztosan nem fognak rajongani az ötletért, bár a meglévő természeti kincseink megóvása nekik is ugyanolyan érdekük,  mint az új horgászlehetőségek megteremtése.

Nagy István általam jónak vélt javaslatából azt a részt szeretném visszaidézni, amelyik a védetté nyilvánított terület gazdag madárvilágával foglalkozik. Annál is inkább, mert Szabó Imrének, a Magyar Madártani Egyesület Fejér megyei titkárának a Dunaújvárosi Hírlapban megjelent cikke arról írt, hogy: “… A terület zavartalansága, a Duna közelsége, a környező fészkelési, táplálékszerzési viszonyok szinte vonzzák a madarakat. Több párban fészkel itt nagykócsag, a vörös- és szürkegém, a nyári lúd, a kanalasgém, a ritkaságszámba menő fehér szárnyú szerkő és a fehér csillagos kékbegy hazai alafajai. A fészkelő fajok száma több, mint ötven, a vonulóké is megközelíti a negyvenet. Eszmei értékük túlhaladja az ötmillió forintot.”
Nos, eme gazdag madárfauna úgy vélem elegendő élményanyag lehetne egy madártani figyelőállomás létrehozásához. Érvül csupán annyit: a 26 négyzetkilométernyi Velencei-tóból mindössze 4 négyzetkilométer az a madárrezervátum, amelynek ma már európai híre van. A rezervátumban két madártani megfigyelőállomás működik, és Radeczky Jenő székesfehérvári biológiatanár irányítása mellett számos kisdiák az itt tartott biológiai szaktáborokban vált elkötelezett természetszerető emberré.
Szinte önmagát kínáló lehetőség, hogy a közeli iskolai tavaknál a városi tanács művelődésügyi osztályának a szakmájukat szerető biológiatanároknak, a Hazafias Népfront városi elnöksége mellett ténykedő környezetvédelmi munkabizottságnak, az utánpótlás neveléséről gondoskodni köteles vadásztársaságoknak a közreműködésével létre jöjjön az a madártani figyelőállomás, ahol olyan természetszerető dunaújvárosiak nevelődhetnének, mint a gólyafészket féltő Kovács Imre és a jövőre, az utódainkra is gondoló Nagy István…

Lánczos András

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.