– 60. rész –
Az ügyre soha vissza nem tértünk, legfeljebb nagyapám távollétében emlegették az igazság érdekében történt bátor kiállásomat.
Nagyapámmal való kapcsolatomat ez az incidens a legkisebb mértékben sem érintette – hiszem, hogy egymásnak kölcsönösen megbocsátottunk…
Nagyapám kedvteléseit, szórakozásait és baráti körét nem ismertem különösebben, illetve ezek egy részének csak az utóhatásai jutottak el hozzám, némileg megtépázva nagyszülőm tekintélyét, de nem csökkentve iránta érzett szeretetemet.
Ilyen esetben többet is el tudnék mondani, de egy jellemző – gondolom – megteszi:
Nagyanyám – amint az előzőekben részletesen írtam -, minden szerdán délután készült a másnapi piacra; vajat köpült, túrót öntött és összeszedte a zöldségeskert javát, kiválasztotta a baromfikert szebbjeit és gondosan szalmába rakta az eladásra szánt tojásokat.
Már jóelőre megcsinálta a költségvetést, amelynek egyik lényeges tétele volt a Majtényi Miska bácsi kovácsnál igénybe vett szolgálatatások kiegyenlítése (ezek többnyire parkolásért, keréksínhúzásért és valamiféle más kovácsmunkákért termékkel történő teljesítések voltak). Ezt az elszámolási módot nagyanyám jobban szerette, mint a pénzzel történő fizetéseket – bizonyára az volt az érzése, hogy a tejföl, vaj, baromfi “megterem”, de a pénzt meg kell “szerezni” és azt már botorság lenne csak úgy könnyen kiadni a kézből.
Mint közgazdász, utólag nagy elismeréssel adózom nagyanyám közgazdasági érzékének, aki – bár sohse hallott a pénz öt gazdasági funkciójáról -, pontosan megérezte a pénz “fétis” jellegét, sőt nem csak megérezte, hanem elképzelhetetlenül tisztelte is. Na, ebből származtak nagyapám bajai…, de ne vágjunk az események elé.
Tehát nagyanyám – miután kiegyenlítette az esedékes kovácsszámlát, elfoglalta helyét a piacon és már osztotta is el a bevételt, hisz ebből kellett megvenni a szükséges kávét, süvegcukrot, sót, petróleumot, rézgálicot, kocsikenőcsöt, kötöző rafiát, boxot, gyufát, kötőféket, befizetni a Kis újságra és még hosszan sorolhatnám a kötelezettségeket, amikor… Amikor megjelent – az események időbeni alakulásához igen jól illeszkedően – Szokulesz úr – a kocsmáros – és pár szóra félrevonta nagyanyámat…
Hogy ez az igen rövid és rendkívül halk beszélgetés szóról-szóra hogy történt, azt most pontosan tudnám tolmácsolni, de maradjunk csak a valós helyzetnél és érjük be annyival, hogy a jószívű kocsmáros nagyapám “folyószámlájának” némi törlesztését kérte. Na, nem is a teljes összeg kiegyenlítését, mert jól tudta, hogy az értékesítés aznapi bevétele erre ugyancsak kevés lenne.
A törlesztés iránti igény pedig megalapozottnak volt tekinthető, mert Szekulesz úr elmondotta, hogy nagyapám a héten egy ízben járt vendéglőjében, és nem csak jelentős mennyiségben fogyasztottak italféléket, hanem Horváth János barátjával együtt, muzsikáltattak maguknak, igen szépen és hosszan nótáztak, sőt a közben odatévedt baráti kör számára sem fukarkodtak 2-3 liter kadarkával. Mivel nagyapám a cigányt is vele (mármint Szekulesz úrral!) fizettette ki, ez a körülmény a törlesztést fokozottan teszi indokoltá. Ezen érvelés ellen a legagyafúrtabb ügyvéd sem tudott volna védekezni – hát még szegény Nagyanyám; így szoknyájának mély zsebéből kivette az aznapi bevételt és annak felét-harmadát átnyújtva szigorúan meghagyta, hogy többet aztán egy fillér erejéig se hitelezzen az én rosszra hajló nagyapámnak.
El lehet képzelni öreg szülém lelkiállapotát, hisz – ha nem is a mennyországból – de úgy madárröpte magasságból, pillanatok alatt a földre került…
Így aztán a vásárlásokat alaposan szelektálta, de lelkének háborgását csökkenteni nem tudta, sőt az – miután volt idő a tanyára hazamenet többször is értékelni a helyzetet – inkább növekedett, nem ígérve sok jót nagyapámmal történő legközelebbi találkozáshoz.
Hazaérve legelőször is nagyapám hollétét kérte számon az otthonmaradottaktól, akik nagy tanácstalansággal közölték, hogy nem tudják hol van, mert reggel már jó korán elment, talán bement a faluba, vagy kiment a gulyára, az is lehet, hogy a szőlőjében van. ,
– De miért kérdezi ezt Édesanyánk tőlünk, mikor jól “tudhassa”, hogy Édesapánk senkinek sem mondja meg, hogy mit csinál, vagy hova megy.
Ez bizony így volt igaz, és nagyanyámnak el kellett fogadnia a választ, pedig szívesen számolt volna a családot “hírbe hozó” (ez a kisebbik baj lett volna!), de – és főleg! – inkább anyagilag vétkező élete párjával minél előbb, míg le nem lohad haragja.
Azt hiszem, nagyapám eme esemény bekövetkezésével már jó időben számolt, és bizony nem is került aznap elő, és másnap is csak úgy este felé, tudva jól, hogy aki húszig számol, annak csökken a haragja, hát hogyne csökkenne annak, akinek másfél napnyi számolási ideje van…
Így aztán vacsora előtt meg is jelent egy hatalmas dinnyével a hóna alatt, amit letett az asztalra a kirakott tányérok közé
– Pistikám, ezt meg neked küldi a Cinabana, de azért a többiek is ehetnek belőle. Aztán azt is üzeni, hogy látogasd meg minél előbb! Cinabana! Cinabana! Tanyai világom legtitokzatosabb “személyisége”. Ha egyáltalán személyiségnek mondhatom.
Nagyapám barátja, társa, beosztottja, esetenként küldönce, szóval mindenese volt, “akit” éveken keresztül ismertem, de soha-de soha meg nem láthattam.
Különös, ugye?
Cinabana nagyapám szőlőjének nádkunyhójában lakott. Nagyapámnak ugyanis külön szőlője volt, a tanyánktól elég messze, az országút mellett. Na, nem közvetlen mellette, mert bolond ember az, aki országút mellé telepít szőlőt és nem gondol arra, hogy a jövő-menő úti népek szüret táján hívatlanul részesedni akarnak olyan termésben, amelyet nem is kapáltak…
Így aztán nagyapám keskeny és hosszú földjének országút felöli részébe mindig búza vagy kukorica került és jól bent volt a kis szőlő, annak jobb sarkában a nádkunyhó, majd azután a konyhakert. A szőlő nem volt valami különös fajta, savanyúnak tartott borából én gyerekfejjel sohse ittam, viszont a szőlőbe telepített szilva, cseresznye és cigánymeggyből, na meg a backból sokat ettem, ha nagyapám kivitt magával. A konyhakert nem nagyon érdekelt, bár – ott bizony megtermett minden zöldségféle – görög- és sárgadinnyéi a környéken híresek voltak és így éréskor nagyapámnak fokozottan ügyelnie kellett. Ezeket a dinnyéket viszont nagyon szerettem.
Nagyapám tehát önellátó volt, mert ha kedve úgy tartotta, otthon leakasztott egy sonkát vagy pár szál kolbászt, hóna alá csapott egy jókora kenyeret (amelyek akkor még hetekig fogyaszthatók voltak) és kiballagott szőlőjébe, ahol minden egyéb megtermett és bográcsában izékkóróval kedvére főzhetett magának, no meg a társának, Cinabanának.
Cinabanát a család minden tagja jól “ismerte”. Beszédes viszonyban voltak, sőt barátságban is.
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. március 8.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
