Úgy, ahogy történt – 47. rész

– 47. rész –

De még javában tart az aratás. Szépen hosszabbodnak a kepesorok, van hely a libák, malacok tarlóra hajtására. Az így megnövő terület pedig Pollák barátom és a magam hatalmas, gyönyörű játszóhelye, olyan, amelyről városi emberke nem is álmodhat. A törzs között élénk és friss növénykék, ritkásan szederinda és rajta valami termésféle, madárfészek, esetleg tojásokkal, vagy csak maradványa, aztán – igen ritkán – előfordult, hogy a kasza megvágott egy-egy fészkét el nem hagyott foglyot, fürjet, vagy fácánt. Ha szerencsénk volt, a kasza azonnal agyonvágta a nyomorultat, ha nem, akkor elkezdett menekülni a még lábon álló búzában, de mi oda már nem követtük, mert nem lett volna helyénvaló, hogy az aratnivalót “lecafujuk”, aztán meg úgyis rátalálunk szegény párára ha súlyosabban megsérült volna.
Bennem ilyenkor két érzés viaskodott: az egyik a vadászösztön, amelyik – szerintem – minden emberben megvan és arra buzdít, hogy megszerezze a zsákmányt; a másik meg a sajnálat minden olyan élő iránt, amelynek elveszem az életét. Így, ha később megtaláltuk a sebzett szárnyasunkat, akkor örömre is, meg szomorúságra is volt okom.
Viszont nem szomorkodtunk Pollák barátommal ha ürgét önthettünk. Kihajtáskor képesek voltunk magunkkal cipelni a tízliteres, horganyzott öntözőkannát és még valamilyen másik edénybe tartalékvizet is!
Ha alkalmas lyukat találtunk, amely már mutatta, hogy van lakója, szépen öntöttük a vizet, közben alaposan figyeltünk körbe is, nehogy valamelyik mellékkijáraton meglépjen a delikvens. Ezt az aratóbanda tagjai is jó szemmel nézték, mert munkánkat nem céltalan szórakozás, hanem a hasznos tevékenység jellemezte! Pedig ha tudták volna…!
Na, amikor már az ürgelik hörpögni kezdett, vagyis bugyborékolt a beöntött víz, akkor feszülten lestük a lyuk száját, amelyből óvatosan mászott elő a “vad”. Pollák barátom, – aki már járatos volt ebben a tudományban – mindjárt elkapta nyakánál a jó kanász ostora nyelével kettőt-hármat fejére koppintott. Elég is volt! Volt olyan alkalmunk is, hogy 5-6-ot kiöntöttünk. Ezeket azután – barbár dolog, de el kell mondanom – barátom mindentudó bicskájával megnyúztuk, és esténként bundaként az ujjunkra húztuk.
Ezt soha senkitől nem láttuk, sem hallottuk, ezért lehet ebben valami ősemberi, aki épp így nyúzta meg az elejtett állatot (persze nem bicskával!) és prémét testének védelmére használta fel. Voltak még egyéb barbár szokásaink is, így hosszú nádszálon felfújtuk a talált békákat, olyan nagyra – míg el nem pukkadtak. De néha bosszút is álltak potenciális áldozataink. Ez leginkább ürgeöntéskor fordult elő. Mi öntöttük, öntöttük a vizet és nem jött elő semmi. Gondoltuk, hogy mély lehet a lyuk. Öntöttük tovább. Amikor már vagy fél kannával ráment, akkor kaptunk észbe, hogy lakatlan ürgelakást öntöttünk, vagy a zsákmány egy másik lyukon elmenekült.
De voltak ennél izgalamsabb kalandjaink is.
Kutunk vize nem volt jó mosásra, a használt háziszappan benne megtúrósodott. Ezért nagymosás előtt Pista bátyám felrakott két félfenekű hordót a kocsira, rátett egy nagy vékát, vagy lazsnakot, aztán engem is előkerített – jöttem is boldogan – és elmentünk ki a legelő irányába a Dunára. Ez nem csak érdekes, hanem izgalmas esemény is volt, mert a Dunára vezető dűlő vége lehetett vagy 50-60 méterrel magasabban, mint a vízszint, ugyanis Pentele egész környékén leszakadt löszpart van, amely még a mai napig is omladozik, sok gondot okozva Dunaújváros építészeinek.
De ne rohanjunk ennyire előre az időben! A Dunára történő leszállásnak az volt az izgalma, hogy megfelelő csapásokat kellett keresni, amelyek a gulya által kitaposott kis ösvények voltak. Igen ám! De a marhák egymás után, és nem egymás mellett ballagtak, vagy ha mégis ezt tették, akkor az egyik – a lejtős oldal miatt – vagy feljebb vagy lejebb taposott magának útvonalat, így a mi kocsink egyik oldala mindig jóval magasabban gurult a tekervényes oldalon a víz felé.
A mindig sikeres manőver csak fokozta nagybátyám amúgy is magas tekintélyét!
Legtöbbször a Markaf-kazal előtt értünk a Duna egy kis elzárt öbléhez, amelyben akkor még olyan tiszta volt a víz, hogy akár ihattunk volna belőle. Persze volt friss vizű forrás is, de ez inkább érdekességnek számított; mindig megnéztük, hogy bővebben folydogál-e, vagy elapadni készül. Sohasem apadt el. Megérkezve szépen belehajtottunk a sóderes talajon a Dunába, olyan mélyen, hogy a lovak hasáig érhetett a víz. Ha nagybátyámnak jó kedve volt, akkor kifogta Lidit és Julcsát, a szerszámjukat levette és kötőfékjüknél fogva jól megúsztatta őket.
Maga is a hátukon ült hosszú parasztgatyában vagy rövid klottöltözékben. Nagyon tetszett nekem ez a mulatság, de azt hiszem minden résztvevőnek is, természetesen a lovakat értve elsősorban. Magam is boldogan úszkáltam volna lovainkkal, de ez tilos volt, mert úszni még nem tudtam.
Ezután következett a hordók felemelése, de nem is egészen tele, mert útközben a már említett kacifántos út miatt sok kilötyögött volna.
Ezt kerültük el azzal, hogy a hordóinkra ráterítettük a vizes lazsnakot, arra meg a nagy vesszővékát.
Míg a meregertés folyt, addig én vidáman fürödtem, vagy lovainkat csutakoltam száraz fűből tekert csomóval, amit ők igen jó néven vettek.
Még kocsinknak is jót tett a fürdetés, nem csak mert bizony sok célra történt igénybevétele miatt, tisztának éppen nem mondható, hanem inkább azért, mert ilyenkor jól megdagadtak a keréktalpak és bennük a küllők, no meg a kerékagy is.
Így alapos és szép munkát végezve indulhattunk vissza, fel a partra. Megmondhatom, hogy mindig féltem, hogy a ferde álló kocsival egyszer csak felborulunk. A mögöttük lötyögő hordók sem növelték biztonságérzetemet. De sohasem történt baj. Hiába, az én Pista bátyám…
Most szeretném ott folytatni, ahol e kirándulásra kitértem.
Ahogy a tanya előtti völgybe lehajtottunk, jobb kéz felé egy igen hosszú, nagy és fekete kígyót láttunk egy lyukba becsúszni. Hatalmas példány volt. Alig értünk be a dunavízzel, nagybátyám máris vállára vette a vasvillát, és egy nagy vödröt megtöltött vízzel, és indult is a tett színhelyére. Én meg vele.
Kiöntöttük szerencsétlent. Agyon is ütöttük.
Igen kevés kivétellel – ezt már meg merem állapítani tapasztalatból – nagy irtózás és undor van szerencsétlen csúszómászóink iránt. Szinte leküzdhetetlen. Magam is elcsodálkozom azon, hogy valaki lakásában tart hüllőket, főképp kígyókat, bármennyire is ártalmatlanok.
Így múlt ki szerencsétlen nagy siklónk is, amelynek múzeumban lett volna a helye, de mi feltettük egy diófaágra azzal, hogy
– Figyeld csak meg Pistikám, ennek napnyugtáig mozogni fog a farka, még ha döglött is!