Úgy, ahogy történt – 37. rész

– 37. rész –

Erre szükség is volt, mert nagy sebességnél hamar kilyukad a vödör alja, a becsapódás meg felkavarja, zavarossá teszi a kút vizét.
Azt is meg kell mondanom, hogy ez a fékezési produkció nagyon tetszett. Újra meg újra meggyőződtem nagybátyám rendkívüli képességeiről, erejéről és alig vártam, hogy magam is egyszer hasonló módon eresszem le a vödröt. Erre persze még várni kellett jópár évet, mivel ez időben alig értem fel a kút kávájáig.
Széles, hosszú favályú állt a kút előtt. Ebből itattuk lovainkat, teheneinket. Fenekén volt egy fadugó, ronggyal körültekerve, és ha már állott volt a víz, kiengedtük, az meg befolyt a dagonyázó gödörbe, amelyben nagy élvezettel hemperegtek disznaink.
Ilyenkor nehezen lehetett őket a sárfürdőből kihajtani és bizony alaposan oda kellett vágni a kanászostorral, hogy szót értsenek. Utána meg nekünk kellett az “ostorról” levakargatni a megszáradt sarat, arról nem is beszélve, hogy raffiából új sudarat kellett az ostor végére fonni, mert az elázott, a sáros sudár már nem durrogott és ki látott már olyan kiskanászt, aki néma csendességben terelgeti a falkát, vagy nem tudja előre jelezni a behajtást.
Az itatóvályut két – már kisgyerek koromban is – hatalmas szederfa fogta közre. Ezek a fák évek múltával óriássá terebélyesedtek. Szomorú végüket mi okoztuk, amikor 1945 februárjában kistestvéremmel mindkettőt kifűrészeltük és kétkerekű nehéz kordén a faluba húztuk, hogy legyen valamicske tüzelőnk. Nem túlzok, ha azt mondom iszonyatos munka volt. Keresztfűrésszel vágtuk át a hatalmas törzseket, aztán daraboltuk és hasogattuk, ahogy tudtuk.
A kordé jól épített, erős alkotmány volt, amelyre jócskán rakodhattunk, de nem volt szabad elfelejteni, hogy ezt a rakományt majd nekünk kell az országúton végighúzni. Az meg hét kilométer! Ráadásul a lánctalpas harci járművek alaposan felvágták a földutakat, nagy tarajokat szántottak bennük, amely azután megfagyott. Ahogy a kerekek átvágódtak egy ilyen földtúráson a kordé rúdja is nagyot lökött a “lovon” és bizony kiszaladt a kezemből. Mert én voltam elől, Imre öcsém meg tolta.
Keservesen küszködtünk, éhesek voltunk, a víz szakadt rólunk, de ha megálltunk pihenni, akkor azonnal fázni kezdtünk a csuromvizes ingünkben. Legalább az országútig jussunk ki, hátha hozzáköthetjük szekerünket egy arra hajtó orosz kocsihoz…
Levehettünk volna a teherből, de akkor kevéskét vihetünk haza, ahol az asszonyok, meg nálunk kisebb gyerekek alig várják a jó meleget!
Újra meg újra nekiindultunk. Nem haladtunk úgy, ahogy szerettük volna. Téli délután volt, lassan sötétedett. Sehol senki.
Egymást szidtuk, hogy nem tolod eléggé, te meg nem húzod rendesen. Aztán leroskadtunk a kordé mellé és – sírtunk.
Keservünkben, tehetetlenségünkben, nyomorúságunkban. Én akkor .19 éves voltam, öcsém 13 múlt. Most sem szégyellem, de nem is tudom, volna valami szégyelleni való? Talán igen. Egy 19 éves legény csak nem kesereg egy félig rakott kordé mellett?!
Aztán ismét nekifogtunk. Valahogy kikecmeregtünk az országútra. De nem volt ott sem segítség, se ilyen, se olyan. Magunk húztuk hazáig. Másnap újra fordultunk. Ugyanígy. Keservesen. Azt azonban éreztük, hogy amit teszünk, az fontos, szükséges és öcsémmel mi voltunk a családban a “férfiak”.
Így pusztultak el dús szederfáink, utolsó robbanásukkal is meleget adva, és halálukban is szolgálva a családot, amely felnevelte, gondozta őket. Keserves temetésüket el nem felejtem.
De ne legyek még hetyke(?) legényke, hanem a hatéves gyermek szemével folytassam csak a kalauzolást!
Egy szint jött sorra. Itt is gazdasági eszközöket, ekét, ekekapát meg egyéb más szerszámokat tartottunk. Nádból volt a teteje.
Mellette az alsó akol, a tehenek helye, közvetlen mellette a trágyadomb, ahova bizony nem kis dolog volt a felső istállóból kiganyézni. Szerencsére rakottan kellett lefele jönni és csak üresen feltolni a tragacsot.
Azt még hozzá kell tennem, hogy a tanya körül, ahol csak lehetett, vagyis a gazdálkodás körülményei megengedték, hatalmas akácfák növekedtek, hasznos árnyékot adva, majd szerszám- és tüzelőfaként szolgálva. Így tanyánk nem hasonlított az Alföld tanyáira, amelyek közül csak néhány akác települt, inkább kis ligetbe épült csoportocska volt, ahol a lombok zöldjéből ki-kivillantak a fehér falak.
Az ám! Még egy-két dolgot majd elfelejtettem!
A pince! Itt tárolták a bort és tucatszámra álltak köcsögökben az aludttejek, várva a szerda délutánt, hogy öreganyám elkészítse belőlük a másnapi piacravalót.
Na, és még a kert. Az egyik – virágos – a nagy lakóépület előtt volt. Mályva, futórózsa, muskátli és rozmaring voltak kedvenc virágaink. Talán még jácint és tulipán. Ugyanilyen virágos kiskert volt a másik oldalon, ahol a kerítés mellett nagyra nőtt mályvák díszelegtek futórózsákkal vegyesen.
E kert alsó része veteményes volt és itt kapott helyet néhány kaptár méhcsalád is, amelyekkel nagybátyám bajlódott.
A tanya körüli kerítés rendszerint napraforgószárból készült oly módon, hogy ástunk egy kis árkot, beleállítottuk a “tutyi-kórót”, középen hosszában elhasított fűzfavessző-csaptatóval összefogtuk, tövénél visszalapátoltuk a földet, egy kicsit megtapostuk és ha valóban szépet is akartunk alkotni, akkor egyforma magasságban a kórók hegyét levagdaltuk.
Ezt a kerítést azután könnyen lehetett folytatni és gyorsan építeni. Ha a szükség úgy kívánta, újabb létesítményeink mellé, vagy köré telepítettünk ilyen szimbolikus jellegű határjelölést.
Fáinkról már szóltam. Sok fa volt tanyánk körül, méghozzá annyi, hogy a ház előtti részen lévő facsoportot mi “nagy erdőnek” neveztük, gondosan megkülönböztetve a “kis erdőtől”, amely a tanya mögött, egy megmunkálhatatlan domboldalban keletkezett.
A nagyerdőnk nem volt terjedelmes. Hosszában is át lehetett dobni. Keresztbe meg még nekem is sikerült. Talán 35-40 nagyobb fa, köztük suhányok, lehetett az állomány. A fák között szúrós, letört ágak, nagylevelű útilapok, csalán és kevés színes virág, amelyekkel nemigen törődtem annak idején. Az erdő szélén volt egy kellemes kis füves hely. Ide jöttek össze vasárnap délutánonként a szomszédos tanyák fiataljai és harmonikaszó mellett énekeltek, táncoltak. Nem egy ilyen mulatságon magam is részt vettem. A kiserdő szebb volt. A fele ugyan az előzőnek, fiatalabb fákkal, szép hosszúszálú fűvel.