Úgy, ahogy történt – 33. rész

– 33. rész –

Valaki eltette, elvitte, eldugta más helyre. Nem lettem szomorú, inkább az foglalkoztatott, hogy mikor fogják szóvá tenni, és tudják-e, hogy ki volt a sunyi tettes? De az ügy soha szóba nem került. Hogy nagyanyám helyezte el máshol, az biztos, de hogy ő kire gyanakodott: nagyapámra, Pista bátyámra, vagy ne adj isten! – valamelyik lányára? Vagy talán énrám? Ez nem lett volna szép nagyanyámtól, hogy kis unokájáról ilyesmit egyáltalán feltételezzen! De azért itt bevallom – ha nem tudta volna – én voltam a tettes.
Bár szemébe mondhatnám…
Az egyik ágy végében állt a bölcső, amely esetenként került “felhasználásra” és a valódi helye a padláson volt, de ott rendszerint annyira kiszáradt, hogy újbóli alkalmaztatása esetén bizony alaposan rendbe kellett tenni, így jobb helye volt a hűvös szobában, ráadásul ennek annak elhelyezésére is alkalmas volt.
És itt állt a szoba sarkában a szögletes kemence, körülötte a kemencepadka és a fal mellett a kemence között: a sut.
Mi rendszerint ebben a kemencében sütöttük a kenyeret. Azért csak rendszerint, mert nyáron mindig, télen vagy hűvös időben: esetlegesen. Ennek az volt a magyarázata, hogy nyáron nem lehetett a kis szoba kemencéjét felfűteni, mert akkor olyan nagy meleg lett, hogy nem tudtunk volna ott aludni. Ilyenkor az “elsőház” kemencéje volt soron, de olyankor is, ha valami oknál fogva több kenyeret, vagy kalácsot, illetve egyéb “féleséget” kellett előteremteni, mivel ez a kemence volt a legnagyobb a három tanyai közül. Télen, természetesen a kis szoba sütőalkalmatosságát használtuk, és be is “durrantottunk” szikkolóval rendesen.
El is hagyhatjuk ezek után a nagyszobát. Kifelé menet jobb oldalon volt a szenteltvíztartó, amely Szűz Máriát ábrázolta szép, domborított porcelánból. Ugyanezen a szögön függtek a ház lakóinak olvasói.
Visszatértünk tehát a konyhába. Amint az előzőekben írtam, ez nem volt valami nagy. A hátsó felében nyitott kémény, jobbról, balról kemencetorok. Jobbról még üstház, téglából rakottan, benne a nagy rézedény. A nyitott kémény falain már vastagon, szurokszerűen állt a korom, a kéményben keresztbe pár rúd, amelyre télen a füstölnivalót akasztották.
Egy ilyen felakasztott kolbászlopásról mesélek érdekes történetet: a cigányok elmentek füstölődő húsokat lopni. Vitték a nagy zsákot meg a kötelet, hogy a kéményen leereszkedve, majd az egyik megrakja, a másik kettő meg leengedi, azután meg felhúzza. A felhúzást jelentő jelszóban is megegyeztek. Ez akkor történjen, ha a lent levő azt mondja: fityfiritty!
Ment is a dolog simán, elhangzott a fityfiritty is, de a gazda észrevette a tolvajokat és a megtüzesített piszkavassal kezdte szúrkálni a kötélen lógó tolvajt.
– Fityfiritty, fityfiritty, százszor fityfiritty! – ordította szegény cigány.
– Ezer fityfiritty! Az én sonkámat pörköli!
De erre már a kémény tetején levő tettestársak megijedtek és barátjuk kötelét elengedve eliszkoltak, mire a szerencsétlen ráesett a gazdára. Kis híja volt, hogy agyon nem csapta, mivel súlya – bár nem lehetett jóltáplált – a zsákkal együtt tekintélyessé növekedett.
Így keresse tehát az ember az igazságot! Még ha felülről is jön, akkor sem szerencsés minden esetben.
A konyhában azért még időzzünk egy kicsit, mert a legszebb látnivaló volt a “tányéros”, amelynek első része volt a kaszni, és színes virágmintás tányérok. Nem állítom, hogy ezek mind népi jellegűek voltak, a legtöbbet vásárokban vették, és ott nem a népi művészet, hanem a kedvező ár határozta meg a vételt.
Nem ismerték enyéim a “népi” művészetet, illetve maguk csinálták, ha kellett, mint például törölközőszövés, botfaragás, ökörszarvból tülökkészítés stb.
A tányéroskaszli fiókjában állt a megkezdett kenyér, rendszerint csak újságpapíron, mellette kis tányérban szalonna- vagy sonkamaradványok.
A falakon fűszertartó, sótartó petróleumlámpa, és középen az asztal, amely nem volt kinyitható, mint az első szobában.
A fal esetenként változott, mert vagy fehérre meszelték, vagy valamilyen papírmintával kifestették. A szépen kilyuggalt keskeny mintát a már lefestett és rendszerint világosabb színű alapra tették és sötétebb színnel a hézagokat kitöltötték.
A kis szoba berendezése sem volt pazarlónak mondható. Ennek bejárati ajtaja tömör fa volt és – ha jól emlékszem – még csak kis ablak sem került bele.
Jobbra a szögletes kemence, majd a fal mellett egy ágy. Az ajtóval szembeni falon egy keskeny kis ablak, amely az istállóra nyílott volna, de nem volt nyitható, így csak az előbbire nézett.
Ide tették a lámpát – igen okosan – ha a nap végével eltették magukat holnapra és a család férfitagja kiment az istállóbeli helyére, a dikóra, így aztán egy lámpával két helyiséget is megtudtak világítani, ami nem volt haszontalan dolog.
A fal előtt állott még egy “kaszli”, felül kihúzható fiókokkal, alul két szárnnyal nyithatóan. Engem rendszerint már a kihúzható fiók megakasztott katuskodásomban, mert itt fedeztem fel esetenkint a tanya irodalmát, amelynek alapja volt az illető névre vonatkozó Hangya-naptár, továbbá a Kis Újság esetleges kiadványa, de találtam – fel nem fogható módon – egy kis fűzött könyvecskét Gogoly-novellákkal, valamint a legnemesebb irodalmat, vidéki időm irodalmi gyönyörűségét, a Pesti Hírlap sárga könyvek-sorozatban a Max Brand-féle “Párduckölyök”-öt, amelynek főhőse a fütyürésző Dan volt a lova a Sátán (de lehet, hogy a Villám).
Amióta a betűket megismertem, mindig szerettem olvasni. Szenvedélyesen, így aztán e két könyvet egy nyáron többször, sőt az évek során igen sokszor elolvastam. De ez nem ment könnyen.
Pista bátyám nem szerette az olvasó embert. Ez nála az utat jelentette az “urizálásra”. Neki – természetes paraszti ösztönétől vezettetve – csak a dolgos ember jelentett értéket. A műveltség vagy a tanultság már nem illeszkedett a tanya értékrendjébe, így többre becsülte a jó libapásztort vagy kiskanászt az egyetemi tanárnál.
Ezért nekem olyan helyet kellett találnom, ahol nagybátyám nem fedez fel és fütyürésző Dannal kettesben száguldozhatunk a prérin és oszthattunk igazságot a gyülevész banditáknak.
Legjobb helynek a szalmakazalt találtam, amelynek tetejére fölmászni önmagában is gyönyörűség, de egyben eléggé el nem ítélhető vállalkozás, mert a befészkelt lyukakba befolyik az eső vagy a téli hólé és elrothasztja a szalmát. Ennek ellenére én ezt a megoldást választottam, és élveztem hősöm irigylésre méltó tetteit.

Folytatás hamarosan…

Úgy, ahogy történt

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. január 28.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros