Dunaújvárosi Hírlap – 1966. április 8.

Miskolczi Miklós

HÚSVÉTI CIRKUSZ

Tegnap hazafelé mentem, és szemembe ragyogtatta sugarát a villanykörtékből kirakott szó: cirkusz. Hatalmas ponyvasátor felett ragyog, akárki megláthatja 1966. húsvétján, Dunaújvárosban a Lengyel Nagycirkusz műsorát.

Az egyik fő attrakció: Dys, Varsó kedvenc bohóca

Mikolajczik mester idomított fókákkal mutat be műsorszámot

Nagyon-nagyon régen nem voltam cirkuszban. Gyerekkorom is úgy múlt el, szinte cirkusz nélkül – nem számítva a hazavitt intők utáni műsorokat. Élt bennem valami gyűlölet, ma már csak közömbösség a cirkuszi művészekkel szemben. És jóllehet oktalanul, ha a jólfésült közönségszervező megjelenik, egy régi emléket idéz fel bennem.
Húsvét volt akkor is, éppen 21 évvel ezelőtt. Én pedig nagyvárosból falura menekült derék kispolgárnak szánt gyerkőc. Nem emlékszem, vajon április negyedike előtt vagy után ünnepeltük-e hivatalosan a feltámadás napját. Mindenesetre templomban ünnepeltük. Erre pontosan emlékszem, mert a templom mellett a piactéren kopott, rongyos sátrával figyelmünkbe ajánlotta műsorát egy vándorcirkusz. Nem tudni, hogyan vészelte át a háborút a sátorhoz tartozó ansamble, azóta néhányszor már gondolkodtam rajta, ha a társaságban a háborúvégi káoszról meséltek idősebbek.
Hét esztendős fejemnek persze nem voltak ilyen gondolatai. Bámultam a sátort, a kopott kocsikat. Mérhetetlenül több figyelemre méltattam, mint ma ezt a fényes, jól felszerelt, agyonreklámozottat. Abban az időben nemigen reklámozták a cirkuszt. Ahol felverték a sátrat, ott örült felnőtt és gyerek, hogy végre olyan cirkuszt is láthat a falu, amin nevetni lehet. Szóval igazi cirkuszt.
Ott pompázott a foltos, kirajzolódzott sátor a piactéren. Nekem álmaim netovábbja volt belülről is megnézni, de hát csak este játszott, mi meg a falu szélén laktunk, és igazság szerint a családból csak engem érdekelt az egész. Valahogy azokban az években a magamkorú gyerekek is jobban megértették, ha ezt vagy azt nem lehetett. Nekem sem lehetett este cirkuszba menni.
De a cirkuszosok megszánták a magamfajta gyerekeket, mert húsvét hétfő reggelén Tatár nevű kutyánk gondos őrizete mellett bekocogott hozzánk két csíkos inges vagány – nekem akkor a világ két legszimpatikusabb bácsija. Elmondták anyámnak, hogy: a világhírű, nem tudom már milyen cirkusz, ma, azaz húsvét hétfőn délután három órai kezdettel még egy előadást tart a község nagyérdemű és szépreményű gyerekei számára. Jegyek elővételben, a nagy érdeklődésre való tekintettel, náluk kaphatók.
Csak rám kellett nézni ahhoz, hogy igent bólintson anyám. Már írtam, hogy polgárnak szánt kölyök voltam, mert akkoriban sok szülőnek ez volt a legmagasabb elképzelése a jólétről, a tartalmasabb, szebb életről. És lám, a polgári élet, kultúra, a nemes művelődés első követe belépett udvarunkba, és jegyet kínált egy soha nem látott cirkuszi mutatványhoz. Emlékszem, anyám gondolkodás nélkül bólintott, hiszen bombázások, éhezések emlékét akarta kinevettetni belőlem az iskolázatlan, mégis sokat tanult kölyökből.
Megkezdődött az alku. Mert abban az időben nem voltak szabott helyárak. Húsvétlévén – meg egyébként is – tojásban, főtt sonkában vagy kolbászban mérték a piacra vitt áru értékét. Azon vitatkozni sem mertünk volna, hogy a háború befejezésének évében, egy ilyen magas művészet nem a legelőkelőbb helyet foglalja el az értékpiacon. Négy tojással kezdődött az alku, aztán két tojássá és egy darab főtt sonkává fajult át. Ebben maradtak az alkudozó felek, mert anyám papírba csomagolta az elemózsiát, amit a közönségszervezők egy kopott kufferba helyeztek más csomagok mellé. Így tudtuk meg, hogy a faluszél minden szépreményű gyereke birtokol már jegyet a délutáni előadásra. Ha már kiragyogott előttünk a kultúrálódás lehetősége…
Már-már boldogságtól reszkető kezemben volt a jegy, amikor anyám és pénzügy, pontosabban tojásügyi minisztere kiderítette, hogy a szomszédék két fia első helyen ül, míg ő mindeddig a harmadik helyért alkudott. Nem tudom, milyen meggondolásból, de még három tojást kellett adni ahhoz, hogy a rózsaszín jegy helyett halvány kéket kapjunk. Ez a fajta volt állítólag az első hely. Anyám alaposan kontrollálta, nehogy becsapjanak bennünket.
Délben már ebédelni sem tudtam. Vasárnapról megmaradt maradékot ettünk. Ünnepinek számított ez is, de én annyira izgultam, hogy az étvágyam is elment. Ma is megvan ez a rossz tulajdonságom. Meg aztán szájtátva hallgattam családom felnőtt tagjainak beszámolóit a cirkuszról. Micsoda pompás, fényes cirkuszi esték voltak a békeidőben, micsoda mutatványok, zsonglőrök és artisták, micsoda csillogó ruhák.  Csoda, ha eközben megfeledkeztem az evésről?
Már egy órakor rámadták a ruhámat, az utolsó, amit még nem cseréltünk el tojásért vagy tyúkért. Karéjba gyülekezve a község keleti szélének gyerekeivel szépen elindultunk a piactér, a falu közepe felé. Három és fél kilométert kellett gyalogolni a piactérig. Amolyan szétterült alföldi faluban ez nem is nagy távolság. Oda is értünk időben, de a vasárnapról ismert sátor helyén csak szétszórt szalma jelezte az egykor, azaz tegnap még fényes porondot. A cirkusz ma délelőtt – azokban az órákban, amikor édesanyám megvette nekem a jegyet – felszedte sátorfáját és a község nyugati kijáróján távozott. Ezt egyébként a vörösképű kocsmáros mondta el, aki azóta sem nevetett olyan jóízűen, mint akkor rajtunk, kisuvikszolt faluszéli gyerekeken.
Nem emlékszem, hogy sírtam volna. Szépen szomorúan hazamentünk valahányan. Aznap este még tartott az ünnep, sonkát, tojást vacsoráztunk, de anyám nem evett velünk. Nem volt éhes.

Cirkuszi sátor Sztálinvárosban /1953

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.