Dunaújvárosi Hírlap – 1979. március 20.
Hetényi István:
A Tanácsköztársaság bukása
Emberek… sorsok…
A külső intervenció és a belső reakció összefogása, túlereje és együttes fellépése 1919. augusztus 1-én a tanácskormányt lemondásra kényszerítette. Három nap múlva román csapatok vonultak be Budapestre.
A Magyar Tanácsköztársaságot leverték. Az erről szóló – Fejérvármegye Hivatalos Lapja augusztus 9-i rendkívüli számában közzétett – felhíváshoz nincs mit hozzáfűzni. Kiérződik belőle a Tanácsköztársaság iránti gyűlölet, és az a cél, hogy annak minden vívmányát eltörölve, a régi népellenes, kizsákmányoló, elnyomó, reakciós rendszert állítsák vissza proletariátus diktatúrája helyett. A közlemény egyben felhívás is volt a megtorlásra, a baloldali érzelmű egyébnek, különösen a tanácshatalom szerveiben aktív szerepet játszott személyek ellen. A tomboló fehérterrornak azonban gyakran politikailag semleges emberek is áldozatául estek. Dunapentelén is átvette a hatalmat a régi összetételű képviselőtestület, és a hivatalt a baloldali érzelmű személyektől megtisztított községi elöljáróság.
Augusztus 25-én angol katonák szálltak partra egy hadihajóról. Rövid megszállásuk inkább csak jelképes volt, de egyben a helyi tanácshatalom végleges felszámolását is jelentette.
Még élnek néhányan, akik emlékeznek arra, amikor Németh Mihályt csak azért, mert megyei tanácstag volt, falhoz állították, hogy kivégezzék. Életét egy volt katonatársa mentette meg.
Paksi Györgyöt, Kain Gusztávot megkínozták, véresre verték.
A tizenhárom gyerekes családban utolsóként született Vagyóczki Mihály, ha valaki, ő igazából tudta, mi a nyomorúság. Ezért fogott fegyvert az új rend védelmében, először a “munkásgárdában” majd mint (nemzetőrségben), vörösőr. Ezért üldözték a Tanácsköztársaság bukása után. De idézzük őt: “Jöttek a fehértollasok vagy tízen. A “törvény nevében!” – hangoztatták. Elvittek. Fölraktak egy lovaskocsira, vittek a földvári úton. Részeg kísérőim lerángattak a kocsiról. “Most leszámolunk, Miska!” Ütöttek, vertek, voltak, akik végezni akartak velem. Mások ellenezték, mert többet ismertem közülük.”
Egy másik vörösőrt 8 hónapi börtönre ítéltek. Kallós Dezsőt Nagykanizsán fogták el, ütötték, verték eltörték két bordáját. Kaposvárott folytatták, ahol embertelenül megkínozták, veséjét verték le. Családja csak később értesült arról, hogy a vésztörvényszék 9 és fél évi börtönbüntetésre ítélte, amit már nem tudott letölteni. A kínzásokba és a börtönben bekövetkezett betegségébe belehalt.
Somogyból visszafelé viszontagságos útja volt Bánkuti Jánosnak. Erre így emlékezik vissza: “Fehérváron találkoztam egy Drahota nevű pentelei fuvarossal. Nagyon megörültem neki. Nem tudtam, hogy ő szokta szállítani a csendőröket. Vörösőrruhában voltam. Fölszálltam a kocsira. Utánam kisvártatva a csendőrök. Mondogatták útközben: “végezhetnénk vele!” De a Rákóczi nevű csendőr azt mondta “Kezünkben van, azt csinálhatunk vele, amit akarunk, de ne csináljunk törvénytelenséget. Majd elintézzük odahaza.”
“Jöttek is másnap. Vasárnap volt. Követelték, hogy vöröskatona-ruhába öltözzek, úgy vittek be az őrsre. Nagyon elbánt velem Kelemen, ütött, vert, rugdosott, ahol csak ért, a fogaimat is kiverte. A ruhámat ki kellett cserélni, mert csupa vér volt.” Fehérvári börtön meg a siófoki internálótábor következett. Együtt volt Gerendai Gyulával. Folytatja “Főleg éjszaka bántalmaztak bennünket. Hat hétig voltam ott. Velinszky Lászlót is ott őrizték. Beszéltem is vele. Igen okos, halkbeszédű ember volt…” Bánkuti János, mint sokan mások, nem kapott munkát. Kivándorló útlevelet igen. Ausztria, Franciaország, Svájc. Utoljára Torinóban dolgozott “akkor kezdtek ott valami nagy autógyárat építeni…” Gerendai Gyula Ausztriába emigrált, Gecse Zsigmond Romániába települt át.
Csak néhány név. Emberek. Sorsok. De hányan és hányan haltak meg a Tanácsköztársaság áldozataiként, kerültek börtönbe, rendőri megfigyelés alá, kényszerültek elhagyni hazájukat, ahol nem kaptak sem szabadságot, sem munkát, sem kenyeret?!
A Magyar Tanácsköztársaság dicsőséges korszaka népünk történetének, Dunapentele forradalmi múltjának is. Emlékét az ellenforradalmi rendszer sokszor igyekezett meggyalázni, elhomályosítani, elhallgatni. De a proletárok, a nép körében a Tanácsköztársaság mély és maradandó nyomot hagyott.
Hat évtized távolából tisztelettel emlékezünk a Magyar Tanácsköztársaságra. Mindazokra, akik Dunapentelén, a megyében és az országban kezük munkájával, a felvilágosító szó erejével, szellemi tevékenységüket folytatva, vagy fegyverrel kezükben éltek és haltak azért, hogy mi és kései utódaik, emelt fővel róhassuk le kegyeletünket hősi példájuk, emlékük előtt.
VÉGE
Dunapentele a Magyar Tanácsköztársaság idején
