Dunaújvárosi Hírlap – 1985. február 22.

Mindig betérek a városba

Beszélgetés Földes Lászlóval

A fiatalabbak számára talán hasznos, ha leírjuk, ki is az egzotikus vadásztrófeákkal zsúfolt, átlagos méretű budai lakás gazdája. A ma már nyugdíjas Földes László a háború előtt asztalossegéd volt Újpesten, a háború alatt az újpesti partizáncsoport vezetője, a háború után pedig politikus, gazdasági vezető. Többek között Sztálinváros párttitkára 1951-53 között, később miniszterhelyettes, államtitkár, vezérigazgató. Életének történetét A második vonalban című könyvben írta meg.
– Nem túlzott szerénységez a cím?
– Ezzel máris igazolta a szándékomat. Jobb, ha az olvasó azt gondolja magában, hogy ez az ember kisebbíti az érdemeit, mintha hencegőnek tartana. Egyébként, ha a helyszíneket nézzük, mondhatjuk, hogy mindig az első vonalban harcoltam – de a cím inkább a vezető beosztások második vonalára utal.
– Soha nem vágyott az első vonalba?
– Nem. Nézze, nekem nincs okom panaszkodni. Ebben a rendszerben olyan pálya nyílt meg előttem, amiről fiatal koromban álmodni sem mertem. Sosem volt bennem olyan érzés, hogy többre lennék hivatott, csak éppen mellőznek. Olyat viszont éreztem, hogy egyik-másik feladatomnak talán nem tudok majd megfelelni…
– Mikor járt utoljára Dunaújvárosban?
– Február közepén. Valahányszor arra van dolgom, mindig betérek a városba, de sokszor az az úticélom is. Sok jóbarátom él ott, gyakran meglátogatom őket.
– Ma mintha újra divat lenne kételkedni Dunaújváros létjogosultságában, felemlegetni, hogy építése nem érdemelt meg annyi áldozatot az országtól. Mi a véleménye erről?
– Az, hogy ez valóban csak divat, bár furcsa egy divat, és remélem, hogy gyorsan elmúlik majd. Az a város sokszorosan visszafizette már a ráfordított pénzt. És elég belegondolni abba, hogy mi lenne ma a magyar népgazdasággal, ha a Dunaújvárosban előállított acélt külföldről kellene megvásárolni… Az építéskor követtünk el hibákat, ez tény, de város létezése mégsem csak gazdasági szempontból hasznos. Az, hogy képesek voltunk felépíteni, önbizalmat adott az egész országnak. A történelem majd a helyére teszi ezt a dolgot. Dunaújváros nagy és fontos alkotás.
– Ha most neveznék ki a városépítés párttitkárának, mitcsinálna másképp?
– Jobban decentralizálnám a dolgokat. Túl sok minden függött akkor a felső vezetőktől. Egy üzemvezetőnek például annyi beleszólása sem volt a saját emberei ügyébe, hogy bármelyiknek tíz fillér órabéremelést adhatott volna. Hát ez így nem megy…
– Könyvében céloz rá, hogy nemigen örült a sok ide-oda helyezgetésnek. Miért?
– Mert nem láthattam a munkám eredményét. Egyébként is azt hiszem, hogy a funkcionárius a közvetlen alkotás, a kézzelfogható munka örömére van a legjobban kiéhezve. Nekem ez annyira hiányzott, hogy amikor nyugdíjas lettem, elszegődtem asztalossegédnek egy budai kisszövetkezetbe – és nem a pénzért… Még most is ott dolgoznék, ha nem lett volna olyan messze. És ne gondolja, hogy egyedül vagyok ezzel! Ismerek egy régi minisztert, aki a felszabadulás előtt vasmunkás volt – most, mint nyugdíjas, esztergályos egy gyárban…
– Nem fél, hogy kinevetik?
– Ne bolondítson! Kit érdekel? Amikor megalakult a mostani Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium, én miniszterhelyettes lettem ott. Én, aki a búzát nem tudom megkülönböztetni az árpától… Úgy éreztem magam, mint a szárazra vetett hal. Amikor kérésemre kineveztek vezérigazgatónak a HUNGEXPO-hoz, akadt ismerősöm, aki megállított az utcán: mondd csak, kérdezte, mibe buktál bele? Ja, mondom, ha te ezt így fogod fel, az a te bajod. És még tíz évig valósággal lubickoltam abban a munkában. Minden munkában, amit szerettem. Mert szerettem dolgozni.

Pekarek János

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.