– 8. rész –
Jöttek is csakhamar mint a vihar! Szerencséjük volt mindannyiuknak – már ami az embereket illeti. A száguldó óriás beleszaladt a csapdába! Egy darabig vergődött, de a part felé vonszolni nem hagyta magát. Végülis agyon kellett lőni. Amikor partra húzták, kiderült, hogy jóval hosszabb volt a halászladikoknál, úgy 10 méter körül – mesélte Apám. Lehetett vagy 10-12 mázsa (!) és tán 14-15 éves, és ezt a 30-35 kilométeres utat – a Duna folyásirányával szemben – alig több mint 1 óra alatt tette meg! Tudnunk kell, hogy ez a dunai hajózás – még a gőzhajózás és a folyamszabályozás előtt – feljárt a Fekete-tengerből a Dunán és mellékfolyóin, hogy ikráját lerakja. Néha még a Vágba is eljutottak, sőt Bajorországba is! Ez a legendás halóriás egykor a dunai halászok elég gyakori és legértékesebb zsákmánya volt. Manapság már igen-igen ritkán bukkan fel a viza hazai vizeinkben. Legutoljára – tudomásom szerint – 1955-ben furcsa mód ugyancsak Ercsinél fogtak egy három méter körüli mázsán felüli vizát. Hogy annak idején a zsákmányt hogyan osztották el az ercsiekkel, azt Apám sem tudta, de a mieink hálát adhattak az Istennek, hogy szárazon megúszták és nem kellett Regensburgból hazaevezniök…
Ez már nem vízparti, hanem erősen szárazföldi történet, amelynek egyik fontos mellékszereplője valóban maga a “föld”. Az uraság számára jelentős bevételt jelentett a göbölyök (hizlalt ökrök) évenkénti eladása. Ezzel a munkával együttjáró szarvasmarha-tenyésztés során nem csak jól tejelő tehenek, hanem igen jó tulajdonságokat örökítő bikák is születtek. Egyik ilyen híres bikájuk volt a Lator, amelyet eredetileg Kormosnak hívtak, de mert egy alkalommal alaposan megtaposta gondozóját – mintegy figyelmeztetésül – ezt a nevet kapta latorkodásáért. Rendkívül ingerlékeny, nyugtalan természetű, emberi megítélés szerint rossz szándékú jószág volt (bár könnyen lehet, hogy az állatok nem ilyen “kategóriákban” gondolkodnak – ha gondolkodnak). Gondozóját sem tűrte meg maga mellett, néha etetéskor sem. Ezen rossz tulajdonságai ellenére kitűnő küllemű, robusztus alkata és igen jó vérvonalat örökítő apaállat volt, annyira, hogy híre a környékbeli előszállási papi uradalom jószágkormányzójának fülébe is eljutott és egy alkalommal maga jött a nagyhírű kiválóságot megtekinteni.
Kiváló szakember lévén azonnal felismerte az állat remek tulajdonságait és olyan árat ígért az uraságnak, hogy az üzlet azon nyomban meg is köttetett. De az igazi probléma csak most jelentkezett! Hogyan lehet ezt a fékezhetetlen jószágot vadidegen környezetben legalább a vasútállomásig elvezetni, mert arra senki sem gondolhatott, hogy az egyébként nem különösen messze levő valamelyik “zirci” majorba orrkarikás rúddal el lehetne hajtani, így aztán kigondolták, hogy egy “hosszúra vetett” (azaz nyújtóval meghosszabbított) kocsit felpúpozva megraknak sárga földdel, de előzőleg a kocsiderékba tesznek egy zsák homokot, azt többször áttekerik acéllánccal – erre jöhet a föld – és a lánc végét – jó közel – a bika szarvához kötik, s az orrkarikás vezetőrudat az egyik kocsilőcshöz erősítik. így is történt, de azt csakhamar belátták, hogy egy ilyen irdatlan – több tonnát jelentő – és ráadásul “eleven” terhet csak bivalyok tudtak a maguk nyugodt tempójában elhúzni. De erre a nyugalomra volt most éppen szükség! Mire a derék Lator bármit is gondolhatott volna a megrakott kocsi már oda is “curukkolt” az istálló ajtajához és a szállítási feltételek első része már meg is történt. Igen ám! De ezzel csak az állat eleje volt biztosítva! És ha ijedtében kifarol? Vagy felrugdal? Vagy megpróbál keresztbe állni? Vagy megveti első lábát? Lehet akkor vonszolni is, de ha megsérül a drága jószág? Erre gondolni se lehetett! így hát – hogy semmi baj ne legyen – a csavaros parasztész kitalálta, hogy a bika két hátsó lába között átvetnek egy rudazókötelet és azt a Lator “heréjéhez” szorosan odakötik. Ezzel aztán olyan “féket” nyernek, amely a legvadabb állatot is szabályozni tudja…
Hogy ki és mennyiért vállalkozott a kötélnek arra a “bizonyos” helyre történő illesztésére arról nem szól a fáma, de arról igen, hogy két ember kísérte szegény Latrot – a kötelet markolva. Sikerült is a nagy látványosságot okozó menettel a vasútállomásra kiérni és a bikát bevagonírozni. Csak azt nem tudom, hogy akadt ember, aki arra vállalkozott, hogy azt a kötelet arról a “bizonyos” helyről a megérkezés után leoldja! Édesapám azt hiszem békés természetű ember volt. Ritkán kapott kezei közé, igaz, hogy akkor alaposan helybehagyott, de kisiskolásként emígyen oktatott:
– Ne bánts senkit fiam! De ha téged bántanak, akkor harapd le a fülét! Ez számomra problémát jelentett, mert nem olyan könnyű odaférni az ellenfél füléhez, hisz a torreádor is csak a holt bika fülét vághatja le. Nem is törekedtem ilyesmire, mivel békés természetű emberke voltam magam is, azt hiszem, életemben egyszer sem verekedtem, dicsőség ez, vagy szégyen manapság? Vagy talán kicsit gyáva voltam? Ezt sem kellene tagadnom, mert Édesapámmal is megesett, hogy félelmében nagyot szaladt, bár bátor kis emberke volt, de szüksége is volt a kurázsira, mert legény létére többnyire éjjel járt a több kilométerre levő pusztára haza.
Egy ilyen alkalommal – nagyon sötét éjjel – mit sem sejtve ballagott az akácsoros dűlőn, amikor az egyik vastag fa mögül szép csendben kilépett egy árny és egy megtoldott bikacsökkel úgy megvágta hátulról, hogy – úgy érezte – az kétszer is a dereka köré tekeredett és a végén egy ólomgobban pont a köldökéig ért. Lélegzete is elállt a váratlan és heves fájdalomtól, s a legdühítőbb az volt, hogy az árny még annyit is mormogott:
– Nem ez volt!
Szóval más valakit lesett. Eltévesztette.
– Gyere ide az anyád Jóistenit, majd megmutatom neked, hogy ki volt! – káromkodott jóapám és már kattant is a bicskapenge. De az árny nem válaszolt, eltűnt és soha nem derült ki, hogy ki volt… Apám számomra kimondottan bátor embernek számított. Nem hitt a túlvilágban és a vele összefüggő dolgokban. A halálról élete végéig az volt a véleménye, hogy “az emberben meghűl a vér – oda van a tudomány, vége mindennek”, így aztán sem kísértetekben, sem szellemekben nem hitt, de egy alkalommal – materialista józansággal nem magyarázhatóan – saját bevallása szerint alaposan megijedt. A szokott dűlőn “báldból” ment hazafelé. Valami sugallatra hátranézett. Nem messze mögötte két fényes, furcsa pontot látott. Megállt. Az is. Elindult. Az is. Sietett le a völgybe. Visszanézett a dombra. Ott volt már a két fénypont! Bizony szaporázta már a lépést. De a fények is! Az volt számára különösen nyomasztó, hogy ez félelmes, éjjeli csendben történt. Biztos ludvérc! Bár nem hitt benne, de most jó lett volna tudni, hogy ilyenkor mi a teendő! Futva érte el az istállóajtót. Már úgy ugrott be rajta és nyomban rátolta a reteszt. Lefeküdt. Aludni nem tudott. Várta, hogy valaki (vagy valami?) megzörgeti az istállóajtót…
A reggel aztán elűzte az éjszaka rémeit.
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1993. december 22.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
