Úgy, ahogy történt – 5. rész

– 5. rész –

– Mi a nyavaja történt magával? – kérdezte dédanyám álmából felriadva.
– Nyisd már ki az ajtót! Itt jön mögöttem a fejetlen barát! Ez már csak azért sem volt igaz, mert dédapám nem is mert hátra nézni, így hát nem tudta, hogy jön-e valaki, vagy sem.
– Jön ám a Maga részeg esze! – így dédanyám. De azért csak beengedte.
– Tekerd be a zárat a gatyamadzaggal! – rendelkezett, mert úgy emlékezett, hogy a Luca-székeseket zavaró boszorkányokat (sok egyéb mellett) ily módon lehetett a házból kirekeszteni.
Hogy dédanyám mit cselekedett, azt nem tudom, azt sem, hogy milyen következménye lett az eseménynek. Alig hinném, hogy ez az eset dédapámat eltérítette volna eddigi életétől, és főleg a “Lebuk”-i pincéktől a “jobb útra”.
Legfeljebb éjfél után ment haza vagy tiszteletteljesen “Dícsértessék!”-kel köszöntötte az akkor éppen arra járó fejetlen barátokat.
A magam részéről rendkívül ellenszenvesnek tartom a gusztustalan naturalista kifejezések használatát a magyar írásművekben, különösen akkor, ha a közönségkeresés öncélúan történik. Most azonban engedje meg az olvasó, hogy olyan valóságos történetet mondjak el, amely alaposan rusztikus, de ha nem szó szerint jegyzem le, akkor velem együtt nyomtalanul eltűnik. Úgy érzem, kár lenne érte.
Ha elolvasása után ellenszenvesnek tűnne – kérem, bocsássa meg, ha tetszene – akkor is…
Vagy Török, vagy Kovács dédapámmal fordult elő az alábbi eset, amelyet akár a negyvennyolcas szabadságharc utáni falusi “ellenállás” egyik bátor kiállásának is minősíthetünk. De mi is történt?
Az történt, hogy megforrtak a borok. Dédapám két komájával meg az egyik jóbaráttal elmentek a pincébe megkóstolni az idei termést. Kóstolgatták, kóstolgatták, majd – mint jó szőlősgazdák – az óborral is összehasonlították; na, ennek aztán az lett a vége, hogy elég elázott állapotban indultak hazafelé.
Útközben hazafias érzések is támadtak kebelükben, és elkezdtek tilosnak számító “kossuthiánus” nótákat énekelni… Éppen ott tartottak, hogy “… ahány csepp is esik rája…”, amikor a helybeli zsandár-járőrök figyelme őrájuk esett, akik bár nem tudtak magyarul, de a dallamból kikövetkeztették a haszontalan forradalmár szöveget és bizony megálldigáltatták a négy lelkes hazafit.
– Állj! Állj!” Lépés nem tovább!
Az atyafiak megálltak.
– Miféle nótázás ez? Nem tudni, ez tilos?
Az atyafiak hallgattak.
– Ezért szigorú büntetés adható ki!
Az atyafiak nem tudtak mit mondani.
– Na, akkor írom a neveket! – mondta a járőr illetékes felettese és lámpáját hóna alá véve, füzetecskéjét kinyitva, megnyalt plajbászával hozzálátott a delikvensek regisztrálásához.
– Mind a faluban lakos? – kérdezte meg, mire dédapámék serényen bólogattak.
– Jó az! Az eset így einfach.
Ez már kicsit nyugtalanította őket. Az “einfach” eset mineműségéről nem volt fogalmuk, így aztán elkövetkezett a “felírás”. Elsőnek dédapámhoz fordult:
– Família neve?
Apámba belebújt az ördög, meg az “ezerjó”, de közben tisztulni kezdett az agya is, gondolva, hogy ennek a legjobb esetben is pénzbírság lesz a vége, így hát spekulálni kezdett.
– Na, nincs família neve? – pattogott a szolgálatvezető, és lámpácskájával arcába világított, mintha ezzel jobban szolgálná a bemutatkozást. Dédapám merészet gondolt, és kivágta.
– Hanka Faszi!
A járőr nehézkesen bár, de beírta.
– Te? – fordult dédapám komájához.
– Dala Faszi – jött a válasz.
– Te brúder?
Bólintottak. Sejtették, hogy rokonságról lehet szó. Majd a harmadik következett:
– Te?
– Cseh Picsári. Itt már problémák voltak a “csé”-kkel. De ő is felírattatott.
– Te meg?
– Picsurdi. Regisztráltatott a négy rebellis. Elmehettek. A jól végzett munka örömével mentek hazafelé, mert érezték: a hazának tettek jó szolgálatot, megmentvén négy becsületes magyart a Bach-korszak vegzálásától. Aztán meg szívbéli derűvel képzelték maguk elé Simon bíró arcát, amikor az őrsparancsnok reggel megteszi “feljelentését” a minden lojalitást nélkülöző négy magyarral szemben…
Most talán igazán véget kellene vetnem az ősök idézésének, de nem hagynak! Olyan ez, mintha az ember szellemet eresztene ki a palackból és a felgyülemlett emlékek a tudat alól kitörni kívánnak, és élni akarnak. Csak még ezt az egyet – könyörögnek. Jó! Egyetlen egyet még! Íme:
Egyik ősapám “vízen járó” ember volt. Nem, mint Krisztus urunk a Genezáreti tavon, hanem a vízhez valahogy kapcsolódó embert hívták így mifelénk. Olyat, aki értett a ladikhoz, csinálni és javítani tudta (tudta, mi az iszkába, és azt is, hogy a ladikot “varják”, nem pedig szögelik!), ismerte a vizek járását, tudta, hogy a messzi környéken hol, merre vannak gátak, zátonyok, sarkantyúk, hol limányosabb a víz, tudott bánni hálóval, varsával.
Hát ilyen ember volt egyik ősöm is, és érdekes, vagy talán nem is olyan érdekes, inkább természetes, hogy a vízhez való vonzódást az apai ág örökölte, megmaradt ez édesapámnál és magamnál is. Szóval ez az ősöm akkoriban egy búzás hajón teljesített szolgálatot. Nem volt egyszerű beosztott hajós, gazda sem, inkább olyan “fennforgó”-féle ember. Tisztelték tudásáért, becsülték emberségéért.
De erről majd legközelebb.

Folytatás hamarosan…

Úgy, ahogy történt

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1993. december 17.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros