Úgy, ahogy történt – 3. rész

– 3. rész –

De még valamit kell mondanom Fekete Ferenc öregapámról. Ők béresek voltak, és öregapám fiatalabb korában a Pentelétől nem messze lévő Baronkay uraságnál szolgált. Nem Baronkaynak hívták, mint a Cigánybáró hősét, és ezt mindig sajnáltam, mert a történet így szebbre sikerülhetne, és még az operett meséjébe is illeszthető lenne.
No, ennek a Baronkay uraságnak a birtoka a Duna két oldalán terült el, egy nagyobb darab Túladunán (mi is még így hívtuk az alföldi részeket, az ott lakókat pedig túladunántúliaknak), a kisebb meg a Dunántúlon, Pentelétől egy kicsit északra.
Valamilyen okból – talán egyenesen a szárazabb alföldi klíma miatt – ott a gabona hamarább érett be, és így előbb került sor az aratásra, a “takarodásra” (behordásra), és így természetesen a cséplésre is.
Mivel az “uraságnak” volt saját cséplő-garnitúrája, így a cséplést maga végezte, de kezdeni mindig az Alföldön kellett, viszont a cséplőgép meg a lokomobil mindig a Dunántúlon maradt. Valahogy vissza kellett vinni.

Régi feljegyzések az utakról

A szállítás még akkor sem lett volna könnyű, ha a közelben híd lett volna, de nem volt. Sem a dunaföldvári híd, és tán még a bajai sem, így Pesten keresztül kellett volna a bivalyoknak a nagy monstrumokkal átballagni és a makadámúton a sokmázsás járművekkel megtenni vagy százharminc kilométert. Ez bizonyára – az akkori időben – nem okozott volna forgalmi dugót, és a közlekedésrendészet is engedélyezte volna.
Igaz ugyan, hogy komppal is lehetett volna átszállítani, ezért azonban a révészek nagy árat kértek, mert az uraság a szállítás minden kockázatát a nyakukba varrta.
Így az uraság olcsóbb és kézenfekvőbb megoldást talált ki. Talán nem is ő, hanem valamelyik béresgazda. Ez pedig a következő volt: télen, amikor “beállt” a Duna, a cselédség meg a béresek – mivel úgysem volt sok dolguk – kirendeltettek a dunai útépítésre. Ez abból állt, hogy egy régi makadámút szélességében “hízlalni” kellett a jeget. Ezért az elképzelt út mellett kétoldalt úgy húsz méterenként szűk öntözőlyukakat vágtak, levittek jó pár kocsi szálas zsupszalmát, ezt az útra terítették, és az öntöző “likakból” felöntötték. A víz a nagy hidegben hamar megfagyott, akkor újra szalmaréteg került rá, és újra víz. Olyan volt ez, mint a vályog anyaga, vagy mint manapság a vasbeton, amelyben a gyenge szalma volt a vas, a víz, illetve a jég a beton. Sikerült is minden alkalommal annyira meghízlalni ezzel az eljárással a jeget, hogy a súlyos alkotmányok négy-négy bivallyal hiba nélkül átmehettek a közel egy kilométeres úton.
Történt egyszer, hogy a tél vége felé az uraság az Alföldön volt lakodalomba hivatalos. Fekete öregapám – aki akkor már az uraság bizalmas embere volt és első kocsisi teendőket látott el, ugyanis parádés kocsis nem volt rendszeresítve – az indulási parancsra szépen felszerszámozta a két fiatal csikót, szalagokat font a sörényükbe, meg tűzött belőlük az “ustorba”, sőt, még a homlokszíjjba is jutott, úgy, ahogy az ilyenkor már illik.
A “szánkóba” hátra tette a fédert, meg a farkasbundát, neki magának meg előre az ülésdeszkát meg a birkabundát.
Szép napos, de fagyos időben értek át a Dunán a lakodalmas házhoz, ahol – az akkori módi szerint – három napig tartott a lagzi, öregapám nem kis örömére.
A harmadik nap nagyon megenyhült, és esni kezdett a hó. Délelőtt jelentették, hogy a vecsei kanyarban a jég megindult… Az uraságnak jó kedve volt, nem figyelt oda. Délben már azt jelentették, hogy a pentelei sziget alatt is megy a jég. Az uraság ezt sem vette tudomásul.
Két óra tájt már öregapámnak mondták a figyelők, hogy az almási szigetek alatt is egy nagy repedés van, de hála Istennek csak keresztbe… Na, erre öregapám minden parancs nélkül rögvest fölszerszámozott, és ment az urasághoz:
– Tekintetes úr! Ha nyomban nem indulunk, bizony itt maradunk. De már az sem biztos, hogy elevenen átjutunk.
– Hát akkor gyerünk, Ferenc, mert a fenének sincs kedve ilyen időben Pestre kerülgetni!
Így aztán búcsú nélkül ugrottak a szánkóba, és uzsgyi, ki a Duna-partra. Itt aztán öregapám azt még látta, hogy vagy száz méterre a bal kezétől nagy táblákban megy a jég.
– No, szent Kristóf, utasok védőszentje, most légy velünk!
Hangos fohászkodással jól megvagdalta a két szürkét, és egyenesen neki az “úton” a pentelei partnak. Nem mert már nézni balra, de jobbra se, csak előre, de azt látta, hogy az öntöző likakon – mint a szökőkút – sugárban lövell fel a víz, és a lovak a vízszintes Dunán mindig csak “hegynek” mennek.
Annyira hajtott a jég…
Néhány percig tarthatott az út, de öregapám azt hitte, sohase lesz vége. Szerencséjük volt, a csikók fiatalok és pihentek voltak, jó téli sarokvasakkal, és nem botlottak meg még véletlenül sem, mert öregapám keményen tartotta a gyeplőt.
Átértek.
Az uraság csak ennyit mondott:
– Ferenc! Itt ehetett volna bennünket a fene!
Öregapám nem mondott semmit. Nem tudott. Félni kezdett.
Azt mondják, a gyáva a veszély előtt, a közömbös a veszélyben, és a bátor a veszély után fél. Hát így a nagyapám is. Ő ült elöl. Mindent látott.
Lecsutakolta a két lovat, pokrócot terített rájuk, és mivel a túlsó partot a sűrű hóesésben nem lehetett látni, de öregapám tudta, hogy istenkísértő útjukat fohászkodó szájjal aggódó szemek követik – míg tudják – , így hát ahogy az elvárható ilyenkor, átordított a már zajló Dunán:
– Átértünk! Halljátok? Átértünk!
Ezzel aztán kicsit meg is könnyebbedett.
Hogy meghallottták-e, vagy sem, azt már nem tudta, mert válasz nem jött, és a posta is ritkán járt, no meg aztán ki is írt volna? Csak tavasszal, amikor már “járni lehetett a vizet”, jött valaki Túladunánról, és mondta, hogy hallották.
Bizony, ha akkor a lovak vágtatása megbomlik, akkor én sem mesélem már el ezt a történetet. De úgy szálltak velük a csikók, mint a nevük: Fecske… Madár…
Ugye ez a történet nem bátor, nem hősi, és nem is magasztos, inkább meggondolatlan és vakmerő.
És mégis.
Amikor ezt a történetet édesapámtól hallottam, meghatódtam. Ahányszor elmeséltem a családomban – mindig.
És most is.