Dunaújvárosi Hírlap – 2000. június 10.
“A világ legszebb helye”
Törőcsik Marival Stossek Mátyás beszélget
A Nemzeti művészbejárata előtt sétálgattam föl s alá. A megbeszélt időpontnál jó tizenöt perccel korábban. (Biztos, ami biztos, véletlenül se késsek.) Az előtérben ugyanis tilos dohányozni, a “cerberus” pedig megnyugtatott: a művésznő mindig pontos.
Valóban Törőcsik Mari, másodpercre pontosan érkezett. A puritán kopárságú öltözőben mentegetőzött, még egy kávéval sem tudom megkínálni… Én meg örültem, hogy egyáltalán, a rendkívül feszes programjában szán rám időt.
– Kedves Művésznő! Dunaújvárosi emlékeit, kötődéseit szeretném ezzel az interjúval idézni. Mi jut eszébe legelőször, ha meghallja ezt a szót: Dunaújváros?
– Először bizony az, hogy Sztálinváros, hiszen én még építettem is. Az ötvenes években, bizony a legsúlyosabb ötvenes években, amikor én még középiskolás voltam Budapesten, diákként jártam a leendő városban. Nem volt apelláta, kötelező volt menni, építeni a várost. Marhavagonokban utaztunk odáig meg vissza, diákok lévén akkor még mindig jókedvünk volt, nagyokat röhögtünk. Nem hiszem, hogy túl sok hasznunkat vették. Akkor még álltak a kukoricatáblák… Nekünk árkokat kellett ásnunk meg alapokat. A szó szoros értelmében. Gyorsan megszerveztük a munkamegosztást, először a fiúk ástak és mi lapátoltunk, aztán ahogy mélyült a gödör, szerepet cseréltünk, mi ástunk és a fiúk lapátoltak, hiszen az vált nehezebbé. Hát nem tudom, milyen munkát végeztünk, de azt az árkot kiástuk, amit kijelöltek nekünk.
– Ez még nagyon a legelején történhetett. A sátortáborok álltak már?
– Nem. Még sátrak sem voltak. Hajnalok hajnalán indultunk Pestről, és amikor a kijelölt munkát befejeztük, este jöhettünk haza. Szóval minden diáknak legalább egy napot dolgoznia kellett ott.
– Legközelebb a Kölyök című film forgatásakor járt a városban?
– Igen és akkor már Dunaújváros volt, hiszen ezerkilencszázötvenhat után, ötvennyolcban forgattam. (Csak 1961. november 24-től Dunaújváros a város neve – szerk.) Nagyon szép napokat töltöttem ott. Emlékszem a hengerműben különösen sok jelenetet forgattunk, hát az akkor még épült, maga a csarnok sem volt teljesen kész. Az egyik jelenet, egy hatalmas nyitott kapuban készült. A síneket már lefektették, hiszen oda már betolták a vagonokat. Itt kellett nekem lógnom a kapu felső gerendájába kapaszkodva. Három napig forgattuk ezt az egy jelenetet… (Fiatalabb olvasók kedvéért, akik nem biztos, hogy látták a filmet: a lelkes és minden lében kanál kisinast játszó Törőcsik Mari kétlábú létrán felmászik a kapu tetejére, hogy ott valamilyen alkatrészt kicseréljen, ám az kicsúszik alóla. Az utolsó pillanatban meg tud kapaszkodni egy gerendában és aztán lóg, lóg, amíg megmentik. A szerző megjegyzése)
Megkezdték a “Kölyök” forgatását
Bevallom magának, a mai napig sem tudom, hogy mertem ezt a jelenetet elvállalni. Soha nem sportoltam, soha nem voltam erős fizikumú. És gondolja el, legalább nyolc-tíz méter magasban kellett kapaszkodnom, persze lehet, hogy csak hat méter, nekem mindenesetre iszonyú magasnak tűnt. Mindezt mindenféle biztosítás, biztosítókötél nélkül kellett megoldani. Ma már biztos, nem merném vállalni ezt a jelenetet. Nagyon sokszor elpróbáltuk, nagyon elfáradtam. Végén már az ujjperceim begörcsöltek, s mikor el kellett volna engedni a gerendát, már azt sem tudtam, úgy kellett leszedni. Összevesztem az operatőrrel, kiborultam és elvonultam az egyik sarokba sírni. És akkor odajött hozzám egy munkás, egy öregember, aki legalábbis akkor nekem öregnek tűnt. Na, átölelt és vigasztalni kezdett, valahogy így: – Ne sírjon, én ismerem az igazgató elvtársat, majd beszélek vele. Szerződhesse le magát ide a gyárba, meglátja! Itt jól fogja érezni magát, soha nem fog sírni. Hát, nagyon jólesett ez a vigasztalás.
Jóval később egyszer egy külföldi vendégemet vittem el Dunaújvárosba, megmutatni neki a várost. Végigsétáltunk az utcákon, akkor már szép volt a város. A vendégem megjegyezte, hogy bármilyen szép és bármekkora is egy helység, ha nincs templom, az bizony csak település marad. Érdekes volt, és elgondolkodtatott a mondata, pedig nem volt az a buzgó vallásos ember.
– Azóta van már templom. Sőt, több is.
– Igen, tudom, hiszen azért meg-megfordulok a városban, és ha ott játszom, mindig szakítok egy pici időt arra, hogy körülnézzek. Általában nem szeretem az újonnan épült templomokat, de amelyek elkészültek már Dunaújvárosban, nagyon szépek, és biztos szép lesz a harmadik is. Már most megkapó a látványa.
Legutóbb, nem is olyan régen voltam a városban, a Spiró darabját, a Honderűt játszottuk. Kocsival mentem, körülnéztem, aztán bementem a színházba és közöltem velük: azért jöttem ilyen korán, hogy tudjak még egy jó kávét is inni… És kiderült, hogy egy nagyon szép presszó is épült a színházon belül… Szóval azért mindig valami újat is felfedezek a városban. Tényleg jó kávét főztek. (Mosolyog.)
– Egyébként azt az egész környéket szépítik mostanában, hiszen a város első utcája is onnan nyílik…
– Igen, mesélték az ottaniak, hogy magát a művelődési házat is felújítják, védetté nyilvánítják. Szerintem ez nagyon helyes. Hál’ istennek ez a fajta építkezési stílus már nem dívik, jó hogy elmúlt, de az is jó, hogy megőrzik korhű módon és formában jellegzetes egyedeit.
– Bocsásson meg, térjünk még vissza egy picit a filmhez! Milyen légkörben forgatták? Most januárban levetítettek – nagy közönségsikerrel – jó néhány olyan filmet,amelyek az ötvenes-hatvas években készültek a városban. Telt ház előtt “ment” az Énés a nagyapám Gózon Gyulával, a Kölyök Önnel, Szabó Gyulával, Bessenyei Ferenccel, Herskó János filmje a Párbeszéd… Szóval milyen légkörben dolgoztak annak idején?
– Nézze, hál’ istennek az a korszak már a múlté, de mi filmeket csináltunk és jó filmeket akartunk csinálni, és munka közben nagyon jól éreztük magunkat. Tudom, ha ezeket a filmeket valaki ma megnézi, sok mindenen mosolyog, vagy éppen sok mindent kinevet. Ugyanakkor… Ez egy fura dolog… Egy mesterségesen létrehozott település, egy város nem mindig arat sikert rögtön. Láttam képeket az új brazil fővárosról, ami szintén azokban az évtizedekben épült. Hihetetlen pénzzel, a világ legnevesebb építészei tervezték, építették ugyanakkor hiába az új formák, hiába a sok pénz, nekem rideg. Furcsa módon, én azt tapasztalom, Dunaújvárost a lakói belakták. Szeretem a fáit, azt a sok fát a városban. Tényleg, mondja, mi újság? Azt hallom, pletykából, hogy kivágják azt az erdőt, amelyik elválasztja a gyárat és a várost? Hát azt nagyon nem szeretném. Azt hallottam, hogy oda egy bevásárlóközpontot akarnak építeni. Igaz? Tudja, én nem értek hozzá, de az erdőnek ott a helye. Szóval én úgy érzem, a város veszítene, ha kivágnák a fákat. Lehet, hogy nem sok hasznuk van, de szükség van rájuk. Én úgy érzem, az ott lakók büszkék a városukra, ez rögtön látszódik, ha valaki betér oda. És ehhez a városhoz hozzátartoznak a parkok, a fák, az erdők.
– Egyelőre csak tervezik a bevásárlóközpont telepítését, az erdő kivágását, de máris nagy felháborodást váltott ki és nagy tiltakozást.
– Tudja, én szeretem azokat az embereket, akik szeretik az otthonukat. Hadd mondok el egy példát, egy történetet: A szolnoki Szigligeti Színház Bogotában játszotta Marquez Száz év magányát. Én játszottam az Ursulát. Az előadás után a nagykövet úr meghívott minket a rezidenciájára, ebédre. Tudvalévő, hogy mindenütt nagyon vigyáznak a diplomata negyedekre, a nagykövetségekre, főként Dél-Amerikában. A nagykövet úr rezidenciája nagyon szép helyen van, hihetetlenül gyönyörű parkok, fák veszik körül. A nagykövetnek két kislánya van, ott járnak iskolába. Az egyikük mellettem ült a kocsiban, úgy nyolc-tíz éves lehetett. Beszélgettünk. Kérdeztem tőle: szeretsz itt lakni, megszoktad már Bogotát? Igen, persze – mondta a gyermek. Beszélt az iskoláról, angol iskolába jár. Akkor örülsz, hogy itt laktok, ugye? – kérdeztem tőle. A gyermek néhány pillanatig hallgatott, majd könny futotta el a szemét és azt mondta: Nekem a világon a legszebb hely Dunaújváros. Tudja, szerintem, ha egy gyerek a világ egyik legszebb helyén lakva, azt mondja: neki Dunaújváros a legszebb, akkor abban benne van az egész város, a légkör, ami várossá tesz egy települést. (Kedves Olvasó! Sajnálom, hogy nem tudom visszaadni még csak töredékében sem azt, ahogy mindezt a Művésznő előadta. A hangja megpuhult, megtelt érzelmekkel olyannyira, hogy beleborzongtam, még akkor is, amikor a kismagnón sokadszor visszahallgattam a beszélgetésünket… Gondolom sejtik, sőt tudják, hogy Dános Kornélról és kislányáról van szó. – A szerző megjegyzése.)
– Említette, hogy meglehetősen gyakran jár Dunaújvárosban. Mi az, ami szembeszökő változás, mondjuk az akkori, ötvenes-hatvanas évekhez?
– A belváros metszetei, az utcák, a rendje, azok maradtak. És jó is, hogy maradtak, olyanok, mint voltak. Egyszer előadás előtt rosszul lettem, nem kaptam levegőt, és vittek a kórházba injekciózni. Az a rész sem változott sokat. Viszont látja, erről jut eszembe: amikor a filmet forgattuk, az Arany Csillag Szállodában laktunk. S amikor legutóbb ott jártam, kerestem a szállodát és nem találtam meg…
– Megszűnt a szálloda. Jelenleg most irodaházként működik…
– Megnőttek a fák. Sokkal nagyobbak. Egyszer Valló Péter mondotta nekem, hogy szereti ezeket az árnyas utcákat végigjárni, végigbóklászni. Én is szeretem. Nézze, mint ahogy minden város, Dunaújváros is az utóbbi években több fényt kapott, több a reklám, szebbek, ízlésesebbek a kirakatok. És ez is jó dolog.
– A gyárban járt azóta?
– Nem, a gyárban nem jártam azóta. De egyet tudok. Én most lakást rendezek be, radiátor kellene. Nos, a szakember azt mondta nekem, hogy ha rá hallgatok, miért ne, hiszen ő ért hozzá – csak olyan radiátort vegyek, amely a Dunaferrben készült. Azok a legjobbak.
– A film forgatása óta nagyon sok víz folyt le a Dunán. Kikre emlékszik? Hiszen abban az időben én már kiskamasz voltam, és tudom, az egész város a forgatás lázában égett.
– Nagyon sok emberrel megismerkedtem, hiszem, hogy megbocsájtják nekem, ha nem tudok mindenkire visszaemlékezni név szerint, azt viszont tudom, hogy mindenki nagyon kedves volt. A gyár akkori igazgatója, Borovszky Ambrus többször vendégül látott minket.
Lelkünk gazdára vágyik – beszélgetés Bessenyei Ferenc színművésszel
Bessenyei Feri alakította a filmben, még az alkatuk, a habitusuk is nagyon hasonló volt. Nagyon kedvesek voltak azok, akik építették a csarnokot, nagyon türelmesek, mert mi azért ott útban voltunk, feltartottuk őket a munkájukban…
– Köszönöm az interjút.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
Törőcsik Mari – 1935-2021
