Dunapentelei Hírlap – 1957. január 9., 12, 29.
Hogy miért írok naplót? Roppant egyszerű. Olyan időket élünk, hogy tudomást kell róla szereznie az utókornak is. Remélem, rövidesen nyomdát lát a naplóm, és odakint is megtudják, hogy milyen hősök voltunk mi. Egyszóval nem akarok linkelni, a való igazat írom.
Október 24
Nagyot fordult a szerencse kereke. A lábam már egészen elzsibbadt a sok “guggolástól”. 1945-ben a Stanci néni (akinek a papagája mindig azt kiabálja, hogy kitartás) azt mondta a nagybátyámnak a ruszkikról: “Tudod Stefikém, rövidesen itt lesznek az amerikaiak. Ezt a kis időt, amíg a ruszkik itt vannak még guggolva is kibírjuk.” Azóta állandóan guggolunk, de most már eljött a mi időnk is.
Reggel, ahogy felébredtem, szokásom szerint felnyitottam a rádiót. Olyan ez a gép, mint a komcsik kolhozdoboza. Az mindig csak a komcsi dumát biflázza, az én rádióm meg mindig a Szabad Európát. Amikor megvettem három évvel ezelőtt, rádobtam a skálát 19-re s azóta mást nem hallgatok. – Egyszóval azt mondja a pasi kintről, hogy Pesten kitört a balhé. Az egyetemisták zríznek, hogy kevés a dohány, le a komcsikkal, ki a ruszkikkal. Ilyen hirtelen még nem ment ki az álom a szememből. Kiugrom az ágyból, be a nadrágba, fel a kabátot, s usgyi rohanok a haverhoz. Ajtóstól estem a szobájába. Még javában szundizott. A ribillióra bután pislogott felém két nagy ökör szemével, aztán két ásítás között kibökte: “Mi az isten csapott beléd? Miért csinálsz ilyen felindulást?”
– Kitört a balhé Pesten! – Úgy nézett rám, mintha hülye volnék, és morogva fordult a fal felé.
– Tedd lóvá az öreganyádat! – mondta álmos hangon, s már húzta is tovább a lóbőrt. Alig bírtam életet verni belé, de amikor megértette, miről van szó, ledobta magáról a takaróját, és veszettül elkezdett nyújtózkodni.
– Hű, de elzsibbadt a lábam! Ezentúl, ha alszom, most már kinyújtom. Elég volt a guggolásból. Azzal úgy pattant ki az ágyból, mint a gumilabda.
Rövidesen összejött a “guggolások szektája”. Nagy haditanácsot tartottunk. Pistát felküldtük Pestre pontosabb hírekért, mi meg idehaza a melósok hangulatát lestük. A gyáraban mindenki a rádió híreit várta. Mondtam a srácoknak: elsütni az összes kacsákat, hogy senki ne ismerje ki magát! Lett is erre olyan handabanda, hogy már a saját kis kacsámat is vízilónak láttam, amikor hozzám vagy huszad kézből megérkezett.
Már tizenegy óra. Mára elég ennyi is. Remélem holnap itt is lehet valamit csinálni. Mindenesetre a pénteki Petőfi-kört jó lesz erre felhasználni.
Október 25
Ez a nap is jól kezdődik. A harc továbbra is áll. A komcsik hiába is vetik be az ávósokat. Délután 5-re nagygyűlést hívtak össze. Ha ezt valaki egy héttel előbb mondja, szembeköpöm. Már a saját szememnek sem hihetek. Itt van ez a Sándor András író. Olyan dicshimnuszt zengett a komcsikról, olyan vörös volt, hogy valahányszor az utcán elment mellettem, mindig félve néztem szét, nem jön-e egy bika. Ahogy ma az üzemben, meg a gyűlésen beszélt, már egész zöld volt. Ez igen! Kicsit megkopott a nyelve, de azért nekünk is jó lesz.
Délután összejött a nép. Voltak ezren. Elég lagymatagul indult, összevissza dumáltak. Akinek a kezében volt a mikrofon iparkodott többet ígérni az előtte szólónál, így lassan egész meleg lett a hangulat. A Sándor András vitte a prímet. Nagyon fel akart menni Pestre egy küldöttség élén, hát megszavaztuk neki, és elindult. Alighogy elment, a kenyérgyár igazgatóját akarták felakasztani, de a hátsó ajtón meglógott. Közben az egyik gimnáziumi tanár akart szónokolni: “Imponál nekem ez a tömeg, mely itt összegyűlt …” Hű! Mondom a srácoknak: dobjátok le onnan, mert még szavalni fog. Soha életemben nem szerettem a költőket, sem a papokat. A haverral bedobtuk a fegyver jelszót, mire a tömeg állandóan fegyvert kért, és több autóval elindultunk a laktanyához. Ott hiába voltunk nagy hanggal, hiába követelőztünk, közénk lőttek. Lett egy csomó sebesültünk.
Na, majd holnap kézbevesszük mi az irányítást. Ezek a melósok nem tudnak igazi forradalmat csinálni.
Október 26
Tegnap elment a küldöttség. Ma már megalakultak a forradalmi bizottságok. Lassan célhoz érünk. Délutánra megint gyűlést. hívott össze a bizottság. Már reggel megkapta ki-ki a maga szerepét, és ezért ma minden jobban ment, bár majdnem beütött a balhé. No de vegyük sorjában. Pista, aki időközben visszajött Pestről, és beszámolt az ottani helyzetről, beszélt a tömeghez, mint a pesti egyetemisták küldötte, és fegyveres segítséget kért. Jancsi, aki Dunaföldvárról egész idáig szaladt, mert meglátott egy ruszki tankot, azt a hírt terjesztette, hogy Dunaföldváron áll a harc. A magyar katonák nem engedik át a hídon a ruszki tankokat. Állandóan szítottuk a hangulatot. Nagyszerűen ment minden. Már éppen át akartam venni a mikrofont, hogy egy kis olajat öntsek a tűzre, amikor látom ám, hogy a Bartók Béla úton lovasok vágtatnak felém. Egyszerre bemajréztam. A félelemtől alig tudtam megmozdulni. Szinte ugyanebben a pillanatban valaki elkiáltotta: “Itt vannak az ávós lovasok!” – Ilyen futást még életemben nem láttam. Mindenki szaladt, én sem akartam hős lenni, s az ellenkező irányban kiváltottam a nyúlpasszust. A tömeg egy része a parkon akart átvágni, s a drótban felbukva egymáson hempergett. Én a tetejükbe estem, miközben valaki a kezemre taposott. – Feküdj, lőnek! – kiáltottam a már felállókra, s miután elhasaltak én elszaladtam az iskola kerítése mellett. Egy erősebb fény állandóan mellettem rohant, úgy éreztem üldöznek, mire még jobban futottam. Már majdnem kiértem az útra, mikor egy kerékpáros hajtott el mellettem, veszetten taposva a pedált. Közben csend lett. Lassan elindultam vissza felderíteni a terepet. A bokrok mögül barátom bújt elő a beakadt ballonját rángatva. Ahogy megismertük egymást, jót nevettünk.
Azt mondja a Karcsi. – Ide figyelj! Jól nézünk mi ki ezekkel a futó hősökkel. Ezeket akarjuk mi segítségül vinni a pestieknek? Ezek úgy betojnak néhány ávós lovastól, hogy hazáig szaladnak gatyát váltani.
– No, te sem dicsekedhetsz a hősködéseddel – mondtam neki. Gyere nézzük meg mi történt. Óvatosan visszalopózkodtunk. Akkor már ismét kezdett gyűlni a nép. A Bartók előtt a haverom, Pista fogdosta a bokáját. – Mi van veled komám – kérdeztem fölényesen. – Megvertek?
– Kik?
– Hát az ávósok.
– Hülye – adta meg a tömör választ. Nem ávósok voltak azok, hanem négy részeg lovas. Jöttek ők is a gyűlésre. Ti meg ahelyett, hogy szívesen fogadtátok volna őket, megpucoltatok előlük. Na hiszen, szép kis hősök vagytok.
– Hű! Ha ezt tudom. Mi már a saját árnyékunktól is megijedtünk. De mi történt a lábaddal? Eltörted?
– Remélem nem. Amikor beköpték, hogy itt vannak az ávós lovasok, én lerohantam a lépcsőn és kiugrottam a terraszra, akkor történt vele valami. Azt hiszem, csak megrándult.
– Szedd össze magad, aztán gyerünk, mert még sok a munka – modtam. Lassan visszanyertük mi is bátorságunk.
Későn van már, holnap folytatom.
A tegnapi, mármint a 26-i eseményeket mivel késő volt, már nem bírtam befejezni, ezért most folytatom. A munkástanács által összehívott gyűlés szónoka kissé túllőtt a célon. Munkásbírósággal fenyegette meg azokat a melósokat, akik nem hajlandók úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek. A fenyegetésre csináltunk is olyan füttykoncertet, hogy majd belesüketültem. Egyre több emberakadt, akik a vezetést akarták magukhoz ragadni. Mindegyik “nagy múlttal” dicsekedett. Aki néhány évet ült Rákosiék jóvoltából alig-alig jöhetett számításba, mert voltak akik még “szebb múlttal” rendelkeztek. A perzselő hangulatban sokan kijátszották az adu ászt is: “SS páncélos voltam, majd én vezetlek benneteket” – mondta az egyik. Volt olyan is, aki még a tegnapi eseményeken rágódott: “… hol van az a szőke zsidó (feltehetőleg Sziglit értette alatta, a Sándor András barátját), aki tegnap fegyvert ígért a laktanyából? Kiküldött bennünket fegyverért, a fenekünkbe lőttek, ő meg lelécelt.” – Naná, majd bolond lett volna magát is meglövetni.
Láttam, hogy itt az idő, fegyvert kell szerezni. Feltüzeltem a népet, hogy a pártházban van fegyver, gyerünk oda. Gondoltam jó lenne egy kis felfordulást csinálni ott is, meg kellene nézni mi van ott. A Szabad Európa által beharangozott 36 hadosztály ruszki páncélos határátlépése csak olaj volt a tűzre. A felpaprikázott tömeg a szégyenteljes futás után mind hősi halott akart lenni. Ki kellett az időt használni, amíg tart a hangulatból. A tömeg élén – lehettünk vagy 1-200-an -, felvonultunk a pártházhoz és fegyvert követeltünk. Mindent elsöprő ellenállás nélkül szereztük meg a pincéjén lévő céllövő puskákat. Azonban egy baj volt, a zárdugattyúkat nem találtuk sehol.
Mondok a havernak – hogy kell ezzel lőni?
– Egyszerűen! Ráfogod az illetőre: “Kezeket fel! Hátra arc!” Azután tunikán billented tehetséged szerint.
– Na és, ha nála is fegyver van?
– Akkor nem mégy oda hozzá, hanem gyorsan lelécelsz.
Gondolkodni kezdtem, hol lehetne záródugattyút szerezni. Hopp, megvan! Gyerünk a Mechanikába, esztergályoztassunk minden puskához. Volt egy kis teherautónk. Felszálltunk rá, a puskákat harciasan kézben tartva száguldottunk végig a városon. Csuda harciasan néztünk ki, csak az a kár, hogy nem tudtunk balhézni. Mikor előadtuk kérésünket a zárdugattyúk esztergályozását illetően, szemünkbe röhögtek.
– Van maguknak fogalmuk, mennyi idő alatt lehetne ezt megcsinálni nálunk?
– Nincs.
– Na lássák, léceljenek gyorsan le.
Így sokan visszavitték a pincébe a használhatatlan fegyvert. Ezekre nem lehetbízni semmit. Mi lesz velünk, ha ennyire lezüllik a jó nép?
Október 27
Ma reggel korán összejött a nép. Pestre akartak menni, segíteni a szabadságharcosokat. Mivel a saját ruháját senki nem akarta bepiszkolni, az üzem raktárából új, szürke overálba öltöztek. Két autó el is indult Pest felé, a többiek nagy része az új overálba öltözve elment tagokat toborozni. Abban állapodtunk meg, hogy óránként indítjuk az autókat Pestre. Sajnos semmi sem lett belőle, mivel senki nem jött az autókhoz. A tagság overálostól lelépett. Alighanem büdös levegőt éreztek Pest felől.
A Pestre indult két autó sem érkezett meg. Ercsiig értek el, ahol szereztek néhány fegyvert, s visszajöttek. Visszafelé a laktanyát akarták megtámadni, onnan azonban a környék levegőjének tüdőre és egyéb érzékszervekre való ártalmassága folytán gyorsan hazaérkeztek.
Délután összeverődött a tömeg a Bartókban is. Főleg a diákság járt elől jó példával. Kolosszális tervet dolgoztunk ki fegyverszerzés céljából. Elhatároztuk, hogy a Görbe utcában lévő “kieget” megtámadjuk és fegyvert szerzünk. Éreztem, hogy oda nem menni, hanem küldeni kell az embereket, ezért a Bartókból irányítottam hangszórón keresztül a támadást. Szégyenszemre innen is vissza kellett vonulni. Mivel robbanóanyagot – a kieg. felrobbantására – nem tudtunk szerezni, és a laboratórium sem tudott gyártani, elhatároztuk, hogy tűzoltófecskendővel benzint locsolunk a házra és felgyújtjuk. Sajnos ez a tervünk is dugába dőlt, és nem tudtuk pecsenyénket megsütni az épület lángjánál.
Úgy látszik az utóbbi időkben semmi sem sikerül, most szégyenszemre vihetjük haza a feszítővasakat. Sajnos kintről egyelőre csak ígérnek, de nem küldenek semmit. Még az aszerencse, hogy imádkoznak értünk. Hátha még nem is imádkoznának? A pápa őszentsége apostoli áldását küldte. – Ajaj! Vége az egész forradalomnak! Miután áldásáról tudomást szereztem néhány szívből jövő baráti fohászt én is küldtem számára.
Október 28
Tovább tart a buli. Még semmi eredményt nem értünk el. Hej, ha itt lenne a Stefi bácsi, majd ő megmutatná, hogyan kell szervezni, hogyan kell előkészíteni a forradalmat, hogyan kell kikészíteni az ellenállókat. Ja persze könnyű volt neki. 1919-ben az egész csendőrség támogatta.
Délután hazaérkezett a csütörtökön elment küldöttség. Mindenki másképpen adta elő pesti élményeit.
– Úgy látszik még a saját embereinknek sem hihetünk. Ilyen lezüllést! A Sándor András beszámolója kissé zavaros volt. Nekem másképp mondta el. Nem is csoda, nem emlékezhet mindenre egyformán. Az a kis eltérés nem is baj, elvégre nem tanulhatta meg oly rövid idő alatt, hogy mit fog mondani. A lényeg a fő, vagyis Pesten még áll a harc, bár a győzelem felé haladunk. – Nagy Imre kapitulál. Lassan minden helyre a mi embereink kerülnek. Itthon kevés a használható ember. Egyre kevesebben jönnek össze a Bartók előtt. A laktanyánál lévő lőszerraktárt ma ismét megpróbáltuk felrobbantani. Én ugyan csak távolról néztem a fejleményeket, de így is melegem lett. Örültem hogy nem mentem velük. Most látom csak milyen sokat ér egy pápai áldás – isten fizesse meg.
A laktanyai incidens után nemsokára összegyűltünk még néhányan a téren. Nekem nagyon tetszett egy fiatal használható fiú. Ha tábornok leszek, őt választom hadsegédemnek. Micsoda hangja van és milyen szédületes dumája! Már a negyedik nap beszél, be nem áll a szája. Még az a szerencse, hogy többször is kikapják a kezéből a mikrofont és így egy kicsit pihenhet. Ha ő beszél mindjárt észre lehet venni, mert így kezdi: “Itt Tóth Béla beszél a kokszolóból. Srácok, (ezek mi volnánk) ismertek engem, tudjátok, hogy nem szoktam hazudni. … Ugattak eleget a háromezresek, most jöjjenek a nyolcszázasok.” És kezdődik a duma, hangjában enyhén fátyolozott rohammal, eleinte csak forte, majd fortisszimó, mire felhangzik a “misera plebs”. Hatalmas üvöltése, mely valamikor – a rómaiak idejében, “panem et circenses”, ma pedig “fegyvert és cirkuszt” formájában került ki az ablakokat rezegtető torkokból. Hiába ilyen a nép. Kezdi unni az édes semmittevést. Kevés a cirkusz, már alig lehet valamivel összecsődíteni őket.
Éjjel fél tizenegy, le kell feküdni, de a hangszóró ismét beszél. Megismerem a hangját, már megint ő szédíti a tömeget. De honnan gyűlt össze a szónokot hallgató tömeg, hiszen egy órával ezelőtt már alig lézengett egy-két sétáló…
Milyen szépen beszél. A tömeg teljesen csendben hallgatja áhítattal, mintha saját papja beszélne a szószékről. Kiváncsi vagyok e fegyelmezett tömegre. Ablakom éppen térre nyílik, kinézek. Jól látok vagy rosszul látok? A téren egyetlen lélek sincs, üres és kihalt a terep. Kihez beszél ez? – Lehet, hogy a holnapi beszédjét gyakorolja?
November 3
Már egy hete írtam utoljára. Azóta sok dolog történt. Nem akarom magam mentegetni, de ilyen munkahetem már régen volt. Máskor egész hónap alatt nem melóztam annyit, mint most, e héten. A hét úgy kezdődött, hogy nagynehezen nyélbeütöttük Nemzeti Bizottságot. Ez nem ment a legsimábban, mert a melósok is részt követeltek a dicsőségből. Ezért néhány melóst kénytelenek voltunk bevenni a bandába. Én is a bizottság tagjai közé tartozom, s ezért nem volt időm egész héten naplót írni. Ma még enyhült a helyzet s így ha nem is mindenről, de a legfőbb dolgokról beszámolhatok. A Nemzeti Bizottság megválasztásánál baj volt, mert sok volt az eszkimó és kevés a fóka. Itt csak a könyöklőknek és a nagyhangúaknak jutott hely. Én is bedobtam a kajla hadovát.
Sokat derültünk Sándor András esetén, mivel csak póttagnak vették be. Ő legalábbis elnök akart lenne, így is megpróbált górét játszani a tanács “K” telefonkönyvével zsebében. Hogy valamit ő is kapjon, megválasztottuk a “Dunapentelei Igazság” góréjának. Nálunk azonban több babér nem jutott számára, azért Pestre távozott babért szerezni. A Nemzeti Bizottság megválasztása után megalakult az “Értelmiségi Forradalmi Bizottság” is. Komoly követelései voltak. Pl. A kormány minden tagja mondjon le, még Nagy Imre is. A kormányba új embereket válasszunk, természetesen a mi embereinket. Elengedhetetlenül szükséges a mai nehéz időkben, hogy Pentelén templom épüljön. Sürgősen meg kell kezdeni az építést! stb. – Na még csak az kellene, hogy ilyen dolgokra vesztegessük az időnket, amikor sokkal fontosabb dolgunk is van.
Tegnap ugyanis felkeresett valaki a Stefi bácsi üzenetével Pestről, mely így szólt: “Megszervezni a kommunisták kinyírását!” Ez rövid, tömör, de mindenki számára érthető mondat volt. Sikerült is megszerezni a komcsik névsorát és így a “kinyírás megszervezése most van folyamatban. A beütemezés jól halad és hétfőn hajnalban megkezdjük a ‘likvidálást'”.
Hosszú, türelmes harcok árán sikerült végre kézbe venni a fegyvereket is. A laktanya góréját lesitteltük, a parancsnokságot átvettük. Elbocsátottuk a pálhalmai rabokat is. Volt akinek három hónapi ideiglenes szabadságot adtunk. Egyszóval rendben megy minden. Megalkult a nemzetőrség is. Csuda vagány tagjai vannak. Meghallgattam a Mindszenty sódert s nyugodtan hajtom álomra a fejem. Ilyen ember kell nekünk. Azt hiszem rövidesen ő lesz a miniszterelnök. Akkor pedig Stefi bácsi is visszakapja az ötszáz holdját.
November 4
Kezdem magam nagyon rosszul érezni. A komcsik úgy látszik mégsem hagyják magukat. Ma hajnalban megindult ellenünk a támadás. Azt hiszem nekünk befellegzett! Valahol elhibáztuk. Kezdek majrézni. Pista váltig biztat: “Jönnek az ENSZ csapatok, addig ki kell tartanunk”. – Csak már itt lennének! Még meddig guggoljunk? A reggeli rossz érzést kezdi felváltani a bizakodás. Többen jelentkeznek fegyverért, harcolni akarnak. Végre egy jó jel. Viszont egyesek kérik sürgős leszerelésüket különféle indokok alapján: nősülni szeretnék, anyukám nem enged, kezdődik a tanítás, tanítani kell, stb. Ezeknek kezd büdös lenni a levegő, ez viszont rossz jel, bár azt tartom, menjenek csak, legalább harc idején nem lesz büdös a levegő. Na igen, de ha így haladunk, ki fog harcolni?
Kiadtuk a parancsot az általános tűzkészültségre. Többszáz üveget töltöttünk meg benzinnel. A laboratórium háromezer lánggránátot készített. Ez elég lesz az egész páncélos hadtest kinyírásához. Csak az a baj, hogy senki sem ért hozzá. Felvonultattuk az ágyúkat is a város köré. Sziklaszilárd védelmünk áttörhetetlen. Majd megmutatjuk, hogy harcol a pentelei forradalmár!
November 7
Az éjjel őrségen voltam. A gőtéktől jó kedv és nevetés hallatszott. Sokat piálhattak, mert sűrűn mentek ki magukon könnyíteni. Írtó flammós voltam, mivel a vacsorát átaludtam. Bementem az épületbe piát szerezni. Nagy bosszúságomra az egyik szobában csak benzines üvegeket láttam, de hamar jó kedvem lett, mert a benzin helyett piát találtam az üvegekben.
A góré ajtaja előtt elhaladva női hang ütötte meg fülem.
– Palikám, te bepiáltál! Gyengén megy a harcászat. Már az átkaroló mozdulatokhoz sem értesz. – Utána gyöngyöző női kacaj következett.
Megértően álltam ki a kapuba őrségre s hajnalig piáltam. Csak az ágyúlövésekre ébredtem fel. A géppisztoly helyett az üres üveget találtam kezemben.
Már a harmadik nap tartottuk hősiesen a várost, bár igaz, hogy ellenséget még nem láttunk. Mily szép is volt ez a három nap. Plakátaínk a város falain hirdették: “Halál a megszállókra”, mi pedig a bizottmány jóvoltából erőt merítettünk lankadó ereinkbe. Sokat piáltunk, mert a harchoz bátorság kell. A Rákóczi-adó több tank kinyírását jelentette. Állítólag a Bartók elé húzatták közszemlére. Én ugyan nem láttam, egyet sem.
Sajnos a város védelme ránk maradt. A katonák vicceltek, ránkhagyva a dicsőséget. Kiszasszerolták a hiót, hiába dobtuk be a nagy kajla hadovát. Szomorú tény ez. Még a híres “halálbrigád” parancsnoka is úgy bemajrézott, hogy a harc kezdetekor a menyasszonya szoknyája mögé bújt átöltözni civilbe.
Mielőtt a harc megkezdődött, egy negyven év körüli férfi jött hozzánk s azt mondja: “Adjanak nekem fegyvert. Én 42-ben is kint harcoltam a ruszkik ellen. Majd én megmutatom hogyan kell harcolni, őrmester voltam én a javából.” – Mindjárt rá is bíztunk egy rajt. Hát még ebben az őrmesterben is csalódnom kellett. A harc kezdetekor az ő raja volt az első, aki megpucolt. Ott rohantak el mellettem.
Dühösen odakiáltottam az öregnek: “Hová szalad őrmester úr! Ez az a híres harcmodor?”
– Ja kérem én csak azt ígértem, hogy úgy harcolunk mint 42-ben. Akkor is szaladtunk, ha kergettek!
Miután már a ruszkik és köztem nem volt senki, én is gyorsan olajra léptem. Miért csak én legyek hősi halott?
A parancsnokság állandóan a kitartásról beszélt, de 4 órakor az összekötő már senkit sem talált a Bartókban lévő gyülekező helyen. Mindegyik lelécelt. amíg lehetett. Az újállomás felőli tüzérüteg is. (Nem is csodálom félelmüket, hiszen a tank helyett már dömpert lőttek ki. Sebaj, mondok a rádiósoknak. Leadni még egy utolsó jelentést. “Több tankot kilőttünk, a harc áll, hősiesen küzdünk az utolsó csepp vérünkig”. Sajnos a bor és pálinka elfogyott, keveset vételeztünk s így vér nélkül nem lehet harcolni. A ruszki tankok bevonultak. – Mondtam én, hogy korai volt az apostoli áldás!
November 9
Minden csendes, a városban ruszki tankok vannak. A gyerekek megmásszák és érdeklődéssel nézik a szerkezetét. A felnőttek is körülállják. Szó ami szó jobb ezt így közelről nézni, mint fegyveresen találkozni vele. Tegnap egész nap az elhajigált fegyvereket szedték össze. Ilyent még nem értem. Tegnapelőtt azért sírtak, hogy nincs lőszer, nincs fegyver és ma mégsem győzik az eldobált fegyvereket összeszedni.
Pista is megérkezett. Tegnapelőtt, este úgy bekáfolt, hogy az ágyú ülésen elaludt. Reggel a ruszkik keltették fel. Képzelem, hogy bemajrézott. Számunkra itt több babér nem terem, megyünk szabad földre. Elég volt a guggolásból!
Utoljára bekapcsolom a rádiót: “ltt Szabad Európa, a szabad Magyrország hangja… Dunapentelén már három napja tart a súlyos harc, az oroszok nagy veszteségeket szenvednek. A dunapentelei hősök dicsőségét a történelem arany betűkkel írja fel lapjaira.”
Kénytelen voltam kikapcsolni. Ezek két brossurával el vannak maradva!
Sándor Gyula
