Sztálinvárosi Hírlap – 1960. december 23.
A neves francia újságíró riportsorozatából közlünk részleteket, mely megjelent a Humanité 1960. XI. 15, 17, 18, 22-i számában.
Fordította: Dr. Pogonatos Takisné
ÉTIENNE GAUTHER
AZOK A SZTÁLINVÁROSIAK
– első rész –
Tisztelet Szent Panteleimonnak
Volt egyszer egy szent, akit Panteleimonnak hívtak. Nagy érdemei és hírneve lehetett, ha a XXI. századbeli Duna-menti kolostorban a hithű barátok szerény kolostorukat róla nevezték el. A kolostor már réges-régen eltűnt, de a szomszédos falu örökölte e magas patrónust és Panteleimonból lett a köznapi Pentele, majd a Dunapentele nevű falu, mert hiszen a Duna mentén fekszik. És itt történt meg az a nagy harc, mely ugyan nem szerepel az iskolakönyvekben, de melynek lefolyása minket franciákat is érdekel. És erről a harcról beszélnek annak résztvevői, akik még ma is ott laknak…
“Egyik nap Borovszky beültetett kocsijába. Ez egy szombati napon volt, 1950 júniusának harmadik szombatján, erre egész életemben emlékezni fogok. Így tehát beültetett kocsijába, és azután lerakott a szántóföldek kellős közepén, kukoricaföldeken. Ott volt egy kis emlékmű, két kis jelentéktelen oszlop az út mentén, emlékül, hogy II. Lajos király egy percre ott megpihent 1526-ban, útban a híres Mohácsi csata színhelye felé.
No, aztán azt mondja nekem:
– Visszajövök érted dél felé.
És körülbelül fél kettőre vissza is jött, ami azt jelentette, hogy bőven volt alkalmam a természet szépségeiben gyönyörködni, az emlékműben, a kukoricaföldekben.
És aztán kérdezi tőlem Borovszky:
– Nos mindent láttál és megfigyeltél? Tetszik a táj?
– Hát…
– Nos, akkor nagyon jó, mert hétfőtől kezdve itt fogsz dolgozni…”
Nos, így ismerkedett meg az egykori hegesztő, Inokai azzal, ami majd Sztálinvárossá kellett, hogy legyen.”
És egy másik emlékmű
Borovszky azelőtt a Ganz Hajógyár öntője volt Budapesten. A felszabadulás után szerezte meg mérnöki diplomáját, kohómérnöki szakosítással. Ez a két ember a Diósgyőri kombinát rekonstrukciójánál együtt dolgozott. De itt, ez egy egészen más munka volt…
– A sztálinvárosi uszodától nem messze láthat ön egy beton alapzatot. Ott építettük fel az első “házat”, egy nyomorúságos barakkot, mely egyszerre szolgált irodául, üzletül és hálóhelyül. És ez a betonalapzat “szent”, ez ennek a 10 éves városnak egyetlen történelmi emlékműve.
NEB iroda alapjai a városi strandon /1959
fotó: MTI/Balassa Ferenc
A levesfőzés művészete
Figyelmeztettek: Inokai elvtárs szent borzadást érez az újságírók iránt, mert azok mindig egy csomó számadatot kérdeznek, melyeket aztán összekevernek, és Inokai nyelheti az elvtársak csipkelődéseit.
De itt nem számokról volt szó – vagy csak csekély mértékbeli – és így Inokai elvtárs, ha nem is volt elragadtatva, de legalább megnyugodott.
– Az első probléma: ívóvíz szerzése. Három hét alatt egy 20 kilométeres csatornahálózatot létesítettünk. Aztán persze gigantikus dolgok is jöttek. De erre büszke vagyok. Ez volt az első csatánk. Képzelje: szükségünk volt mondjuk 20 kubikosra. Azokat el is küldték, aztán három nap múlva alig a negyedrészük maradt. Nehéz volt idehozni az embereket, de még nehezebb volt itt tartani őket.
Aztán egy időben kellett megszervezni a konyhát és építeni a lakásokat. Szükség esetén ebben az időszakban bárhogyan elalhat az ember, dehát enni azt csak kell. így a barakk négy oldalán nyitott tűzhelyeket létesítettünk, mindig azon főztünk, amelyik a széltől védett volt. Persze azért előfordult, hogy sokszor több volt a homok a levesben, mint a só…
Ötvenegy tavaszán már igényesebbek is lehettünk, lehetett speciális ételt is kérni. És miután esett, nem volt homok… sár volt…
Pontot az i-re
– Bezsúfolódtunk az első barakkokba és aztán jött a hideg. Ezeknek a barakkoknak nem volt plafonjuk, csak a tető, és azért össze kellett egy kicsit húzódni az egyik oldalon, amíg a másik oldalán felhúzták a plafont.
Ebben az időben egész nap dolgoztunk, nem néztük az órát. Egyszerű volt: vagy aludtunk, vagy dolgoztunk, mert mit is csinálhattunk volna mást. De senki sem maradt itt, aki nem szerette ezt a munkát. Ez volt a hősi korszak, amikor mindenki mindent csinált, de tudta, hogy mit miért. És kellett is…
Október végére az első öt ház állt a Május 1. utcában. A város első utcája volt. Az építőmunkások foglalták el ezeket az első épületeket és folytatták az építkezést. És azután megérkeztek a kombinát első munkásai. 1952-ben 30 lakást fejeztünk be naponként. Az ország minden részéből jöttek az önkéntesek, hogy segítsenek.
És Inokai elvtársnak eszébe jut, hogy az i-re fel kell tenni a pontot, és különösen ha újságírókkal beszél az ember, sőt ez esetben inkább két pontot mint egyet sem:
– Értsük jól meg egymást, én nem azt mondom, hogy azután már minden olajozottan gördült. Éppen elég nehézségünk volt. Ellenségeink egy sor rágalmat szórtak reánk, hogy megbénítsák a bizakodást, lelkesedést. Jól jegyezze meg, hogy az amit ma itt lát Sztálinvárosban, az egy csomó embernek a munkája, embereké, akik hibáznak, akiknek vannak erényeik, de akik közösen nagy dolgokat vittek véghez. És aztán itt van az is, ami nem látható, ami az emberek fejében ment végbe és véleményem szerint ez a legfontosabb, ez a változás…
(folytatás hamarosan!)
