Fejér Megyei Hírlap – 1997. július 17.
Dunaújvárosi Vegyeskar koncertje az evangélikus templomban /1997. június 23.
fotó: DH/jakd.hu
Hozsanna néked, muzsika
Érezték már a tehetetlen bosszúságot, hogy a nézőtéren ülve nem tudnak feloldódni? Koncerten velem ilyen még nem esett meg, s mégis kísértett a Dunaújvárosi Vegyeskar évadzáró hangversenyén. Napok óta készültem, hogy szeretteimmel együtt élvezzük majd az amatőr kórus profi előadását.
Ahogy fogytak a napok, úgy nőtt azonban a baljós előjelek száma: szeretteimnek sorban halaszthatatlan programja akadt. Az utolsó pillanatig reménykedtem, nem kell egyedül mennem, hiába.
A zenét nem tanultam, de nagyon szeretem, az emberi hang szépségével számomra semmi nem ér fel, egy lélektisztító koncert ígéretéért képes vagyok nagyon messzire elutazni. Az ígéret megvalósulására garanciát jelentett a hétfői műsor szerzőinek névsora, előadója, a Dunaújvárosi Vegyeskar, s, hogy a nyári megmérettetésre készülő kórus a koncertet egyben főpróbának is szánta.
A város határába érve, a tájba simuló, mégis impozáns, vörös templomot megpillantva azonnal tudtam, ez az, amit keresek. Nem vagyok vallásos ember, de szeretem a templomokat, az áhitat csendjét, a pillanat csendjét, mielőtt megszólal a muzsika, s elkezdődik a varázslat.
A templombelső azonban inkább világi hangulatot árasztott: rég látott ismerősök köszöntötték egymást, beszélgettek, jöttek-mentek ülőhelyet keresve, mind kevesebb reménnyel. A templom lassan megtelt. Szerencsére idejében érkeztem. Egy ódon hangulatú ülőfülke rejtekében találtam menedéket. Elérkezett végre a pillanat, megszólalt a kórus. Vártam a varázslatot. Hiába. Egy későn érkező hölgy félig elém állva a fülke oldalának támaszkodott, s időről időre hol egyik lábáról a másikra, hol másikról az egyikre állt, egyre jobban eltakarva előlem a szépséges hátteret, az énekeseket.
Az idő múlásával azonban mégis megtörtént a csoda. Az egyházi zene méltóságos hangjai tették volna? Lassan elfelejtkeztem a külvilágról. Elnyugodott körülöttem minden és mindenki. Vagy lehet, hogy mégsem? Már nem fogom megtudni, de bizonyos vagyok benne, hogy csakis így történhetett. Mire Kodály dallamai felcsendültek, csukott szemmel is úgy láttam, a kórus egyedül nekem énekel. Elhallgattam volna őket órákon át. Ilyenkor kicserélődik a lelkem. Megtisztulva, újjászületve ébredek. Tele lelkesedéssel, új tettekre készen.
Hazafelé menet a lemenő nap hatalmas, elmosódó vörös korongja egész úton előttem táncolt. Végigénekeltem az utat, egyik dalt a másik után. Útközben felidéződött bennem egy régi koncert emléke. Néhány évvel ezelőtt nagy szerencse ért. A fal lebontásának eufórikus hangulatú napjai után járhattam Németországban, s örömmel mentem a kisvárosban meghirdetett hangversenyre is.
Egy hatalmas, romos templomban ültünk, a padok közt halk permettel szitált a lyukas tetőn becsorgó eső. Dacolva az elemekkel, a hallgatóságot is átmelegítve, fiatal pár játszott. A lány fuvolán, a fiú pedig hegedűn…
Véletlenek nincsenek. Nem véletlen, hogy a hétfői, lélekcserélő koncert egy évekkel korábbi emléket csalt elő elmémből. – Egy tőről fakadnak. Míg élek, velem maradnak.
Köszönet érte a – gazdagságomat, kincseimet gyarapító – kórus minden tagjának.
Tóthné Gombkötő Éva
________________________________
Dunaújvárosi Hírlap – 1997. június 25.
Dunaújvárosi Vegyeskar koncertje az evangélikus templomban /1997. június 23.
fotó: DH/jakd.hu
Remekbe szabott “főpróba”
A walesi fesztivál előtt az évadtól is búcsúzott a Dunaújvárosi Vegyeskar
Morfondírozzunk el közösen: mit tehet egy csapat, jelesül egy kórus, ha meghívást kap a világ egyik (ha nem) legrangosabb amatőr fesztiváljára. Új műveket gyakorol be, persze, a kötelező versenydarabot az utolsó ütemig fényesre csiszolja, válogat továbbá a már létező repertoárban. Aztán meg a gárda némely tagja életformává fejleszti a szponzorvadászat nemes, ám gyakorta kínkeserves műveletsorát. És amint minden összeáll, akad pénz, paripa és – kivált a darabok tekintetében – muníció is, hát rendeznek egy búcsúkoncertet az itthonmaradó hálás közönségnek: szurkolásra buzdítják a publikumot és bemutatják. mivel is vágnak neki a nagy útnak. Már csak árnyalja a magában is erős koloritot, hogy a koncert egyben évadzáró is, továbbá az együttes “születésnapját” ünneplő hangverseny (lásd keretes anyagunkat).
|
Az együttes a napokban ünnepli fennállása 45. évfordulóját. A levéltári források szerint éppen 1952. június 25-én született tanácsi határozattal alakult kórus a kezdetektől a város komolyzenei életének egyik meghatározó pillére. Akar működése alatt háromszáznál több a capella művet tolmácsolt, repertoárján emellett huszonhat oratórikus mű szerepelt. A vegyeskar legutóbb 1995. decemberében, emlékezetes dunaújvárosi koncerten szerzett hangversenykórus-minősítést, az együttes tavaly áprilisban a Vasas Szakszervezet nívódíját is megkapta. A kórus – amelynek karnagya 1992. októbere óta Horváth Péter – az idei évadban húsz hangversenyt adott, a sorozatot egybehangzó vélemények szerint a Llangolleni fesztivál koronázza. |
Hétfőn este lépett közönség elé a Dunaújvárosi Vegyeskar az evangélikus templomban: a gárda hamarosan a walesi Llangollenben rendezendő Musical Eisteddfod fesztiválon énekel. A találkozón tizenhárom kategóriában szerveznek versenyt, a dunaújvárosiak tizenkét együttes között méretnek meg. A templomi koncert túlzás nélkül: főpróba volt.
Nemcsak azért, mert felcsendültek a walesi versenyprogramba szánt kötelező és választott művek (Bruckner: “Ave Maria”; Monteverdi: “Keserű tavasz”; Bárdos Lajos: “Régi táncdal”), nemcsak azért, mert az esetleges felkérésekre “válaszoló” darabokat is beválogatták a koncertprogramba – hanem inkább azért, mert fényesen igazolódott: lélekben is kész az együttes a rangos megméretésre. Mert már az első darabnál – Palestrina: “Kyrie” – egységes volt a hangzás, mert szinte végig egyensúlyban maradtak a szólamok, a csillogó, elementáris erejű szoprán mellett nem tűnt el az árnyalattal tompább alt s “átjött”, határozott volt a tenor és a basszus is. Mert nem akadt percnyi üresjárat a több mint egyórás produkcióban. A “főpróbát” kezdő régi repetoárdarab, a Schütz-zsoltár ihletett pillanatai, a nem versenyprogramba szánt Monteverdi-mű oldott, játékos előadásmódja után a Bruckner-szerzemény is kitüntetett figyelmet, vastapsot érdemelt (és kapott). A második részből nekem a hajszálpontos Bárdos-szerzemény, Daróczi Bárdos Tamás az együttesnek írt két népdalfeldolgozása, valamint régi kedvencem (Udvardy: “Bájoló”) mellett a koncertet lezáró Két Kodály-mű adott szép pillanatokat, perceket.
Elhangzott, drukkoljunk a kórusnak. Ígérem, fogok.
(nyzs)
