Csillag – 1953. április

Sztálinváros, 1953. március 5.
fotó: MTI/Járai Rudolf

ÖRKÉNY ISTVÁN

Sztálin beteg!

(1953 március 4-én, este 6 órakor)

Jakab Máriának hívják a kislányt, de mindenütt csak Marikának becézik. Májusban lesz 19 éves. Bárki megtalálhatja őt Sztálinvárosban, a “tanulóépítkezésnek” nevezett bérház utcai frontján, ahol többszázadmagával, lányokkal, fiúkkal, csupa építőipari tanulókkal a lépcsőházak vakolását-pucolását csinálja mostanában. Néhány héttel ezelőtt letette ugyan már a MTH-iskolások vizsgáját és kőművesszakmunkásként szabadult, de ma is együtt van még régi társaságával, a jónevű Zója leánybrigáddal.
Ővele üldögéltem a felvonulási épület egyik irodájában, a hosszú, kecskelábú asztalnál, egy recsegő, hintapalintázó, minden percben összeroskadni készülő lócán. Tulajdonképpen semmi keresnivalónk nem volt az irodán. Ő mint kiderült, a barátnőjét várta, aki a vacsorajegyekért szaladt haza félórával ezelőtt, s még nem jött vissza, mert a jegyeket alighanem elhányta valahová. Marika tehát beóvatoskodott a művezető irodájába, mert idebenn szépen ragyogott egy százas izzólámpa, odakívül viszont fenyegetően gyülekezett a sötétség, ráesteledve a kihalt udvarra s az elhagyott, kongó, üres ablakaival vaksin hunyorgó óriási tanulóépületre, mely L-alakban zárta le az udvart.
Talán egy félórával azután, hogy végetért a munka s a fiatalok hangya-karavánja hazavándorolt szállására, kopogtam be én. Elek Máriával akartam beszélni, az építkezés művezetőjével, aki azonban még a munka befejezése előtt motorbiciklire ült és behajtott a Tanácshoz valamilyen társadalombiztosítási ügyben. Mindezt Jakab Marikától tudtam meg, s azt is, hogy a művezető elvtárs minden percben visszavárható, tehát legokosabb, ha én is leülök a lócára és várok egy kicsit.
Így ültünk és hallgattunk egy ideig, egymás tekintetét kerülgetve, félszegen hümmögetve, ahogy az már lenni szokott, amikor összeverődik két ember s egyik sem tudja a másikról, hogy kicsoda. Később azonban elkezdtünk társalogni, előbb csak olyan puhatolózás-formán, majd egyre jobban belemelegedve a beszédbe, ahogy az már két ilyen emberrel történni szokott.
Szó szót követett, s megtudtam, hogy a házat már a napokban átadják s akkor szárnyra kel innen az egész zsivajgó fiatalság. Megtudtam, hogy Marika eleitől fogva itt dolgozott a nagy házon, hogy vizsgája, mely “fényesen” sikerült, nagyon nehéz volt, hogy Elek Mária – a művezető – még nincs 18 éves, hogy mégis nagy a tekintélye, sőt még a fiúkat is kordában tudja tartani, ami nagy szó, mert a fiúkat általában nem lehet elviselni. A fiúk megbízhatatlanok és szemtelenek. Csak azt tudják mondani, hogy “gyere velem moziba, Marika” és aztán egy értelmes szót sem bírnak kinyögni. Ha vesznek egy zacskó savanyúcukrot s az ember nem kap az első kínáláson, maguk ropogtatják el a tíz dekát és eszükbe sincs megismételni a kínálást. Általában ilyen széllelbélelt alakok a fiúk, bár az ő legjobb barátnője – Barna Juli, aki mindjárt jön vissza a vacsorajegyekkel – csudálatosképpen kifogott magának egy kőművest az E/5-ről, akivel jegyben jár, s akivel úgy el lehet beszélgetni, hogy az páratlan… Végül megtudtam azt is, hogy ő, Marika, így is boldog sőt csak így boldog igazán a kedves Zója-brigádban. Nem számít, hogy nincs vőlegénye, mert ő tele van érzésekkel és gondolatokkal, szeret olvasni, sőt az írástól sem fél – két cikket írt már a faliújságnak, melyeket azonban nem tettek sajnos közzé – és hogy félni csak két dologtól fél a világon: a sötétségtől meg a széltől.
Tudniillik, amíg mi beszélgettünk, odakint fújni kezdett és egyre vadabbul fújt a szél, az a nyughatatlan, bőrébe nem-férő, port keverő, könnyfakasztó, örök sztálinvárosi szél… Körbenyargalászott a sötét udvaron, meg-megnyomta a piszkos ablaküvegeket és alattomosan betódult az ajtó hasadékán az irodába. A kis ház se nagyon szerette a szelet, de minél keservesebbet nyögött belé, annál barátságosabb lett ez a sivár iroda. Máskülönben nem sok jót ígérnek ezek a hevenyészett kis házak, az úgynevezett felvonulási épületek, minden építkezés mostohagyermekei, melyek elsőül készülnek el a még üres telken s büszkén tekintenek a lakatlan vidékre, mint az ember-nem-járta tájra fellépő pionír. Pedig eleinte úgy bánnak velük, mintha igazi házak volnának. Ellátják gyalult fenyőfabútorral, villannyal és telefonnal. Elfoglalja a szobáját az építésvezető, a művezető, a normás, a kitűző meg a raktárnok. Aztán elkezdik az alapozást és szédítő gyorsan húzzák körös-körül a falakat, egy emeletet, a harmadikat, az ötödiket, a tetőt… S akkor történik valami ezekkel a felvonulási épületekkel, valami megható, csaknem emberi dolog. Ahogy szöknek fölfele az új épületek, úgy töppednek, zsugorodnak össze emezek, egyre összébb húzzák magukat és a végén már úgy gunnyasztanak a nagy bérházak tövében, mint egy-egy rozzant kutyaól. Akkor aztán betelik a végzet! Jönnek a munkások, csákányoznak, s elhordják a kisházat másmerre, egy üres mező közepére, a Dunapart vagy a vasútállomás irányába, amerre éppen terjeszkedni és nyújtózkodni kíván az új, az épülő város.
Hát ennek az egynapéltű vityillónak egyik szobájában ültünk mi. Nem is szoba az ilyen, csak helyiség. Nincs benne egyetlen kényelmes holmi, nincs egyetlen végleges tartozéka sem. Az asztallap össze-vissza van firkálva, telefonszámokkal, összeadásokkal, Elek elvtársnő arcképének számos vázlatával, a tintatartó törött orvosságosüveg, a lámpa is ernyő nélkül, egy szál csóré dróton lóg a mennyezetről és ing-ring, ha befúj a szél. Dísze csak egy van ennek a szobának, egy újságból kivágott s a meszelt falra ráragasztott Sztálin-kép. Más semmi.

*

Marikáról bajos volna megmondani, sovány-e vagy kövér, mert annyi burkoló réteget visel magán, mint a vöröshagyma. Az örök szélre való tekintettel vastag mackónadrágot visel, ebbe belegyűrve egy hosszúujjú, sötétkék pulóvert, s erre még rá egy világoskék, paplanvastagságú vattakabátot; mindezeket egy keskeny szíj szorítja le a derekán.
A haja barna és szabadon söpörgeti a homlokát, mert kendőt még munka közbe sem visel, attól félve, hogy alatta befülled és hullásnak ered a haja. Inkább minden másnap fejet mos. A szeme ugyanolyan barna, mint a haja, hosszú pillák vesszősövénye mögül kandikál elő, érzelmes, majdnem borongós kifejezéssel, melyet a szétbomló, laza hajtíncs van hivatva eltitkolni a világ elől.
Azt mondja, hogy régebben, kislánykorában – vagyis egynéhány évvel ezelőtt – nyugtalan, félénk, ideges gyerek volt. Nem szeretett egyedül maradni a szobában. Nem bírt aludni, csak ha zárva volt ablak-ajtó. Ez már elmúlt – mondja – kijött az ő nyugodt, egészséges alaptermészete, de azért észreveszem, hogy a keze megrebben, mikor váratlanul ránk kopogtatják az ajtót.
Alacsonytermetű ember lép be, barna szőrkucsmás, borostás arcú, bajszos. Akárhol nézem, csupa merő szőr az egész ember. Szúrós, apró szeme – alig valamivel nagyobb, mint a gömböstű gombja – vaksin hunyorog a lámpafényben. Egy lépést jön közelebb, ránk néz.
– Nincs itt senki? – kérdi rekedten. – Nincs, – mondom. Pedig már bökdösött valami, hogy feleletképen megeresszek egy tréfát, például, hogy “Ketten is vagyunk senkik idebent” – vagy ehhez hasonlót, de mégse tettem, mert valami nagy-nagy nyugtalanság rítt le róla, ide-oda tekergette a nyakát, görbe lába szárán cserélgette a testsúlyát, mintha elvesztett volna valamit és maga sem tudná biztosan, hogy mit.
Végül is Marika, egy köhintés után, rászól.
– Elek elvtársnőt tetszik keresni?
– Mi az? Kicsodát?
– Jön mindjárt. Csak a tanácshoz ment be, motoron.
– Motoron? – dünnyögi, s harapdálja a bajszát, tépelődve. Valószínűleg nem hallja, akármit beszélnek hozzá. Verdeső pillái alól mégegyszer rábámul Marikára, aztán szó nélkül sarkon fordul és kimegy. Hallani, hogy néhány pillanatig strázsát áll az ajtó előtt, aztán csoszogó léptekkel elsiet.
– Ez volt az, – súgja Marika, s utánamutat.
– Kicsoda?
– A sajtósunk. Lőke szaktárs. Aki nem közölte az írásaimat, mert kezdetlegesek és nincs kellő ügyességem benne és még tanulnom muszáj… Szóval, hogy a faliújságra nem valók. De most nagyon ki volt borulva magából.
– Miért?
– Talán történt valami.
– Mi történhetett?
– Nem tudom.
Elhallgatunk. Kint felnyüszít a szél, egy marék port csap az ablakra, befurakszik a küszöbön s hideget lehel a talpunk alá… Megakad a beszélgetés, csönd lesz. Áthallik a jövés-menés a szomszéd szobából, ahol a kitűző lakik s egy vizesvödör csörrenése a mellettevalóból, ahol a normál szállása van. Kint az udvaron egy laza lécet csattogtat a szél.
– Tetszik tudni, hogy mire gondolok? Az életemre. Nekem olyan nagyéletem volt, mint talán senkinek.
– El se lehet hinni, – mondom Marikának.
– Ugy-e? – örvendezik. – Még olyan helyekre is elvetődtem, ahová emberész ki sem találná. Egy bolond csősz mellé, aki a hajamnál fogva karóhoz kötött. Meg apácák mellé, vízhordó cselédnek. Meg özvegy Kollár Zsigánénál, présházba. Hordókat mostam neki, beleálltam, tocsogtam a vízben, juj, de hideg is volt az a pince… És annyi mindent láttam, hogy könyvet tudnák írni az életemről. Meg arról is, ami az életemről a fejemben mozog, az a sok gondolat.
– Hát mit gondol róla?
– Sokmindent. Hogyha nincs neki senkije, sosem tudhatja az emberlánya, hogy mire születik.
– Magának nem volt senkije?
– Senkim.
– Szülei sem?
– Szüleim igen. De tessék elhinni, nem volt maradásom. Én tizenegy éves koromban elszöktem hazulról, mert…
Legyint. Rábámul a fekete ablaküvegre és félszegen elmosolyodik. S azt mondja:
– Szóval, tizenegy éves koromtól fogva önálló vagyok.

*

Szélhordta, árva kis élet, önnön sorsa körül pörgő falevél. Rászáll az eleven vízre, mely eliramlik vele, viszi egy darabig, partra sodorja, a partról újra a habokba mossa – hogy tudjam követni? Hűtlen lesz hozzám leghívebb társam, a képzelet. Egy darab ideig látom őt magam előtt, fésületlen fővel, a mama rongyos átvetőjét a vállára csapva, ahogy tippen a küszöbön át, lopakodik el az ól mögött, vág neki az útnak, a hajnali, lassan hulló, ködölő esőnek, s ballag a kaposvári országúton egyenest a háború kellős közepébe. Még azontúl is látni vélem egy kis ideig, ahogy caplat a sárban mezítlábasan, menetelő csapatok között, páncélosok és nehéz vontatók vaszörejében, és látva-látom, hogy egy fél komiszkenyeret dobnak le az egyik autóról a katonák. De aztán elvesztem szem elől.
Az apja disznópásztor volt egy somogymegyei faluban, közel a határhoz. Tizennégyen voltak, akik éhenbőgtek, otthon a gyerekek. Marikának egy rossz szava sincs az apjáról. Igencsak hamar járt a keze – csak ennyit árul el róla – s ha beivott, akkor különösen… És hogy milyenek voltak a testvérei? Marika nem nagyon emlékszik. Vadak voltak. Csirkefogók voltak. Egymástól örökölték rossz rongyaikat, csúf beszédüket, komisz játékaikat. Iskolába nem jártak, ők voltak a fadu csúfsága, a rossz példa, a tilalmas barátság. Ők a falu piszkos üledéke, évszázadok nyomorúságának seprője, deltája mindannak, ami bűnt, éhséget, fázást, babonát és káromkodást összehömpölygetett a történelem.
– Egyszer – mondja Marika – el kellett onnan menni. Hogy mi indította erre a hajnali szökésre, nem tudja. Életében két ilyen sorsfordulat van, amelyre nem tud magyarázatot. Nem tudja, hogy mi késztette arra, hogy leakassza a mama átvevőjét a szögről s míg mélyen aludt egész házanépe, éhes gyomorral, fésületlen, az esőben hunyorgva, pálcavékony, pucér lábacskáin a sárba toccsanva nekiinduljon a háborús világnak. S nem tudja azt sem, hogy tavalyelőtt, mikor félcsaládtag- s félmindenesként szolgált egy kalauzházaspárnál a Práter utcában, miért mondott búcsút gazdáinak.
Ez volt az első hely, ahol emberségesen bántak vele Az asszony is kalauz volt, a férfi is kalauz volt, mind a ketten a vasútnál, s jóformán sohasem találkoztak. Fölváltva kerültek haza, valaki kellett, aki főz, mos, takarít… A kalauz felesége szemináriumra járt, moziba járt, kultúrműsorba járt, és mindenhová magával vitte Marikát, mert nem szeretett egyedül menni. A kalauz viszont szeretett mesélni. Sokszor emlegette Sztálinvárost, mert azon a vonalon járt legtöbbet.
– Egyszer elárulta nekem, hogy Sztálinvárosba keresnek munkaerőt. Akkor idejöttem.
– Elengedték?
– Nem akartak. A kalauz felesége sírt. Marika, azt mondta, hiszen mi jóbarátnők voltunk… Igaz, mondtam. De én vagy elmegyek Sztálinvárosba, vagy meghalok.
– És miért kívánkozott ide olyan nagyon?
Marika mosolyog, ingatja a fejét, mintha a saját konokságán mosolyogna.
– Tessék elhinni, nem tudom. Akkor se tudtam, amikor eljöttem. Csak annyit tudtam, hogy én itt boldog leszek.
– Honnan tudta?
– Megérzés, – mondja, s ugyanúgy mosolyog, mint az elébb.
– Még mit nem – nevetem el magam. – Maga okos kislány, és mégis hisz az ilyesmiben?
Erre elkomolyodik.
– Meg kell kérdezni Barna Julist, a legjobb barátnőmet. Ő is csak nevetett, aztán… A nyáron sétálni jártunk a Dunapartra. Egyszercsak megfogom a vállát. “Juli – mondom – veled még ma történik valami” – “Jó vagy rossz?” – kérdezte, de akkor még ő is úgy nevetett, mint az elvtárs. Mondom, inkább jó. És mire a szállásra értünk, ott állt a Böske néni a kapuban és várt.
– Ki az a Böske néni?
– A Juli édesanyja. Most felírónő a Vasgyárban. Csóválom a fejem. Ámbár meggondolandó, hogy van ember, aki a tyúkszeme révén megjósolja a rossz időt, a fagyot. Hátha van ennek a lánynak valamiféle lelki tyúkszeme, mely megsajdul benne, ha jó vagy rossz hír közelít?
– No, elhiszem, – mondom, nehogy megbántsam. – Most inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mire vitte itt Sztálinvárosban.
– Mire vittem?
Nagykomolyan összeráncolja a homlokát, töpreng. Két tenyerét leborítja az asztalra, figyelmesen nézi az ujjait s a körme alá rágódott halovány félkörét a mésznek.
– Mire vittem? Még valami sokra nem vittem. Építettem ezt a házat, ez egy. Aztán kijártam az iskolát, vettem cipőt, kabátot, ki merek menni az utcára, ez kettő. Aztán írni megtanultam és olvasni is kezdtem, előbb a Távol Moszkvától, aztán a Vergődést Gorkijtól és Sztálin ifjúságát és Petőfi Sándort. Egyszer, mikor Juli mondta, hogy le kellene írni, amit a világról elgondolok, megpróbáltam írni a faliújságba, de ez nem sikerült. Vagy ezt már elmondtam?
– El.
– Hát ennyire vittem. Mondom, nem valami sokra.
– De ez sok, – mondom.
– Sok? – kérdezi Marika és hitetlen arccal elmosolyodik.
Eláll a szavunk, csend lesz. A második szomszédban a normás kinyitja az ajtaját, sűrű fénykévét bocsájt az udvar buckáira, a sötétből hirtelen kilép a rozzant szerszámosbódé deszkafala s egy nagyobbacska hordó, mely szájjal lefelé egy homokkupacba merül. A normál zománcos mosdótállal a kezében a küszöbre lép és kiloccsantja a fénybe a szappanos vizet, aztán behúzza az ajtaját és megint csönd lesz.
Ekkor szólalt meg a telefon.

*

Persze, hogy nem vettük föl a kagylót. Néztük, mily serényen és türelmesen ismétli jelzéseit a készülék, s én eltűnődtem Marika sorsának forgandóságán. Vajmi nehéz fölidézni kóborlásának napjait, ő maga sem bír képet festeni róluk, talán azért, mert azok a benyomások bőrét horzsolták csak, mint a visszacsapó ág. “Ha szidtak vagy ütöttek – mondja – csak dunnyogtam magamban, sírni is álmomban sírtam, mert minden éjjel álmodtam valami retteneteset. Szidtak, ütöttek, hajamat tépték, hozzámvágtak valamit, reggelre vizes lett a párnám…”
Nem is panaszkodott Nem volt mihez mérnie sorsát. Élt, mint egy kis őzgida, a barna szemével, bár ki tudja, álmodni, s álmukban sírni tudnak-e az őzek? Úgy élt, mint egy ilyen szelíd kölyökállat. Nem tudott jól beszélni, csak félt. Félelmét sem bírta szavakba önteni. Nem voltak gondolatai. Nem volt ítélete. Nem volt véleménye. A benyomások – mint az ütések – csak bőrén hagytak nyomhelyet.
Mire vitte? Nagyra vitte, azt hiszem. Nem ismerek még egy embert, aki többre vitte volna Jakab Marikánál. Holott manapság nem egy égretörő pályafutást figyelhet meg az ember. De nekik, a feltörekvőknek, a legalsó lépcsőfok sem feküdt mélyebben az emberi öntudat küszöbénél. Marika azonban a kútból jött fel, mint Tar Lőrinc a pokolból; amazok nem másultak, csak módosultak. Marika a félállati, ember alatti létből tört föl miközénk, egész emberek közé… Nagyra vitte, úgy gondolom. Napóleonnak és Caesarnak csak egy élete volt. Jakab Marikának kettő.
A telefon szívósan csengetett, összenéztünk, de nem vettük föl a kagylót. Nyilván Elek elvtársnőt keresi valaki. Mit mondjunk neki? Semmi keresnivalónk itt az irodán. A telefon szünet szakadatlan szólt, konokul, bután. Marika fölállt s idegesen nézte a csengő fényes kagylóját.
– Utálatos, – mondta.
Még hármat csengett a készülék, aztán elnémult. De már nem volt kedvünk beszélgetni. Marika jött-ment, odalépett az ablakhoz és kinézett a semmibe, elsétált az ajtóhoz és kinyitotta, mintha a barátnőjét lesné, aki istentudja, hol kódorog azokkal a jegyekkel… Később visszaült a lócára s a két tenyerét megint ráborította az összefirkált asztallapra. Hallottuk, hogy a normás bekapcsolja a rádióját, de a két közfalon át csak egy mély férfihang értelmetlen brummogása szűrődött idáig.
Marika csendeskén elmosolyodik.
– Láng szaktárs, – magyarázza. – Az öreg normás. Oroszul tanul. De nem megy neki, szegénynek…
– Nehéz is, – mondom.
– Ami nehéz, az szép, – mondja Marika. – Ez a tapasztalatom.
– Nagyon igaz. Látja, maga is tanulhatna oroszul.
– Tanulok is – néz rám a haja alól, félszemmel, hamisan. – De még csak álmomban tanulom.
– Hogyhogy?
– Épp ma meséltem, hajnalban, Julinak, aki olyan fajta, hogy le sem feküdt, már alszik és nem is szokott álmodni, viszont majd meghal a nevetéstől, ha elmesélem neki az én álmodásaimat Azt álmodtam, hogy írtam egy nagyon szép levelet és odavittem Lőke szaktársnak.
– Aki itt járt az imént?
– Annak. Odaadom neki szépen. “Nézze, Lőke szaktárs, már megint írtam valamit… Tessék kiragasztani.” – “Mi a címe?” kérdezi, mert őt nem nagyon imádják a gyerekek, és ezt ő tudja és ezért szereti adni a szigorút… A címe, mondom, ez: “Jaj, de szeretnék beszélgetni Sztálin elvtárssal…” – “Ez a címe?” – vigyorog rám. “Ez” – mondom. “Nem kell”, azt mondja. “El se tetszik olvasni?” – kérdem. “Nem én” – “Bele sem tetszik nézni?” – “Bele sem” – azt mondja roppant fontoskodással. Persze, aludtamban folyt le az egész beszélgetés, de én, mikor álmodtam, nem tudtam, hogy alszom és nagyon elkeseredtem a dolog miatt…
Eddig ért Marika az álma elmondásában, amikor egyszerre kicsapódott a normás ajtaja és valaki kiszaladt az udvarra. Futtában bújt bele a télikarbátjába s egy pillanat alatt elnyelte a sötét.
Marika fölkelt, az ablakra hajolt és nekinyomta homlokát az üvegnek.
– Láng, – mondta nyugtalanul.
– A normás?
– Tessék nézni. Nyitva felejti az ajtót és hagyja szólni a rádiót…
Csakugyan, a nyitott ajtóból sárga fénykúp dőlt neki a szerszámosbódé falának, a szobából pedig fenszóval harsogott bele a világba az a mély férfihang… Hogy mit beszél, az most sem volt kivehető.
– Talán elfelejtett valami fontos dolgot, – vélem.
– Nem lehet.
– Rájött a sétálhatnék, kiszaladt levegőzni… Ki tudja, talán ideges.
– Nem, – mondja Marika. – Ez egy nagyon nyugodt valaki, aki csak magának él. Oroszul tanul, ennyi az élvezete.
– No, – mondom, – ne törje a fejét rajta, Marika.
Marika megáll, a két kezét belesüllyeszti az öve alá, s néz rám.
– Tessék elhinni, valami nagy baj lehet odaki.
– Miféle baj, Marika?
– Nem tudom. Érzem.
– Ugyan már, – mondom. – Üljön le inkább, és mondja tovább.
– Mit?
– Az álmát.
– Ja, az álmom… Hogy is volt az már?
Nem ül le. Hátát a falnak veti, félszeme az ablakon, úgy beszél. Még a szava is bizonytalanul szól, hiányzik belőle az a kedves fény, a fiatalosság, a gondolatok fecskeröpű csapongása, melyet ely finom érzés volt idáig követni. De aztán egyre jobban belemelegszik a mesélésbe.
– Szóval, megkérdeztem tőle, miért nem jó – “Mert butaság” – azt feleli nekem. Erre csak sóhajtani tudtam. Pedig, tessék elhinni, minden gondolatomat beletettem abba a levélbe. Csodaszépen leírtam benne, hogy néz ki most a város, és hát a város az ő nevét viseli, nem pedig másét. Szóval, föltehető, hogy kiváncsi rá. “Butaság – mondja megint. – Te nem is tudsz oroszul. Hogy a csudába akarsz beszélgetni vele?” Gondoltam magamban, jaj, csak ne legyen magának olyan sok esze, szaktárs… “Hátha lefordítják a tolmácsok?” – kérdem. “Épp a tiedet?” – röhög azzal a dohányszagú bajuszával. “Épp az enyémet. Mert – kérdem – nekem nem lehet egyszer szerencsém, azt hiszi?”
– És aztán?
– Aztán semmi. – rántja össze a figyelmét, mely megint el akart kalandozni. Még annyit mondott: “Ez valami új divat, mi? Majd mindenki beszélni akar Sztálin elvtárssal…” – “Nahát, – könyörögtem – legalább az elejét olvassa el…“ – “Jut eszembe, – azt mondja. – Biztos sopánkodsz, hogy rossz a koszt és mindig késik az ebéd…” Hát ezt nem bírtam tovább. “Fuj, – azt mondtam neki, – Lőke szaktárs, maga szégyelheti magát!” És elsírtam magam és a méregtől felébredtem, aztán elmondtam Julinak az álmomat…
Száján hirtelen elakad a szó. Haját hátraveti, mereven néz ki az ablakon. Én is odalépek, de nem hallok semmi különöset. A ház körül szöszmötöl a szél, valahol messze kicsapódik egy ablak és ott is brummogni kezd a rádió… De Marika neszel valamit. Tíz ujjával dobol a fekete üvegen és figyel.
– Valaki jön, – mondja.
Már én is hallom, hogy messziről, az épülő ház mögül sietve közeleg valaki. Léptei egyenetlenül puffognak a gidres-gödrös udvar talaján.
– Marika, hol vagy? – hangzik onnan kívülről.
– Itt a Juli, – pattan föl Marika. A lóca felborul ahogy szalad kifelé. A nyitott ajtóban hideg kézzel csap arcunkba a szél, kint már a ruhát is tépdesi rajtunk és szétzilálja Marika haját. Lábam a homokba süpped, ahogy kikerülöm a feldöntött hordót és a rozzant szerszámosbódét, csak addig ér a fény ösztövér karja.
– Marika! -, hangzik a hívás a ház felől. – Marika, hol vagy?

*

Reggelre kelve ragyogóan sütött a nap, de a szél akkora szélvésszé kerekedett, hogy az még Sztálinvárosban is párja nélkül való.
Bent az udvaron minden a régiben van, ott a felborult hordó, sőt, még az öreg normás nyitott ajtajából is úgy bömböl a rádió, mintha Láng szaktárs haza sem jött volna este óta. A művezető irodája is üres, s már elmentemben, az utcasarkon találkozom Elek Máriával.
Épp csak, hogy megáll az ember a lábán. Sípolva, orgonálva, a száraz lösztalaj felszínét cibálva söpör a sztálinvárosi fensíkon a szél, megdézsmálja a lapátokról röppenő homokot, világgá meneszti a földet a szállítószalagokról, s fúj, fúj, lankadatlanul, egész testében csillogva már a benne lebegő homokrészecskéktől… Azt mondja Elek Mária, hogy alig akart megindulni ma reggel a munka.
A gyermekeknek csak a fele jött ki s azok is búnak ejtett fővel napsütkéreztek a szélvédett falak alján. Később az egyik oktató összeszedte őket, tartott egy kis beszédet, hogy nem állhat meg a munka, sőt, most kell legyőzni a nehézségeket igazán…
– Ki volt ez az oktató? – kérdem.
– Lőkének hívják. Nem ismeri az elvtárs.
– De ismerem, – mondom. – A sajtós.
Egyszóval Lőke, akit a szeszélyessége miatt nem nagyon szeretnek a gyerekek, ma mégis a szívükhöz férkőzött valahogy. Elmondta a beszédét, szemébe húzta a kucsmáját s fölment az állványzatra. Előbb csak néztek utána. Aztán elszánta magát az egyik kislány, utána még egy, végül megindultak a fiúk… Csak azt kérték, hogy szóljon a rádió, mert ők hallani akarják Sztálin elvtársról a híreket.
– Ki volt az a kislány? – kérdem. – A legelső.
– Jakab Marikának hívják. Őt sem ismeri, elvtárs.
– De, – mondom. – őt is ismerem.
– Honnan ismeri?
– Az este, mikor maga nem volt itt, találkoztunk… Hol találhatnám meg Marikát?
A művezető megmutatja. Jó magasan, fent, a legfelső emeleten, s jó messze innen, az épület túlsó frontján. Odamegyek, forgatom a nyakam, keresgélek. Vajjon melyik lehet a sok lány és fiú közt Marika? Végre fölfedezek egy sötét mackónadrágot s egy világoskék, övvel leszorított vattakabátot.
– Halló! – kiáltok. – Halló, Marika!
– Halló! – kiáltja vissza. – Halló, elvtárs!
– Jó munkát! – kiáltom.
– Köszönöm! – kiáltja, s mosolyog.
Aztán lehajol habarcsért és dolgozik tovább. Az állványok közt végigzúg a szél, pirosra fújja Marika arcát, zilálja, verdesi szabadonszálló, barna haját. Feje fölött a ház eresze áll ki, afölött a rohanó égbolt napszítta végtelenje kéklik. Vélnéd, el is állt az a rossz szél s már az a lobogóhajú lány repül odafönt, vele a zengő állványok sokasága, vele az épülő ház, meg a többi házaké mind az egész mozog, utazik, küszködve igyekszik továbbjutni, úszik a hömpölygő löszben, a szélben oldott porszemecskékben, ebben a vörhenyes felhőben, a sztálinvárosi rózsafüstben, előre.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.