Sztálinvárosban

Magyar Nemzet – 1960. április 17.

Sztálinvárosban

– Látni és tanulni jöttem Sztálinvárosba – két ízben is ezzel fejezte be rövid beszédét Szukarno, az Indonéz Köztársaság elnöke, így köszönte meg a város vezetőinek a tájékoztatást és ezekkel a szavakkal üdvözölte a Dunai Vasmű bejáratánál összegyülekezett munkásokat is. A Sportcsarnokban rendezett nagygyűlés után utazott le néhány órára Sztálinvárosba, a magyar ipar egyik új, szocialista centrumába az indonéz elnök. Motorosok díszkíséretében nem sokkal dél után érkezett a városba, ahol Tapolczai Jenő, a sztálinvárosi tanács végrehajtó bizottságának elnöke és a város vezetői üdvözölték őt, s a társaságában levő Dobi Istvánt, Kiss Károlyt és Kristóf Istvánt.

Az 1960-as évek elején divatba jöttünk. Alig volt fontos állami, külföldi delegáció, melyet ne hoztak volna el Dunaújvárosba. 1960-ban Sukarno járt nálunk, akit a Dunai Vasműbe is elvittek. Itt történt, hogy az egyik gép mögül hirtelen az indonéz államfő elé lépett a Dunaújvárosi Hírlap munkatársa, Ősz Ferenc, hogy egy közeli képet csináljon a híres emberről. Sukarno egy pillanatra megállt, és ezzel kedvező lehetőséget adott a fényképezéshez, majd leereszkedően megszólította a FED 2-es típusú gépet szorongató Ősz Ferit.
– Ugye maga a helyi laptól van?
Ősz nem tudott hová lenni a csodálkozástól, már, hogy honnan ismeri őt az indonéz államelnök. Boldogan bólintott, és azt gondolta, hogy talán valahol már találkoztak Sukarnóval, amikor az államelnök folytatta:
– Mindjárt tudtam, mert olyan primitív fényképezőgépe van.
A Sukarno-látogatás igazi csattanója azonban még az érkezéskor volt. Az indonéz vendég rendkívül félt a merénylettől. Budapesttől Dunaújvárosig államfőnek kijáró kíséretet kapott, de kocsija felett még egy helikopter is repült.
A fogadó bizottság annak rendje, módja szerint Tapolczai Jenő városi tanácselnökkel az élen felsorakozott a régi tanácsház előtt. Ott volt a város legkedvesebb attrakciója is, az úttörőzenekar, az azóta elhunyt Dobrik Zoli bácsi vezetésével. Amikor a kocsisor feltűnt a Kossuth Lajos utca felől, a fogadó bizottság odakészült a járda szélére, hogy a kocsiból kilépő államfőt üdvözölje. A kocsik éppenhogy megálltak, amikor a forgatókönyv szerint Dobrik Zoli bácsi beintett zenekarnak. A Kubai indulót játszották, ami történetesen négy tompa nagydob-ütéssel kezdődik.
A nagydobos belevágott a dobba, a kocsisor ebben a pillanatban meglódult, és mintha puskából lőtték volna ki a fekete Merzedeseket, otthagyták az egész fogadó bizottságot, és eltűntek a Május 1 utca mélyén.
Csak később derült ki, hogy Sukarno őrei merényletnek vélték a nagydob puffogását, és azért adtak jelt az azonnali továbbindulásra.
Pár perc múlva újból feltűntek a Kossuth Lajos utca felől, a fogadó bizottság újból felsorakozott, és Dobrik Zoli bácsi zenekara ezúttal szelídebb indulóval köszöntötte a félénk államelnököt.

Miskolczi Miklós – Mosolygó újváros

120 újszülött havonta
– Igen örülök, hogy indonéz vendégeink eljöttek megnézni a magyar népnek ezt a nagyszerű alkotását, a mi Sztálinvárosunkat -, így kezdte a vendégek és a város vezetői közötti beszélgetést Tapolczai Jenő. S aztán röviden elmondta: ami ma Sztálinvárosban látható, az tíz esztendő munkájának az eredménye. Az, hogy itt ma harmincezer ember él, hogy a Dunai Vasmű félmillió tonna acélt és 350 ezer tonna kohókokszot ad már az országnak évenként. És az is, hogy 5200 lakásból négyezret ma már a Vasműből fűtenek távfűtéssel, hogy társadalmi munkából úttörővasútja is van Sztálinvárosnak, ami kisebb ugyan a csillebércinél, de a sztálinvárosiaknak mégis csak a szívükhöz nőtt.
– Százhúsz gyerek születik havonta ebben a városban – mondta a tanácselnök. – Ez a fiatalok városa. S én ennek a fiatal városnak a lakói nevében ürítem poharamat az indonéz-magyar barátságra.
– Indonézia nagy szigetekből áll, igen termékeny ország – válaszolt Szukarno. – Ha a termőterületeket mezőgazdaságilag és iparilag jól hasznosítjuk, Indonézia 250 millió embernek adhat kenyeret. A fejlődés útja ezért a mezőgazdaság belterjesebbé tétele, a ritkább szigetek betelepítése és mindenekelőtt az iparosítás. Ezért örülök, hogy most Sztálinvárosba jöhettem…

Kávé és cukor
Kétnapos itt-tartózkodása alatt ismertté lett Szukarno elnöknek az a szokása, hogy ha feketekávét iszik, forró vizet és sok cukrot kér hozzá. Azért, mert…
– Magyarország kávét importál és mégis milyen erősen isszák ebben az országban a feketekávét – mondta az elnök beszélgetés közben a tanácsházán.
– Az emberek nem akarnak rászokni a gyenge kávéra, pedig mintha a vendéglátó üzemek ezt akarnák – felelte nevetve Kiss Károly.
– Ez igazán előnyös számunkra, így legalább sok kávét exportálhatunk majd az önök számára – bólogatott az indonéz elnök. Majd néhány perccel később így folytatta:
– Ami pedig a cukrot illeti, nem elég édes – rázta a fejét. – Az indonéz nádcukor sokkal édesebb, ezért reméljük, hogy vesznek tőlünk…
– Ezt igazán nem tudjuk megígérni – felelt rá Kiss Károly -, hisz mi is exportáljuk a cukrot. Nálunk Európában az ilyen cukrot szeretik.
– Nem baj, azért önnek, elnök úr – fordult Szukarno Dobi Istvánhoz -, küldök majd otthonról egy kis nádcukrot…
– Az jó lesz – zárta le a beszélgetést Dobi István – így legalább megszokom az indonéz cukrot, mire majd Indonéziába látogatok.

Szovjet segítség
A Dunai Vasmű bejáratánál Csergő János kohó- és gépipari miniszter és Borovszky Ambrus, a gyár igazgatója köszöntötte a vendégeket.
Szukarno válaszában arról beszélt, hogy Indonéziának mindeddig külföldről kellett behoznia az acélt, holott az ország igen gazdag vastartalmú ércekben. – Elhatározott szándékunk – mondotta -, hogy Indonéziában létrehozzuk a vas- és acélipart. Néhány hónapja 250 millió dollár kölcsönt kaptunk a Szovjetuniótól és ennek nagy részét a kohászat, az ipar fejlesztésére fordítjuk. Tanulni és látni jöttem, s hogy átadhassam önöknek népem üdvözletét.
A vendégek megtekintették a Dunai Vasművet, majd díszebéden vettek részt. Tapolczai Jenő a küldöttség elutazása előtt díszalbumot adott át Sztálinváros életéről Szukarno elnöknek.