Magyar Nemzet – 1954. november 27.
Megnyílt Sztálinvárosban az Arany Csillag szálloda
A tanácsválasztás előestéjén lüktető életű szocialista városunk: Sztálinváros új intézménnyel gazdagodott. Pénteken megnyílt az Arany Csillag szálló és étterem, amely új fénnyel ragyogja be Sztálinváros főútvonalát. A magyar vendéglátóipar fejlődésének jelentős állomása a sztálinvárosi Arany Csillag kapunyitása. A 30.000 lakosú város idegenforgalma napról napra emelkedik, külföldiek egyetlen esetben sem mulasztják el, hogy meglátogassák szocialista országépítésünknek ezt a büszkeségét és sokan szeretnének több napot is eltölteni Sztálinvárosban. Ennek eddig a szállodahiány volt az akadálya. A hatalmas bérházak mellé sorakozva most végre megnyílt az Arany Csillag.
A háromemeletes, modem épületben 96 szoba, 117 ággyal áll a vendégek rendelkezésére. Berendeztek több kényelmes lakosztályt is. A szobák nagy részéhez fürdőszoba tartozik, mindenütt beépített szekrény, külön mosdófülke, előtér szolgálja a vendégek kényelmét. Gyönyörűek a szálloda társashelyiségei. A földszinten van a 200 személyes, egyszerű ízléssel berendezett étterem, ahol kitűnő zenekar szórakoztatja a vendégeket. Hangulatos eszpresszó és cukrászda, az első emeleten tágas társalgók és rendezvény-termek, nyitott teraszok nyújtanak kellemes időtöltési lehetőséget a szálloda vendégeinek. Az épület másik szárnyában nyílik meg a korszerű népbüffé. ahol olcsó hideg és meleg ételeket fogyaszthat a közönség. Az éttermek és a büffék ellátását gépesített konyha biztosítja.
A pénteki ünnepélyes megnyitáson megjelent Sebes Sándor, a belkereskedelmi miniszter helyettese, Langer Lajos, a minisztérium vendéglátóipari főosztályának vezetője adta át a szállodát és éttermet Tapolczai Jenőnek, a városi tanács elnökének.
Magyar Nemzet – 1954. december 12.
Egy szálloda vendégkönyvébe
Itt jártam Sztálinvárosban, megnéztem az önök ragyogó szállodáját, az Arany Csillagot. Ez az első új szálloda, amely hazánkban a felszabadulás óta épült, s az elmúlt hónap végén nyílt meg. Önmagában sem másodrendű esemény ez, hisz méltán panaszkodunk elszállásolási nehézségeinkről, szállodakultúránk. alacsony színvonaláról. Ezért engedje meg Lauer István igazgató – aki huszonegy évig a Hungária pincére volt – és száz munkatársa, hogy a vendég köszöntősorait a nagy nyilvánosság is olvassa.
Büszke vagyok az Arany Csillagra. Nem jártam végig mind a három emeletét, 96 szobáját, hat lakosztályát. De az a néhány szoba, amelyet láttam, azt a sokat emlegetett keleti kényelmet és világvárosi komfortot varázsolta elém. Tiszta, csinos, gusztusos volt minden: a mosdófülkés, előszobás, falbaépített szekrénnyel ellátott egyágyas szobák éppen úgy, mint a rádióval, zenegéppel felszerelt kétágyasak és a kétszobás, valóban összkomfortos lakosztályok, örültem a sok képnek; a 19 millió forint építési és berendezési költségből 32.000-et fordítottak arra, hogy mai festőink képei díszítsék a falakat. Megismerkedtem a szállodai kulcsok bonyolult rendszerével; a vendég csak a saját szobáját nyithatja, másét nem, a takarítónőnek egész emeletre szóló főkulcsa van, az igazgatónak pedig minden szobához jó vezérkulcsa. Láttam a télikertet, az 50 személyes különtermet, faburkolattal és kovácsoltvas lámpákkal, és az ablakból kinézve felrajzolódott előttem a készülő ötszázszemélyes nyári kerthelyiség. Érdekes volt végigjárni a konyhát. Eredetileg nem ilyennek tervezték, de az igazgató, aki szovjet módszer szerint már az építkezések elejétől itt volt, gyakorlati tanácsokkal segített a mérnököknek a helyiségek hasznosabb megtervezéséhez. Vadonatúj evőeszközök, tányérok és mindegyiken ott a beírás: “Hotel Arany Csillag, Sztálinváros.” Kint a Vasmű, a fiatal város vidám házai, bent a kanál nyelébe vésett írás, a szalvéták, ágytakarók hímzett monogramjai, a tányérra égetett aranycsillag: igen, valahogy ez a kettő nagyon együvé tartozik, együtt beszél az újról, ami itt és máshol is születik nálunk.
Pekáry-gobelin a szálloda bárjában, most az Intercisa Múzeumban őrzik.
fotó: MTI/Manek Antal
Hatalmas és gyönyörű feladatok képzőművészeink számára
Kedves, udvarias a kiszolgálás, az étteremben minden asztalon hangulatlámpa, a presszóban kárpitozott székek, a vásznat külön szőtték Sztálinvárosnak. Az emberek halkan, finoman viselkednek: a márványburkolatú oszlopok, a szelíd szőnyegek, a zöldelő pálmák elűzik a rendbontókat. Szálloda, étterem és eszpresszó – de nevelő eszköz is, ide csak tiszta ruhában, megmosakodva jönnek be az emberek. Első napokban beállított egy részeg ember: elküldték. Másnap eljött a feleségével, mindketten csinosan.
Régen jártam Sztálinvárosban, még az első öntés idején. Azóta felépült a város, amelyben már el is lehet tévedni, megindultak a gyárak és áramot, vasat, téglát adnak. Aztán egy időre abbahagytuk a város építését; máshova is kell tégla, fürdőkád, söröspohár. Tizenkétezer építőmunkás elvonult, maradt 18.000 lakos. (Ebből 12.000 szavazott november 28-án – fiatal város, sok a gyerek.) Mindenki tudja, hogy a gyárak működnek, öntik a vasat, de aki rég nem járt itt, szorongva kutatja: mi van a várossal? Bennem is élt ilyen szorongás. De láttam, hogy az új házak diadalmasan állanak, az emberek megtöltik a mozit, a kultúrotthont, tolonganak a virágüzletben, az OFOTÉRT-ben, a népművészeti boltban, nem is szólva a húsboltról, a nagyáruházról. A legszebb élményem mégis az Arany Csillag volt, amely nagykorúvá tette a fiatal várost.
Lontay László
Sztálin út 1956 fotó: fortepan/uvaterv
