Dunaújvárosi Hírlap – 1964. július 14.
Vendég voltam a “Kék egérben”
A “Kék egér” egy ötméterszer húszméteres, veranda-szerű, sivár helyiség. Falainak komorságát és csúnyaságát nem enyhítik a vendéglátóipar szabvány-táblái (“Panasz tehető még… Fiatalkorúakat és ittas egyéneket nem szolgálunk ki”) sem.
A söntés bádogpultja a helyiség végében barrikád-szerűen tornyosul. Rajta állandóan félig-telt söröpoharak rátöltésre, s üresek sebtiben elvégzett lötyölésre várva. A berendezés ütött-kopott, de még masszív kertiszékek és műanyag lapos kertiasztalok. Ezek a nap csaknem valamennyi szakában foglaltak. Egyéb berendezés: egy agyoncirádázott, használaton kívüli kandalló, s odébb egy kisebb, gázégős – ezzel fűtenek télen. A “dísz”-kandalló az álldogáló vendégek kedvenc helye, itt támaszkodnak, s tetejére rápákolják üvegeiket, poharaikat.
A TÖRZSKÖZÖNSÉG
Kik töltik meg nap mint nap ezt a bízvást mondhatjuk – kocsmát? Többszöri ottlétem meggyőzött róla, hogy egy-két futóvendéget leszámítva, a “Kék egérnek” tekintélyes törzsközönsége van. Ötven-hatvan ember (talán több is), aki minden nap megfordul itt, s a lakása (nem otthona), a munkahelye, meg a többi olcsó italmérés között cirkulál. Törzsközönség, amely jól érzi magát a tisztátalan, áporodott levegőjű helyiségben. Hát nincs szépérzékük, egészséges gusztusuk, hogy itt ütik agyon szabadidejük jelentős részét? Mi vonzza őket ide?
Először is söntés áron kapható a szeszes ital. Azután ide munkából jövet, táskával, pufajkában, vagy kétes tisztaságú ruhában is nyugodtan betérhetnek, mert hiszen itt a toprongyos, ing nélküli részeg sem kelt feltűnést…
Akik ragaszkodnak a Sportfalatozónak keresztelt kocsmához, azzal érvelnek, hogy a Barátság városrésznek nincs vendéglője, kell tehát egy italmérés. Ezt megcáfolom. A törzsközönség nagy része nem a Barátság városrészben lakik, hanem a Gagarin téren, a Vasmű úton, a Ságvári városrészben (!) és szerte a városban. Ez is egyik oka a “Kék egér” “népszerűségének”: kiesik a városból, itt nincsenek annyira szem előtt az italozók, mint mondjuk a Béke presszójában, vagy a Kohászban.
JELLEGZETES FIGURÁK
Itt jellegzetes figurák találhatók.
Egy férfi részeg mámorba szenderült a sarokasztalnál. Kezében színes nylon-háló, összegyűrve. Alszik, de időnként ki-kinyitja a szemét, anélkül, hogy látna valamit Azt sem vette észre, amikor melléültem az asztalhoz. Mint másoktól megtudtam, az erőműben dolgozik, ma szabadnapos. Hirtelen tüsszentési-roham jön rá, talán a részegen átvészelt hűvös esőtől kaphatta, egymás után ötvenszer is prüszköl, de erre sem józanodik ki. Jó idő múlva eltűnik, másfél óra után kerül elő újra. Mintha kialudta volna magát, arca pihentebb, értelmesebb. Korsó sörök mellé telepszik, a nylon-hálót még mindig üresen, a kezében szorongatja. Talán a boltba indult el délben?
Idősebb, köpcös férfi ül egy társasággal. Kék munkásnadrág, rövidujjú ing a ruházata. Nagy gesztikulálással beszélnek valami gyári ügyet. Órákig. Csak a sörök jönnek egyre, ők maradnak. Aztán mégis felkászálódnak, az öreg is velük, de csak az ajtóig. Ott áll, álldogál megint órákig, a legközelebb eső asztaltársasággal beszél, vitázik, de minden bejövőnek köszön. Pohara nincs, úgy látszik, elfogyott a pénze, s a potyára vár. Néha-néha be is veszik egy-egy rundóba. Felélénkül, magyaráz, kiabál, támaszkodik tovább az ajtófélfánál.
Borostásképű, kreolbőrű férfi tápászkodik fel az asztaltól. Társai tartóztatják.
– Érzem már, hogy eleget ittam, – mondja -. Egy kevert, egy rum és hat korsó sör. Kezdek megint mólés lenni. Ha az asszony itt megtalálna, azt mondaná: az éjjel is kettőkor jöttél haza, s most is a kocsmában ülsz?
A többiek nevetik, az ember pedig csakugyan elmegy. Megitta a napi adagját.
Ahány ember, annyi figura. A nyugdíjas, nagy bajuszos bácsi, botjára támaszkodva, szótlanul ül. Figyeli az embereket, vagy tűnődik? Időnként belekortyol a sörébe, a bajuszát törölgeti.
MIRŐL BESZÉLNEK?
A beszédtéma nem túl változatos. A pohár mellett félpityókásan rendszerint az üzemi sérelmek buggyannak elő. Ezt rágják, tárgyalják, magyarázzák végnélkül. Néha régi, évekkel ezelőtti esetek, néha egészen frissek.
– Hagyjuk már a vállalati dolgokat! – csattan fel egy sajtképű ember, aztán megismétli és így fakad ki: – Nem akarok erről veled beszélni.
A másik csendesen motyog valamit, mire a sajtképű: – Semmiről sem!
A társaság kettészakad. Fele elmegy, a sajtképű a motyogásról állít ki nem túlságosan hízelgő jellemrajzot. Aztán újabb ember, újabb gyári eset kerül szóba, s a poharak is újra megtelnek.
Sz. Károly az acélműben kemencekőműves. Sokat ivott már, de szavai között van még összefüggés.
– 52 óta itt vagyok – panaszkodik – s azoknak több órabére van, akik később jöttek. Jobban dolgoznak? Az öntödei szárítókemence még mindig az én újításommal megy, kérdezzen meg akárkit ott, ismernek-e? Hát a Balázs-féle csapoló-csatornáról hallott-e? Abban én is benne vagyok. Amíg volt magnezit, csináltuk, de már rég nem kapunk anyagot hozzá. Miért? Művezető az, aki csak beszél, kritizál, de anyagot meg nem tud szerezni hozzá? A mi csatornánkba húsz százalék acél se ragad bele, mint abba, amit most használnak… Én két csatornát is megcsináltam egy nap. Minek? Most csak egyet kapnak naponta. Nesztek, aztán el van intézve…
N. László műszerész is a főnökeire panaszkodik. Nem méltányolják eléggé a gyakorlatát, ide-oda dobálják. Aztán kedvenc időtöltéseiről beszél: szeret fotózni, azelőtt aktív műrepülő volt, most már mindkettőt abbahagyta. Józan, nincs pénze, fizetés csak holnap lesz. Fizettet magának a haverjával, aztán, hogy az is kifogy, a kisegítő felszolgálótól kér hitelbe. Az kölcsönöz neki is holnapig, saját zsebéből egy korsó sört. Emberünknek haza kellene már mennie, a felesége várja. Elmondja, hogy a jövő héten külföldre utazik a feleségével. – Először töltöm együtt a szabadságom az asszonnyal – mondja szinte dicsekvésképpen. Újabb italt fizetnek neki, s marad.
Még egy ember az acélműből.
– Megszomjaztunk ma – mondja, mintha ez olyan különleges eset lenne. – A hármas kemence alatt javítottunk, s a műszak végén még a négyesre is át kellett mennünk.
Szidja a meleget, mínusz két fok körüli hőmérséklet lenne jó nekik. Aztán fiatalabb társa szól:
– Megnézzük a Némó kapitányt?
– Dehogy nézem! Én még az idén nem voltam moziban. Megutáltatták velem a mozit a fronton.
– Tévéje van? – kérdem.
– Ha hazamegyek, örülök, hogy pihenhetek. Lehúzom a redőnyt és lefekszem. Én, ha délelőttös vagyok, fél ötkor kelek, s vekker nélkül.
Hogy utána mit csinál? Első útja a Bisztróba vezet, mert a “Kék egér” csak nyolckor nyit…
1964 – Légifelvétel a Barátság lakóteleprõl – fotó: MTI/Járai Rudolf
FUTÓVENDÉGEK
Az öntöde, az erómű, az acélmű, s a többi üzem munkásain kívül, akik vagy munkából jöttek, vagy éjszakások, futóvendégek is megfordulnak a “Kék egérben”. Ezek a többiektől eltérően, csak negyed, vagy félórát töltenek itt. Kihörpintik italukat és mennek.
Egy fiatal szakmunkás gyorsan megissza a sörét.
– Szomjas lettem, s csak azért jöttem ide, mert a Kiscsillagban Rocky, meg Délibáb sör van – szabadkozik.
A Sportfalatozó előtt motor áll meg. Nagydarab, kockásinges férfi vezeti, utasával együtt betér, a pult előtt röviditalt isznak. Kint csepereg az eső, ők gyorsan távoznak. A KD 06-94-es rendszámú Danúvia megmakacsolja magát, nehezen gyújt, de aztán elpöfögnek. Pénteken délután 2-től 6-ig rajtuk kívül az EL 16-31, az EC 45-50 és a KD 08-73 rendszámú motorok vezetői is “tankoltak” sebtiben a “Kék egérből”. Meg a K 5546, K 5550, K 5241 számú kordélyok öreg hajtója…
A PANASZ
Csakugyan szükség van a “Kék egérre”? Ötven-hatvan ideszokott törzsvendég, meg a futóvendégek kedvéért fönntartani ezt a rossz értelemben vett kocsmát?
Pénzt hoz a Vendéglátóipari Vállalatnak, mégpedig a Béke téri talponállóval, a Kohász borharapójával, s a Bisztróval együtt nem is keveset. De milyen pénzt? A mindennapos ivók a családjuktól, a természetes igényeik elől vonják el a pénzt.
Hogy miért hívják “Kék egérnek”, ezt nem tudta megmondani senki.
Zs. Cs
A vendéglátóipari egységnek otthont adó épületet 1974-ben lebontották. Helyére a sporttelep edzőpályája került, majd később, a terület értékesítése után (2013) bevásárlóközpont, és annak parkolója épült.
Felhasznált képek:
Dunaújvárosi Hírlap archívuma
MTI
