Cyránski Mária – Rosti Pál emlékérem /1973

ROSTI PÁL

Uti emlékezetek Amerikából

A PUENTE DE DIOS MELLETTI BARLANG

A mexicoi lapok egyike, a “Diario de Avisos” 1857. nov. 14-diki számában Hidalgo hites bányász-mérnöknek a tulanczingoi kerület főnökéhez inté­zett azon értesítését közlé, hogy a Puente de Dios nevű barlangban (a tulanczingói kerületben 3/4 mérföldnyire Santorum helységétől) egy uj vul­kán tört ki, melynek töböre [krátere] 15 vara (37 láb) magasságra emelke­dik a barlangon végig futó patak vizszine fölött, kerülete pedig 10 vara (25 láb); továbbá hogy a töbörből láng lobbadozik fel, a kitóduló füst és gázok pedig amoniakot tartalmaznak, ennél-fogva – így következtet Hidalgo ur – a füstnek “kőszén-égésből kell erednie”, s az egész tüneményt nem tulajdoníthatni egyébnek, mint egy “kőszén-vulkánnak”!
Hidalgo ur mérnök, nem természettudós, nem csodáljuk tehát, hogy a tünemény mivoltáról ily ferde fogalmat szerzett. De a dolog nagy zajt ütött Mexicoban, s magam is azon véleményben voltam, hogy itt vagy égő kőszén-réteg vagy valami valóságos, ujonnan kitört vulkán szerepel. Utóbbi véleményemben még más körülmények is megerősítettek. Ugyan­akkor t.i. midőn Hidalgo szerint az uj vulkán megjelent (1857. okt. 26.), Mexicoban földrengés volt, gyenge ugyan s csak nehány másodperczig tartó, mely a fővárosban semmi kárt sem okozott, de mégis Veracruzban, egy már dülőfélben levő tornyot ledöntött s ezzel egy, hónapokig tartott hosszadalmas vitának a város tanácsában, tettleg véget vetett (azon vitáz­tak ugyanis ezen urak, valjon ledöntsék e a tornyot, hogy helyére újat építsenek, vagy nem). Veracruzban azonkívül ugyanakkor sok döglött ha­lat vetett ki a tenger s a halászok alig bírtak élő halat fogni, elanynyira, hogy az ottani rendőrség egész hétre eltiltotta a hal-árulást. Máris föld­alatti összeköttetésekről, a vulkáni erők nagyszerű működéséről álmodoz­tam, s egy másik Jorullót láttam a földből feltolódni Santorum mellett!
A tárgyat sokkal fontosabbnak tartám, semhogy azt egymagam, s elha­markodva megvizsgáljam; azonkívül pedig a barlang igen zord, elhagyott vidéken fekszik. A mineriához (bányászakademiához) fordultam tehát, mely jelenleg Mexiconak egyedüli, félig-meddig tevékenységben levő tu­dományos intézete; egy vizsgáló bizottmány kiküldetését a hely szinére indítványoztam, s egyúttal annak egyik tagjául ajánlkoztam. Indítványo­mat helyeselték s elfogadták, de hetek, sőt hónapok múltak, és nem tör­tént semmi. Végre Don Castillo fiatal bányász, s a mineriánál ásványtan tanára ajánlkozott, hogy elkísér kirándulásomban, melyet minden áron végrehajtani eltökéllettem. A mineria igazgatósága, a kultus és kereskedé­si minisztériumok jóváhagyták vállalatunkat, elláttak útlevelekkel s ren­deletekkel, hogy az illető hatóságok, ha szükségünk lesz, segédkezeket nyújtsanak, s e szerint kirándulásunk némileg hivatalos színezetet kapott. Időközben lázadás ütött ki, s utunkat ujólag hátráltatta; végre valahára mégis az ágyúzásnak és torlaszoknak daczára elindúltunk. (…)


Majmok az őserdőben

Az indusokat csak nagy bajjal tudtuk rávenni, hogy bekísérjenek, mert – a mint álliták – minden este a barlang szélén látják ülni a nagyszárnyu, tüzes szemü ördögöt (Tlacetacolotl, azaz: eszes bagoly), meg voltak győ­ződve, hogy ott van a Mictlan vagyis a pokol bejárása. A mi képzelődé­sünk is fel volt hevülve Hidalgo ur jelentése s a vidéken hallott mindenfé­le mesés dolgok következtében. Képzeletemben már szinte láttam a tágas, sötét barlang közepében a kis, kúpos dombot, melynek örök tüze a bar­langot bűvös fénynyel árasztja el s a mellette futó patakban festőileg tük­röződik. Sajnos, mindez csak képzeletünkben volt meg!
A barlang maga kicsi, és semmi különös érdekkel sem bir. Azon üre­gek, barlangok közé tarozik, melyek az alpesi mész-képletben oly gyakori­ak. A barlangba tágas nyilás vezet mint óriás kapu, melyen egyébiránt az össze-vissza halmozott szikladarabok miatt elég bajos lemászni a tágas üregbe. Ezen üreg délnek megszűkűl s folyosó alakban végződik, mely mintegy 375′ hosszú patkós kanyarulat után ismét tágas és a szabadba ve­zető nyilásba torkollik, úgy hogy az egész barlang patkó-alakú alagúthoz hasonlít, tágas előcsarnokkal. A patak a nyugati nyiláson jő a barlangba, ezt végig futja, aztán a nagy terem egyik zugában egy harmadik nyiláson kifut. Az egész barlang hossza az éjszaki nagy nyilástól a nyugatiig körül­belül 500 láb.
A barlang nagy termét könnyű kékes füst lepte el, mely kivált a barlang tetején terjengett, könnyű fellegekben. A füst bűze emlékeztetett – senkisem találná ki – a magyar alföldre! Ugyanazonos t.i. a ganéjtéglákéval, melyeket az alföldi menyecskék főzéshez használnak. E szagban bizonyo­san sok amoniak, de semmi vulkanikus bűz nem rejlik. Felkutattuk a te­rem minden zegét-zúgát, végig motoztuk az alagút-féle folyosót, térdig vízben gázolva, de sem a Hidalgo ur által híresztelt kráternek, sem ki­hányt lávának vagy bármiféle vulkanikus működésnek még csak nyomára sem akadtunk. De itt-ott találtunk könnyű, likacsos, barna darabokat, melyeket Hidalgo ur “koromnak”, (Hollin) mások lávának tartottak, én pedig első pillanatban turfának tartottam; ha kissé hozzászagoltam vol­na, megphiticus amoniakos bűze csakhamar kirántott volna tévedésem­ből, aztán, hogy is juthatha e barlangba turfa? De minderre én akkor nem gondoltam, eszem folyvást a vulkánon járt.
A barlang boltozatában, különböző magasságban s helyeken egyes sziklarepedékek, kisebb-nagyobb hasadékok vannak, melyek alkalmasint más üregekbe vagy hasadékokba nyilnak. Ezen hasadékokból jő a füst, néha alig észrevehetőleg, máskor sötét fellegekben. Ottlétünkkor kisebb mértékben jött a füst, de indus kísérőink közöl néhányan, kik már ezelőtt merészkedtek a barlangba, azt álliták, hogy egy-két hónap előtt valóságos lángokat láttak kitörni a hasadékokon. Mások azt álliták, hogy csupán a lángok visszfényét látták, meg mások még erről sem akartak tudni. E nyi­lások más üregekbe vezetnek – gondolók – s ezekben van az óhajtott kráter 35 lábnyi kerületével, minőnek azt Hidalgo ur leírja. De e repedések a barlang fő üregében oly magasan, felettünk függélyesen voltak, hogy azokhoz jutni lehetetlenség. Sok keresés és kísérlet után találtunk végre egyet, mely a barlang alagúti részében valamivel alantabb esett a többi­nél, 50-60 lábnyi magasságban a patak színe fölött a sarokban, melyet a boltozat s az oldalfalak képeztek. Ehhez hozzáférni nem látszott lehetet­lennek, s mindent elkövettünk, hogy ezt meg is tegyük.
Póznáink nem voltak elég erősek s hosszúk, hogy a lyukat elérjék, má­sokért kelle tehát a faluba küldeni s újra sok időt vesztegetni, mig az in­dusok végre hosszabb póznákkal s mentől nagyobb zajjal megérkeztek. Egy-két póznát erős kötelekkel öszszekötve mint egy hajó-árboczot készí­tettünk s ezt nagy bajjal a füstölgő nyíláshoz támasztottuk. Eddig ugyan az indusok követtek s félelmük csillapodott, látván, hogy sem a Tlacetacolotl nem bántja, sem a vulkán tüze el nem emészti: de most már semmikép nem birhattuk rá, hogy a póznán felmászszanak. Kéréseink, tetemes pénz­beli s egyéb jutalom igéreteink, birájuk tekintélye s parancsa – mind hiá­ba voltak. Már minden reményünket elvesztettük, hogy az óhajtott vul­kánt megláthassuk, s attól tartottunk, hogy eddigi fáradozásunk mind hasztalanná leszen, s viszszatérünk anélkül, hogy czélt értünk volna, mi­dőn egy 16 éves suhancz kivált a többi közöl, nagylelkűen felajánlotta magát és csakugyan bámulatos ügyességgel fel is mászott a póznán. Erre az indusok ismét egy kissé neki bátorodtak; kötelek segélyével egy máso­dik, meg egy harmadik legény is fel mászott s felhúztak néhány pálmale- vél-fáklyát. Most rajtunk volt a sor. Derekunkra erős kötelet fűztünk s en­nek segélyével a két indus legény felhúzott a póznán. Castillo, ki előre ment, szerencsésen érkezett fel, de én komoly veszedelembe kerültem. A pózna t.i. rézsútosan volt a hasadékhoz támasztva; testem – a mint kö­rülbelül a pózna közepéig jutottam – a nehézség törvénye szerint lefordult s a kötél a póznára csavarodott. Az indusok nem látták ezt s egyre húztak, én pedig háttal csüngtem a mélységnek, se fel se lefelé nem mozdulhat­tam és csak két könyökömmel akaszthattam magam a sziklába. Így csüng­tem néhány perczig az 50-60 lábnyi magasságban, mig az indusok helyze­temről valami módon értesülve, megeresztették a kötelet s én karjaimon a résbe húzódhattam, hol teljesen kimerülve s az imént fenyegetett veszede­lemtől nem kevéssé meghatva érkeztem meg.
De még koránsem volt vége minden fáradtságnak s veszélynek. A szűk résben mintegy 10 lábnyira kellett függélyesen, sziklák között másznunk, mig egy hosszú hasadékba értünk, mely mintegy 55 foknyira volt lejtős, s igen finom homokkal, inkább porral, volt borítva. Szétszórva néhány in­gadozó kő és szikladarab hevert. A melegség 45° C. volt. A füstöt, mely sűrű tömegben tódult, a port, melyet minden mozdulatunkkal fölvertünk, alig lehetett elszenvedni. Minden lépésnél – melyet egyébiránt négykézláb tettünk – attól tarthattunk, hogy az omladozó homokkal a mélységbe, a patak medrébe zuhanunk. Körülbelül 20 lábnyira haladtunk ily módon; a sziklarés mindinkább szűkült, a melegség fokonkint nőtt, a füst és por mind türhetetlenebbé lett, s végre is a füst oly sűrűen omlott, látszólag a hasadék mélyéből, hogy további haladásunkat végkép megakasztotta. Visszatértünk tehát a mint jöttünk, s nem csekélyebb bajjal.


A reglai zuhatag Mexicóban

Az imént emlitettem hasadékban sem akadtunk az óhajtott vulkánnak semmi nyomára, nem láttunk tüzet, de még annak sugárzatát s világossá­gát sem, nem hallottunk semmiféle földalatti zúgást s morajt, nem leltünk lávát vagy más vulkáni terményeket, csak ama barna darabok hevertek szerteszét a homokban. Napvilágnál közelebbről megvizsgálva kitűnt, hogy ezen barna anyag nem egyéb, – mint denevérek ganéja: szétmorzsolva s égő szénre hintve ugyanoly bűzű füstöt fejtett ki, mint a mi­lyent a barlangban éreztünk. Ezen tapasztalások után könnyü volt a töb­bit következtetni s a mesés tüneményt megmagyarázni. A denevérek légi­ói, melyek századok óta lakják a barlang sötétebb üregeit, zúgait és szikla­hasadékait, több ölnyi vastagságú trágya-réteget raktak le s ez valami módon – tán villámcsapás által – meggyúlladván, kellő légvonat hiányá­ban lassan-lassan tovább parázslott. Ottlétünkkor már harmadik hónapja füstölt a barlang. Az indusok azt álliták, hogy október egyik éjjelén erős mennydörgés volt, hogy a villám több ízben lecsapott a barlang környé­kén, s hogy másnap reggel már füstölni látták a barlangot, még pedig sok­kal nagyobb mértékben, mint ottlétünk alkalmával. Hidalgo ur október végével látogatta meg a barlangot, de az indusok állítása szerint csak a nagy üregben mulatott néhány perczig, mert oly erős volt akkoriban a füst, hogy hosszabb ideig el nem lehetett viselni. Hamarjában s alapos vizsgálat nélkül készült hirdetményével az egész környéket oly páni rette­gésbe ejtette, hogy a santorumi indusok máris folyamodványt nyújtottak volt be a kerületi elnökhöz, engedné meg nekik, hogy falujokat a vulkán veszedelmes szomszédságából tovább mozdítsák, azaz, hogy távolabb eső helyen telepedhessenek le. De sőt a még legalább 5 mérföldnyire eső Totomilco helységéből is sokan elköltöztek, tartván a földrengésektől s az uj vulkán pusztításaitól, melyeket már napról napra vártak. Mexicoban a vulkánoktól való ezen félelmet nem csodálhatjuk. A Jorullo feltolódása, s a borzasztó dulongás, mely ezen új vulkán támadását kisérte, még éber emlékezetében van a mexicoi népnek.
A szegény santorumi indusok eszerint – kik együgyü de igen becsületes embereknek látszanak – igen megörültek, midőn meghallották tőlünk, hogy ezentúl már nincs mitől tartaniok, sem a gonosz lélektől, sem a tűz­hányótól; sőt ellenkezőleg, hogy örvendezni van okuk, mert hogy ha majd – tán néhány hónap elteltével – a barlang megszűnt füstölni, az elé­gett anyag hamvát, úgy szintén a sértetlenül megmaradt ganajat nagy ha­szonnal fordíthatják földjeik trágyázására, s igy kopár, sovány mezeiket egykoron tán termékeny vidékké, szegény falujokat viruló helységgé alakithatják.

VÉGE

Rosti Pál – Uti emlékezetek Amerikából

Most először láthatja a nagyközönség Magyarországon kiállítva egy mára elfeledett, magyar arisztokrata fiatalember eredeti fényképeit. Rosti Pál 1830. november 29-én született Pesten, sajnos igen rövid élet jutott neki, hiszen 44 éves korában 1874. december 7-én Dunapentelén meghalt.
Müncheni egyetemi tanulmányai után 1854-ben indult felfedező útjára a földrajzi ismeretek kibővítése, pontosítása érdekében.

A kiállítás megtekinthető:

2020. augusztus 25. – október 4.

Kedd – vasárnap 12 és 19 óra között.
Hétfőn és ünnepnapokon zárva.

Kurátor: Farkas Zsuzsa művészettörténész

 Bővebben a kiállításról – maimano.hu

Dunaujvaros