Lázár István – Világjárók-világlátók /1986

Rosti Pál

“A gyászos tizenkét évi időszakban, mely a szerencsétlen kimenetelű 1849-diki eseményeket nyomon köve­té, kedves hazánkban minden nemzeti törekvés, haladás, fejlődés lenyügöztetvén, elnyomatván: a bilincsekbe vert irodalom, a tudomány, a művészet volt azon egyedüli tér, melyen szeretett ha­zánkhoz való ragaszodásunkat bizo­nyíthattuk, azon egyedüli eszköz, melynek rendületlen fejlesztésével re­mélhettük, hogy a magyar nemzet gya­rapodását, a korszellemmel való hala­dását, de sőt lételét biztosítani fogjuk. E szomorú korszakban tehát minden magyarnak szent kötelességévé vált, megfeszített s ernyedetlen erővel e té­rek egyikén a haza javára működni, ha­bár csekélyebbek is voltak legyen te­hetségei – mert a homokszem egyma­gában nem sokat nyom ugyan, de a ho­mokszemek halmozatja dombbá s utóbb heggyé emelkedik.
Ily homokszemmel szándékoztam én is hazám oltárához járulni, midőn ame­rikai utazásomat terveztem, melynek eredményét jelen munkámban közlöm honfitársaimmal..”
Ha van régi utirajz, amelyet a reprintek, a mostanában örvendetesen gyara­podó hasonmáskiadások szerkesztői­nek a figyelmébe ajánlok, Rosti Pál Uti emlékzetek Amerikából című műve az. Jómagam viharvert, idő- és egérrágta múzeumi példányt kaptam szoros idő­re kölcsön, amelyben finom kezű írás rögzítette hajdan az első tulajdonos ne­vét: “A’ székesfehérvári cziszt. főgymnasium é.” A beszerzés dátuma 1881, a kiadásé viszont MDCCCLXI. Vajon húsz év után raktárról vették vagy a könyvtár egy mecénásától kaphatták e gyönyörű albumot a derék atyák? Ki­adója Heckenast Gusztáv, Pesten. Ajánlása pedig: “Nővéremnek – báró Eötvös Józsefné született – Rosti Ág­nesnek – testvéri szeretettel – ajánlva.” Ami azonban e művet reprintre, az eredetivel minél pontosabban meg­egyező újrakiadásra igazán jogosítaná, az az illusztrálása. A kétszáz szövegol­dalt kísérő hatvan illusztráció: két szí­nes és tizenhárom egész oldalas fekete­fehér, továbbá két féloldalas fekete-fe­hér metszet, valamint 43 szöveg közti rajz és térképvázlat. Éspedig nem akár­milyen képek ezek – egy 1861-es kiad­ványban. “Mielőtt Európát elhagytam, hogy az uj világ pálmái közt vándorolva, tapasztalásaimat följegyezve, egykoron a hazai irodalmat bármi szerény mértékben is gyarapítsam – egyúttal pedig gyermekkori álmodozásaimat is megvalósítsam. Franczia- s Angolországban töltöttem mintegy két évet, hogy tervezett utazásomhoz megszerez­zem a kellő ismereteket s előkészülete­ket, főleg pedig hogy Párizsban a fényrajzolás mesterségét megtanulhas­sam…”
Kísérjük tovább az előszót; a készü­lődés beszámolóját.
“Nézetem szerint a földismeret ter­jesztésébe alig van hathatósabb eszköz, mint ha jellemző, hű rajzok által a kü­lönböző éghajlatok egyes tájairól, vá­rosairól, építményekről, növényekről s a t. világos képeket nyújtunk. Vándor­lásaim egyik főfeladatául tekintém eszerint az ily nemű képeknek a fény­rajz utján való előállítását. S midőn 1859. febr. 26-dikán, hazámba vissza­tértemkor, ebbeli fáradozásom eredmé­nyét, több évi utazásom folytán készí­tett fényképeim gyűjteményét a tudo­mányos-, nemzeti- s műkincsek őrzésé­re s kitárására szolgáló intézményünk­nek, a magyar nemzeti múzeumnak volt szerencsém átnyújthatni: azon re­ménynyel kecsegtettem magamat, hogy a legczélszerübb utat követtem azon óhajtásom teljesítésére, miszerint uta­zásom eredményét, amennyire tőlem telik, közhasznúvá is tegyem…”
A kor nyomdatechnikája azonban még nem teszi lehetővé a fényrajzok, a fotográfiák közvetlen fölhasználását:
“A műmellékletek nagyobb részét, e fényrajzok után másolva, hazánkfia, Klette Gusztáv ur készíté. Kedves kö­telességemnek ismerem őszinte hálá­mat nyilatkoztatni e fiatal művésznek, ki hűn ragaszkodva a fényrajzokhoz, a helyzet helyes felfogása, a rajz mesteri kivitele, az ábrák festői elrendezése ál­tal oly képeket szerzett, melyek a való­ságnak teljesen megfelelnek s valódi műbecscsel bírnak. Így azon hely­zetben vagyok, hogy az egyes vidékek, épületek, vagy növényzetek s népvise­letek hiányos, vagy nem eléggé élénk leírását élethű s egyúttal kedveltető áb­rákkal pótolhatom…” (Széchenyi István ha­sonló meggondolásból még rajzolót vitt magával útitársul.)
De hát kicsoda is volt a fenti sorok szerzője, báró Eötvös Józsefnek, az egyik legnagyobb magyar államférfi­nak a sógora? Netán e rokoni kapcso­latnak volna köszönhető az előkelőn utazgató magyar jegyzeteinek rangos kiadása? Aligha.
Ismét a magyar történelem emigrációs hullámainál vagyunk. A szerző nemcsak utal előszavában az 1849-et követő, súlyos tizenkét esztendőre. Rosti – az Életrajzi Lexikonban Rosty – Pál is résztvevője volt a szabadságharc­nak, s a bukás után Münchenbe mene­kült, innen utazott később Párizsba és Londonba, amerikai útjára fölkészü­lendő. Végül 1856-tól három éven át járta a két Amerikát.
“Európából az “Alma” nevű franczia csavargőzös Havre de Grace kikö­tőjében 1856. aug. 4-dikén elbúcsúz­ván, amerikai utazásomat az észak­amerikai államokkal kezdém meg, hol mindössze hét hónapot töltöttem. De miután ott nem annyira a természet szépsége köti le figyelmünket, ment in­kább az európaiaktól egészen elütő tár­sadalmi viszonyok, politikai intézmé­nyek s fejlemények gerjesztik érdekün­ket, ez utóbbiak taglalására pedig aránylag rövid ott-mulatásomat elégsé­gesnek nem tartottam, czélszerübbnek véltem hallgatni inkább, semmint hogy elhamarkodott ítéletekre, egyoldalú felfogásra, vagy másoktól elsajátított nézetekre építve, tán hibás, ferde fogal­mak, hiányos tudósítások szószólója legyek. Uti emlékezeteim leírását esze­rint csak Éjszak-Amerika déliebb ré­szeivel kezdem. Korántsem élek azon képzelődésben, hogy munkám a kellő mértéket megüsse: tollat fogtam mégis, hogy hazai irodalmunknak e szakmá­ban hiányát, csekély tehetségem sze­rint, némiképen fedezni segítsem. Tu­dományos tárgyalásokkal, vagy mé­lyebb búvárkodásokkal, melyek czélszerüebben szakkönyvekben foglalnak helyet, szives olvasóimat nem fárasz­tom – legföljebb egyes jegyzetekben s a toldalékban terjeszkedtem e térre; másrészt nem is bocsátkoztam hajme­resztő kalandok, vagy más eféle episodok leírásába, mert óvakodtam az el­beszélő utazót regényhőssé alakítani. Minden törekvésem abban összponto­sult, hogy azon benyomásokat, melye­ket rám vidékek, növényzetek, embe­rek s ezek társas viszonyai s a t. gyako­roltak, minél elevenebb a természet-hivebb színekkel lefesthessem s ily uton honfitársaimnak a tapasztaltakról lehe­tő legtisztább fogalmakat, s valóság­nak híven megfelelő képeket s tudósí­tásokat nyújthassak…”
Látni fogjuk, hogy a szerénykedés, amely aligha csak szerzőnk sajátja, in­kább a kor általános illemtanához tar­tozik, részben legalább indokolatlan. Az útirajz egyéb erényeit most nem te­kintve, akad itt azért kaland is, ami­lyen például a Puente de Dios melletti barlang fölkeresése, és ugyanott e füs­tölgő barlang titkának megfejtése egy­ben tudományos teljesítmény: a geoló­giai ismeret és a józan ész, a logikai következtetés és a helyszíni vizsgálat jegyében.
Ha már majdnem végig idéztem, ide­másolom még az előszó záró sorait:
“Ha az “Úti Emlékezetek”-kel csak némileg is megközelitém az imént kife­jezett czélt: honfitársaim szives elisme­rését, valamint eddigi fáradozásaim bőséges jutalmául, ugy ezutánra is uta­zói pályám folytatására, a leghathatósabb buzdításul tekinteném. Pesten, ja­nuár 1-jén 1861.”
Az elismerés nem maradt el, hiszen Rosti Pált a Magyar Tudományos Aka­démia már ugyanezen évben levelező tagjául választja. Újabb útjáról azon­ban nem tudunk.
Lehetne tovább nyomozni, talán nem is volna nehéz, élete részleteit. Ám ezt most nem tartom feladatomnak. Hiszen a legérdekesebb az az etikai magatartás, az az ebben a korban per­sze nem ritka céltudatosság, felelősségérzet, az egyéni életnek a nemzeti ér­dek alá rendelése, amely szerzőnket jellemzi. És erről szólva, el kell árulnom még valamit – egy eddig elhallga­tott tényt.
Rosti Pál, 1830-ban születvén, 18-19 esztendős volt csupán a szabadságharc, 19-20 a bujdosás kezdete idején, 26-28 éves korában járta be Amerikát. Az bizonyos, hogy kiváló nevelést kel­lett kapnia már otthon is. A semmire nem építhette rá az emigrációban foly­tatott föld- és néprajzi s egyéb tanul­mányokat. Nyilván érlelte őt az idő is: a katonai szolgálat, majd a bukás sok­koló hatása, a menekülés viszontagsá­gai.
Könyve megjelenése után, amelyből a részletek itt következnek, még tizenhárom évig élt. 1874-ben, 44 éves korá­ban hunyt el, Dunapentelén.
Fotográfiáit ma az Országos Széche­nyi Könyvtár őrzi. Éspedig abban a formában, albumba rendezve, ahogyan ezeket maga Rosti válogatta és elrendezte. Az album kézzel fölírott címe: Fényképi gyűjtemény, melyet Havanná­ban, Orinoco vidékén és Mexikóban tett utazása alatt készített Rosti Pál, 1857 és 1858-dik évben. Alatta ajánlás: A Ma­gyar Nemzeti Muzeumnak hazafias tisz­telettel Rosti Pál 1859. február 25. Az album 45, római számokkal jelölt lap­ján előbb havannai, majd venezuelai, kétharmadrészt pedig mexikói fényképfelvételek sorakoznak.
E kötet kézirata már elkészült, ami­kor híre jött, hogy 1984 nyarán Mexi­kóban nagysikerű kiállításon kerültek az érdeklődők és a szakemberek elé a magyar Rosti 1857-58-as fotográfiái. A sikert nem csupán az magyarázza, hogy e régi felvételek bája megragadta a nézőt. Az Újvilágnak azon a részén, ahol Rosti járt, alighanem ő készített először fényképeket. A múlt század kö­zepén azonban az építészeti emlékek – köztük Amerika őslakóinak szabadon álló, földdel nem temetett templomai és palotái éppen úgy, mint a gyarmato­sítók korai épületei – már áldozatai voltak annak a rongálódásnak, amit sokáig, olykor máig nem sikerült min­denhol megállítani. Az építészet- és művészettörténészek tehát Rosti igen korai felvételein számos épületet olyan állapotban láthatnak, amiről semmifé­le más dokumentum nem maradt. Akár művészettörténeti összehasonlító kuta­tásokról van tehát szó, akár műemléki helyreállításokról, a Rosti-fotográfiák pótolhatatlan értékűek.
Közbevetőleg: a régi fényképek fölhasználása műemlékvédelmi munkála­toknál Magyarországon bevett gyakorlat. Párizsban pedig nemrég jelent meg kétkötetes, reprezentatív gyűjtemény a világ legrégibb épületfotográfiáiból. Ebben sajnos Rosti munkái nem szerepelnek, hiszen ezekről a szerkesztők mit se tudtak.
Ezért talán még útirajzának reprint-kiadásánál is fontosabb és érdekesebb volna egy olyan album, amely az ere­deti fényrajzokat s az azokról készült képeket párhuzamosan közölné, könyv-, illusztráció- és művelődéstörté­neti okulásul, egyben a világ fotó- és építészettörténeti szakemberei számára is hozzáférhetővé téve ezt a remek kép­anyagot.


Cyránski Mária – Rosti Pál emlékérem /1973

ROSTI PÁL

Uti emlékezetek Amerikából

 

EGY VASÁRNAP HABANÁBAN

A vasárnap a külföldinek legérdekesebb nap, mert idegenszerü jelenetek­kel s eredeti képekkel bővelkedik. A nehézkes modorban, kőből készült templomok harangjai már korán reggel megkondulnak, s mindenki rang-, szín-, fajkülönbség nélkül, szép tisztán öltözködve, siet a templomba; a nők kivágott ruhákban s gonddal fésülködve, fekete csipke-fátyollal s le­gyezővel, de még a mulatt sőt szerecsenynők is, noha rabszolgák, gyakran arany-lánczokkal, gyürükkel s karpereczekkel megrakva fejér selyem-czipőben jelennek meg. A templomjárás 6-9 óráig tart; a szegényebbek vagy közelebb lakók gyalog jőnek, az asszonyokat mindig egy kis szerecseny vagy szerecsenynő nyomon követi, felgöngyölt szőnyeggel s kis székkel hóna alatt; az előkelő hölgyek volantéban [kocsiban] jőnek, többnyire fe­kete selyembe öltözködve, de hajadon fővel s gazdag, fekete csipkefátyol­lal. A tágas templomokban nincsenek padok, mint nálunk, sem székek, mint Francziaországban. Először is tehát a kis szerecseny jő be s kis sző­nyegét a földre teríti, utána az asszony valamennyi gyermekével s letér­del, a mise bizonyos részeinél azonban egész kényelemmel le is ül, szőnyegét egyébiránt el nem hagyja. Ez valóban festői jelenet, főleg, mint­hogy e helyen minden rang- és fajkülönbség megszűnik, az előkelő hölgy gazdag csipkéivel, a kis mulattnő egyszerü, könnyü (mindig kivágott) nyá­ri öltönyében, fején többnyire veres vagy fehér kendővel, a szerecseny rabszolganő, úrnője ócska ruháiban (de ma legalább tisztán), kinek hol tetszik, kinek hol épen hely jut, minden rend és osztályozás nélkül, össze­vissza térdelnek vagy ülnek a földön. A nők szinte kizárólag a templom közepét foglalják el, a férfiak köröskörül állnak vagy térdelnek s tisztessé­gesen, ájtatosan kisérik az isteni-tiszteletet. De a mise végével, a fiatalab­bak legalább, az ajtók elé helyezkednek leány-szemlére, s megvallom, hogy ilyenkor nem egy bájos szem csillogását, s a volanteba szálltakor nem egy csinos lábacskát volt alkalmam láthatni. Az isteni-tisztelet alkal­mával olykor zene is van, melyet nagyobbrészt szerecseny zenekar végez; európai fülnek nehéz feladat ezt végighallgatni, kivált ha valahogy a szegény Hajdn vagy Mozart miséire kerül a sor. Rendesen azonban csak az orgona szólal meg, de nem zeng ám templomi hymnusokat vagy ájtatos praeludiumokat, hanem a legismer­tebb olasz operák magán- vagy kar­dalait, polonaiseket s ezek feletti változatokat stb., mi az orgonára, már mint hangszerre sem illik sem­miképen, legkevésbbé pedig a tem­plomban. De hagyjuk, ám dicsérje ki-ki a maga módja szerint Istenét.


Templomjárat Habanában

11 órakor a Valié de Gallos-ban a nemzeti mulatság, a “kakasviadal” kezdődik; érdekes egy lát­vány, nem annyira a kakasok mint a nézők miatt, kik a harcz folyamát példátlan szenvedélylyel kisérik, arczuk eltorzul, szemök kidüled s vad tűzzel villog, egész testük remeg, – mindenki ordít, hadonáz s döröm­böl. A harcztér s az egész bódé (el rinadero) hasonlít a műlovagok kö­réhez (circus), csakhogy sokkal ki­sebb. A belépti dij 2-4 reál, de mindenki hozhat vívó kakast, s ekkor nem fizet. Míg a választmány s a bíróság a kakasokat megméri, mert – különös megegyezés kivételével – a küzdőknek súlyra és sarkantyujok nagyságára nézve egyenlőknek kell lenni, mig a kakasok sarkantyuit késsel meghegyzik, gazdáik mint a bolondok futkosnak fel s alá a vivókörben s fogadáso­kat ajánlanak a nézőknek. Ez utóbbiak ugyanazt teszik egymás között, még pedig rémitő lármával s hadonázással. A fogadási összeg olykor tete­mes, 1 dollártól egész 1 uncziáig. A mint a harcz ideje közeledik, a szen­vedély s ingerültség nőttön nő, s tetőpontját éri, midőn az adott jelre a ka­kasokat egymásra bocsátják. Láttam egyszer, hogy ily szenvedélytől fel­bőszített ember 10 uncziát, tehát majdnem 350 frtot ajánlott vívó kakasá­ra és szinte kétségbeesett, hogy senkisem akarta elfogadni, annyira neki volt hevülve, hogy e pillanatban, azt hiszem, egész vagyonát, sőt életét is koczkára vetette volna. Nevezetes, hogy ámbár a jelenlevők nagyobb ré­sze csak alsórendü nép, a némelykor nagy összegekre szóló s az utolsó pillanatban egyszerűen fejbólintással elvállalt fogadások, merőben isme­retlen emberek között, mindenkor pontosan kifizettetnek. Egyébiránt a kakasviadal nem csupán a köznép szenvedélye, főrangú urak is résztvesznek benne. Sokan egész vagyonukat belevesztették ily kakasfogadásokba, igy p.o. a mexicói köztársaság volt elnöke, Santanna, roppant kincse­ket pazarlott a kakasokra. A rinaderoban minden rangkülönbség megszűnt s az aristocratia legbüszkébb tagja tartózkodás nélkül fogad és tár­salog a nép legaljával – hanem a rinadero köréből kiérve, vége az ismeret­ségnek.
A kakasok a mieinknél nagyobbak, tarajuk nincs. A harcz előtt, mint említém, megmérik s bizonyos módon előkészítik, hasuknak egy részét ugyanis megkoppasztják, farkukban csak két végtollat hagynak meg (az úgynevezett kakas-tollakat), és sarkantyujokat meghegyezik. Nevezetes, mily dühvel rontnak egymásra, mihelyt eleresztik, s nem is hagyják abba a vivást, mig egyike vagy másika bele nem veszett. Kakasokat ugyancsak látott már mindenki veszekedni; egymásnak repdesnek, s egymás fejét megsebezni igyekszenek; néha az egyik gyengesége érzetében vagy gyáva­ságból futásnak ered, de a kerekded harcztérből nem menekülhetvén, a másik nyomon követi s orrával folyvást fejét bökdösi, mig ez ismét uj erő­re s bátorságra kapva, megujra nagyelszántan ellenére támad s nem ritkán le is győzi a már előbb diadalmaskodót. Mindezen változatai a küzdelem­nek természetesen nem maradnak kellő hatás nélkül a nézők kedélyére, s a szenvedélyt, a lármát, az ingerültséget bőszültségig csigázzák. Ámde ez a kakasokat legkevésbbé sem zavarja, ők a maguk részéről szintoly bő­szültek és csak ellenfelüket látják. A küzdelem átlag 10-15 perczig tart s némely nap 25-30 párt is szállítanak a síkra egymás után.
A kakasviadal nemcsak Habanában, hanem egyáltalában mindenütt, hol spanyol faj él, divatos; kivált faluhelyt a legénységnek egyik fő s elke­rülhetetlen mulatsága. Sokszor láttam, főkép Dél-Amerikában a Ilanos­okon, legényeket kakasukkal a hónuk alatt egyik tanyáról a másikra lova­golni, hogy “kakast próbáljanak”, mert minden háznak, a szükséges ba­romfián kívül megvan vivó-kakasa. Ami az alföldön az agár, az arabsnak a ló, az a kreolnak a kakas; úgyszólván a család tagja, mely ezzel gyakran az egyetlen hajlékot megosztja s kukorékolásával a profánus európait szinte kétségbeejti. Az angol (elébb spanyol) gyarmatokban a kakasviadal szigorúan el van tiltva, sőt Trinidadban még az is birságot fizet, ki megáll, hogy két a szemeten önszántából összeveszett kakasnak tusakodását szemlélje.

Folytatás hamarosan…

Rosti Pál – Uti emlékezetek Amerikából

Most először láthatja a nagyközönség Magyarországon kiállítva egy mára elfeledett, magyar arisztokrata fiatalember eredeti fényképeit. Rosti Pál 1830. november 29-én született Pesten, sajnos igen rövid élet jutott neki, hiszen 44 éves korában 1874. december 7-én Dunapentelén meghalt.
Müncheni egyetemi tanulmányai után 1854-ben indult felfedező útjára a földrajzi ismeretek kibővítése, pontosítása érdekében.

A kiállítás megtekinthető:

2020. augusztus 25. – október 4.

Kedd – vasárnap 12 és 19 óra között.
Hétfőn és ünnepnapokon zárva.

Kurátor: Farkas Zsuzsa művészettörténész

Bővebben a kiállításról – maimano.hu

 

 

Dunaujvaros