Hetedik év

Az egykori nagyszabású szocialista bányászati és ipari komplexumok és új városok építésének világába vezet vissza Palotai Boris e héten bemutatott tévéfilmje: a “Hetedik év”. 1978-ban megjelent, azonos című kisregénye alapján írta meg a forgatókönyvét az ismert és szeretett írónőnk, s a rendezésre pedig Nemere László vállalkozott.
Valaha felettébb hősinek, az új emberek, sőt “modern héroszok” kohójának ábrázolták irodalmunkban és művészetünkben ezeket a helyeket, ahol a munka csodálatos személyiségformáló és közösségteremtő ereje bontakozik ki tüneményes gyorsasággal, tömeges méretekben s bámulatos eredményekkel. Ma már a különböző új művekben jobb esetben különösnek s kalandosnak, jószerivel egzotikusnak látszanak, sőt nemegyszer kegyetlennek, könyörtelennek, nyers és vad vonásokkal ékeskedő egyfajta magyar “Wild West”- nek.
Ellenkező végletekbe csapó szemléleti, átalakulásnak és ujjáértékelésnek lehetünk s vagyunk tanúi? Kétségkívül megfigyelhetjük az egykor szerzett elsődleges s eleven valóságanyag s élményvilág teljesebb és mélyebb értelmezésének folyamatát is, többnyire azoknak az íróknak az esetében, akik már régebben írtak erről. Közéjük tartozik Palotai Boris is. Csodálkozhatunk-e, hogy mindmáig érezvén egykori élményeik nagy és nyugtalanító, ihlető erejét, visszatérnek hozzájuk és az új, eleddig ismeretlen értékeket felszínre hozva, többé vagy kevésbé ismét elvétik a helyes és valós arányokat, s akarva- akaratlan ezúttal más előjelű túlzásokba s egyoldalúságokba tévednek. E tévéfilm kitűnő írója és rendezője is.
Esetleg a nem csillapuló művészi lelkiismeretfurdalás szorongatja őket? Az akkortájt elmondatlan – elmondhatatlan! – vádló riogatását hallják? A ma és a jövő emberét segíteni vágyó akarat válik rajtuk úrrá? Ha így van, akkor ezt természetesnek tarthatjuk, s a keletkező problémák s hibák okát aligha ebben fedezhetjük fel. Sokkal inkább bizonyos egykori hagyományos formák s módszerek mechanikus tovább élése aggaszthat bennünket. Íme, e filmben is a régi művekből jól ismert “karriertörténet” bontakozik ki előttünk. Valaha az építkezésre érkező szegényparasztlányok, munkások, vasöntők, kőművesek, kubikosok és mások felemelkedését láthattuk egy rendkívül kedvező, bár a nehézségektől akkor sem mentes környezetben. Most helyüket mások foglalják el.


TV-NOTESZ: Hetedik év

Mit látunk ebben az egyébként érdekes és szuggesztív légkörű, a kor számos vonását hitelesen és érzékletesen megörökítő tévéfilmben? Egy jól ismert, sokszor, a legkülönbözőbb módon és formában megírt “karriert” s erkölcsi-emberi problémát! Lehetséges e a prostitúcióba süllyedt, sőt a nyilvánosházakba sodródott nők “kitörése” s felemelkedése az emberhez méltó élet szintjére? A tévéfilm főhőse: Piri és idősebb sorstársa, barátnője itt próbálnak szerencsét Dunapentelén. E bonyolult fejlődési vonalhoz társul azoknak a szakembereknek (ezúttal mérnöknek) a sorsa, akik ekképpen – munkát vállalva s jól dolgozva – találják meg helyüket, mentik meg családjukat és szerzik meg az érvényesülés lehetőségeit – a disszidálás helyett. Ide kapcsolódik még azoknak az ide került (kényszerült), régi, munkásmozgalmi értelmiségi harcosok tragikus sorsa, akiket igaztalanul börtönbe juttatnak. Ki tagadhatná, hogy valamennyien beletartoznak szervesen és kitéphetetlenül az ábrázolt tárgy s kor színképébe, s azt a tényt, hogy a humanizmus a legkevésbé, vagy egyáltalán nem – mint a filmben látjuk – éppen az egykori, igaztalanul perbe fogott munkásmozgalmi emberek irányában érvényesül? Mégsem titkolhatjuk el hiányérzetünket, egy ilyen sikerült tévéfilm esetében sem, melyben életteljes figurákat, kiemelkedő színészi alakításokat (Bodnár Erika, Tábori Nóra, Bács Ferenc, Sinkovits Imre, Komlós Juci) és elismerésre méltó rendezői s operatőri munkát kapunk. Sőt azt is helyeselhetjük, dramaturgiailag is, hogy a kisregénnyel ellentétben a főhős sorsa nem torkollik a tragédiába, s a további alakulása nyitva marad.

Megjelent: Népszava 1983. február 1.

Dunaujvaros