Dunaújvárosi Hírlap – 1966. június 28.

Ezekben a napokban egyedül voltam, bár már akkorára kb. 150 főre emelkedett a mun­káslétszám.
A munkásokat szétosztottam brigá­dokra, ez első brigádok nevei: Grancz Pál, Kovács Pál, Varga Péter, Bertók és Major voltak. Ezek kb: 20-20 fős létszámmal voltak, amed­dig a sikló földmunkálatait végezték. A földmunka elvégzése után a Garancz brigád az iparvágány építé­sét vette át és itt dolgozott addig, amíg 1954-ben meg nem halt.
Közben Kistelekről hívtam ugyan­csak iparvágányépítő embereket, Magyar Balázs volt a brigádvezető, továbbá két testvér, Kormány és Rehák. Ezek a szaktársak később egy-egy brigádot alakítottak, amikor már az iparvágány építését nagy ütemben kellett foytatni.
Ha jól emlékszem egy hét múlva érkezett meg Mohácsról a várt hajórakomány Pentelére. A hajó kira­kodásának megkezdésekor a FÉKOSZ vezetőségét azonnal értesí­tettem, hogy ami munkanélküli van még Pentelén, azokat azon­nal küldjék munkára a hajó kira­kodásához: A pentelei FÉKOSZ-nál nyilvántartott munkanélküliek mindannyian munkát kaptak, és ezzel a pentelei munkanélküliség megszűnt, mert május 7-8 között a magasépítők is kezdtek felvonulni, s ugyancsak a mélyépítők is megkezdték a következő napokban már a kisebb sikló építését.
A hajó kirakásánál először is a lejárókat kellett kiépíteni, de az nem ment könnyen, mert azoknak az embereknek egy nagy része még sohasem végzett hasonló munkát, és nagyon sokat fordult elő, hogy a lejárókon lepotyogtak az embe­rek, miért is kénytelen voltam már a sikló építésénél dolgozó munkásokból, akik már járatosak voltak, egy-egy csoportba beosztani, és így naponta kétszer-háromszor a hajó­kirakodó állomás és a siklóépítés földmunkaépítését ellenőrizni. Na­gyon érdekesnek tartottam, hogy ezeknek a munkálatoknak a beindítása után komoly baleset nem for­dult elő.
A hajókirakodásnál úgy nézett ki az egész Duma-part, mintha egy falut építettünk volna fel. El lehet képzelni, egy 60 méteres uszályban mennyi anyag érkezett meg és ke­rült kirakásra, ahogy legelőször is említettem, az iparvágányokat rak­tuk ki legelőször, ez 350 fméter volt talpfákkal, több m3 járdapadló, épí­tőbakok, és az én sütőteknőm, amit Mohácsról elküldtem volna, de közben a hajósok ellopták, s a fele­ségem mindig a szememre hányta. Csak az a szerencsém, hogy itt már nem kellett kenyeret sütni, mert a péknél lehetett venni.

Mivel énnekem a fölszabadulás előtt legnagyobb kenyérkeresőm a taligám volt, a hajó berakásánál a legnagyobb vigyázat­tal hívtam fel a figyelmet a kormányosnak, hogy 50 forintot adok hogy ha épségben és hiba nélkül átadja megérkezéskor a taligát, mert én azt munka közben naponta szok­tam zsírozni, vagy ha nem volt megfelelő kenőcs vagy zsír, szalonnámat is reá kentem, hogy ne nyikorogjon, mert legnagyobb szé­gyene az volt a kubikosnak, ha a taligája nyikorgott.
A kirakodás első napján éjjeli­őröket kellett állítani, mert ész­revettem, hogy többen azt gondol­ták; hogy a léceket, padlókat a sa­ját részükre hozattuk Mohácsról. Közben ez is meg lett szervezve és megértették, hogy egy darabot sem szabad elvinni. Tudomásukra ad­tam, hogy ha valakit megfogok valami anyaglopáson, azonnal elbo­csátom. Még abban az időben csak így lehetett beszélni az emberekkel, mert nagyon hiányos volt a szer­vezés, vagyis még egyedül voltam itt felelős vezető.
A következő napokban érkeztek a hajók egymás után, építőanyagok érkeztek, téglaszállítmányok. A mo­hácsi téglagyárból ontották a tég­lát, ugyancsak Dunaszekcsőről is. Akkor már úgy kellett megszervezni, hogy a hajóra iparvágányokat épí­tettem át és fordító korongokkal minden irányban tudtuk irányítani a kirakott téglákat.

Megérkezett a terméskő több uszállyal. Már akkor értesítettem a pentelei FÉKOSZ vezetőket, hogy sürgősen értesítsék a közeli községeket, hogy a munkátkeresőket sür­gősen irányítsák Pentelére. Ennek a fölhívásnak meglett az eredmé­nye, mert úgy a magas mint, a mélyépítőknél százával és ezrével jelentkeztek a munkások, úgy, hogy pár nap leforgása alatt a sikló és hajókirakók létszáma 3-400 fő között mozgott. Már teljesen lehe­tetlennek tartottam, hogy egyedül vezetni tudjam a munkálatokat.
Ha jól emlékszem, május 20-a körül jelentkezett nálam a munkán Komorik Ferenc mérnök. Én őt ez előtt sohasem láttam, de valahogy mindjárt felismertem benne, hogy a földmunka kitűzéseknél igazi gyakorlata van. Beszélgetés közben azt mondotta; ő nagyon szeretne velem megértésben együtt dolgozni, de azt hallotta, hogy én kibírhatatlan ter­mészetű ember vagyok és nekimegyek mindenkinek, fölényes vagyok és nem akarom elismerni másnak a jó munkáját sem. Végighallgattam a mondókáját elpirulva, mert én tudtam, hogy ezek a vádak nem igazak, ezt csak a budapesti Gyár­építőktől leküldött mérnökök, akik itt nem tudták a kitűzéseket foly­tatni, ezek mondták ezt.

Az első napokban megismertük egymást, és sürgősen nekifogtunk a sikló újabb kitűzéséhez. Én már nagyjában megadtam a. magasságo­kat, úgyhogy már neki műszerrel kellett leellenőrizni azokat. Emlékezetem szerint 1956-ig dolgozott a 26-os vállalatnál.
Komorik mérnök olyan ember volt, aki megkívánta a tiszteletet, de mindenkinek meg is adta. Vele tűztem ki a városba vezető iparvágányok helyeit, a gyárba vezető iparvágányok helyeit, továbbá több építkezések területeit. Ha valamit kérdezett tőlem Komorik mérnök, mindig Pistámnak hívott, és ezért tudtam annyira becsülni, hogy nem volt fölényes, lenéző és elmondha­tom, hogy kevés mérnökkel dolgoz­tam, aki olyan megértő lett volna mint ő, pedig sokkal dolgoztam főleg a felszabadulás előtt.

A sikióépítés folytatása közben előre kitűztük a sikló és a város területéhez vezető ipar­vágányok helyeit.
Május 26-án kaptam egy csoportvezető segítséget. 10 fős csoporttal jött át hozzám Kertes Mihály. Napok alatt megismertem, hogy igazi szakértelemmel tudja a brigádját a földmunkálatoknál vezetni. Észrevettem rajta, hogy valami iskolája lehet neki. Meg is kérdeztem, hogy a felszabadulás előtt milyen munkát végzett, és kicsit szégyenlősen mond­ta, hogy rendőr volt. Közben el­mondta, hogy 4 polgári iskolát vég­zett, de én olyan szorult helyzetben voltam a nagylétszámú munkástömegekkel szemben, hogy válogatni nem tudtam. Nekem az volt a fontos, hogy olyan vezetőt vegyek magamhoz, akit írásbeli munkálatokhoz is használhatok, mért amíg egyedül voltam minden adminisztrációt és minden köb vagy négyzet­méter kiszámolását is nekem kellett végezni. Ezek után pedig Kertes csoportvezetőre rakhattam a terhek egy részét, de nem csalódtam ben­ne, mert nagyon értelmes és szor­galmas embernek bizonyult. Tehát így lettünk mi hárman vezetők. Kertes később normás lett, munka­vezető, és azt hiszem máig is a 26-os vállalatnál dolgozik, mint nor­más.
A sikló építésénél mindjárt meglátták a tanyákon lakó parasztemberek, hogy mit akarunk itt építe­ni. Persze abban az időben burgo­nya, rozs, stb. vetemények voltak a földben. Én elmondtam nekik, hogy az iparvágányok helyeit aka­rom itt kitűzni. Megkérdezték, hogy a termés leszedése előtt akarjuk-e rnegcsinálni, mert ők semmi esetre sem engedik meg azt, hogy a saját földijeiket a beleegyezésük nélkül összetúrkáljuk. Én pedig azt mond­tam: szakikáim, nekem magukhoz semmi közöm nincsen, maguknak sincs hozzám. Én azt az utasítást kaptam, hogy merre tűzzem ki a vasút helyét, és én ezt végre is hajtom. Én nem törődöm azzal, hogy mi mikor érik be. Éppen rá­mutattam az előttem fekvő rozstáb­lára és közöltem velük, a kitűzött karók mellett 6 méter szélességben még holnap vágják le úgy a rozsot mint a herét, kukoricát, mert már holnap két brigádot fogok állítani ezekhez a munkálatokhoz.
Az emberek felháborodtak és az egyik parasztember kaszát kapott reám. Nálam semmi fegyver nem volt, csak a zsebbe nyúltam és azt mondtam, hogy ha azonnal nem távozik a kaszájával, lelövöm mint a kutyát, vagy agyonveretem ezek­kel a dolgozó emberekkel, ő el is távozott és lekaszálta a kijelölt he­lyeket, de nem csak ő, hanem a többiek is, akiknek ezen a területen voltak vetéseik.

Közben már a munkálatok nagy iramban folytak, mert az volt az utasítás, hogy legalább is június közepéig meg kell építenem a kijelölt vonalakat és a sikló drótpályájának a felszerelését és gép­házának megépítését is be kell fe­jeznem. Emlékezetem szerint július 16-án indult meg a szállítás a drót­pályán. Közben meghozták az első mozdonyt is, ami a csilléket von­tatta, az első mozdonyvezető Szabó József óvárosi lakos volt.
A sikló kiépítése és a vasútvona­lak kitűzése a forgalom megindítá­sával együtt nagy munka volt. Már akkor újra mutatkozott, hogy segít­séget kapjak, mert láttam, hogy nem vagyok képes átfogni a szállí­tást és a földmunkálatokat, az ijparvágányépítést, és nagyon nehezen tudtam megfelelő embereket kapni. Volt olyan, egy Tóth nevű, aki azt mondta, hogy ő állomás pályafel­vigyázó volt, ő minden váltóhoz ért és minden iparvágányhoz. Ki­tűnt, hogy el kell zavarni, mert csak a pálinkás üvegekhez értett.
A gyár területén, amikor az első betonkeverőgépet állítottuk fel és oda hurokvágányokat kellett építe­ni, azzal a feltétellel küldtem ki, hogy mint volt pályafelvigyázó épít­se ki a betonkeverőkhöz vezető vá­gányokat. Azoknak több keresztvágányokon kellett átmenni és kitűnt másnap, hogy nem is tudta megkezdeni. Ő mindig arra hivatkozott hogy 30 éves gyakorlata van a vasútépítésben, de nekünk el kellett távolítani, mert nem értett semmi­hez és mindig részeg volt.
Elképzelhető, hogy ilyen emberek­kel a kezdeti munkáknál mire le­hetett menni, mit kellett ezekkel az emberekkel idegeskedni.
Időközben megindultak a munkák a magasépítőknél is Tárnok Béla építésvezető irányításával. Abban az időben nagyon egymásra voltunk utalva és szorosan tudtunk dolgoz­ni a kőműves művezetőkkel is. Ter­mészetesen mindenki tudja, hogy ha építkezés van, legelőször vízre van szükség, mert maltert kell ké­szíteni, víz nélkül pedig ezt nem lehet csinálni.
Az első napokban rögtön kimen­tünk az építkezések helyére. Tárnok építésszel és Boros művezetővel megállapodtunk egy helyen és ki­jelöltük, hogy itt kutat fogunk ás­ni. Hozzá is fogtak egy kétméter ötvenes kút kiásásához. Én elmen­tem és közben megnéztem, hogy mi­lyen mélyek a kutak a községben, hogy tájékozódjam, milyen mély­ségről lehet vizet kapni.

Két-három nap múlva kimentem a kutasokhoz, s láttam, hogy elég szépen haladnak. 9 mé­ter mélységen voltak és mindjárt észrevettem, hogy vízről szó sem lehet, mert olyan magaslaton va­gyunk, hogy csak 20-35 méter mélyről kaphatunk vizet. Akkor beszéltem meg Boros művezetővel, hogy ha nem kapnak vizet 11-12 méter mélységnél, akkor abba kell hagyni az ásást, mert én nem leszek felelős az esetleges balesetekért mert az ilyen nagy mélységben a baleset elkerülhetetlen.

(Folytatás hamarosan!)

A nagy felvonulás – Garancz István naplója

Felhasznált naplókép: Intercisa Múzeum.

Dunaujvaros