Béke és Szabadság – 1956. január 4.

A KIKÖTŐBEN

Hogyan is kezdődött? A sztálinvárosi történelmet még nem a múzeumok, a lexikonok tartják számon, hanem a friss, eleven emlékezet, azoknak az emlékezete, akik ma itt élnek a városban és maguk csinálják ezt a történelmet.
Igen. Ezerkilencszázötvennégy június 16-án.
Szürke felhők lógtak az ég alján, a Duna fölött szabadon, nyugtalanul vergődött a szél s a néma, mozdulatlan új kikötőben mindenki fedél alá menekült az eső elől. És úgy alkonyattájban valaki, aki az ablaknál állt, hirtelen felrezzent, feltépte az ablakot és elkiáltotta magát: Hajó!… Hajó!
És a kiáltás, mintha jel lett volna a riadóra.
Az irodákból előrohantak a tisztviselők, jött a portás, a takarítóasszony, mintegy varázsütésre előkerültek a rakodómunkások, a kőművesek, a darusok, a lakatosok, a vasutasok… És a zuhogó esővel nem törődve, hajadonfőtt, ingujjban futottak az öböl bejárata felé.
Megérkezett az első ércszállítmány.
Így kezdődött. De aztán elmúlt az első lelkesedés. A tétlenség, a bizonytalanság hosszú hónapjai következtek, és csak tíz hónappal később, ezerkilencszázötvenöt április 18-án indult meg a sztálinvárosi kikötőben a rendszeres, folyamatos munka. Igaz, hogy akkor aztán “rákapcsoltak”. Volt olyan hónap, amikor 49 ezer 500 tonna anyagot raktak ki és szállítottak el a Vasmű kohóihoz. Az év utolsó hónapjában 25 ezer tonna helyett (ez volt a terv) 42 ezer 500 tonna vasércet és kokszot emeltek ki az uszályokból.
A kikötő főépülete előtt, körülbelül a második emeleti ablakok magasságáig emelkedik egy vasércből összehányt, tompán vöröslő domb. Azt mondják, hétezer tonna körül lehet a súlya. Ha mind itt lenne az anyag, amit az utolsó nyolc hónapban kimarkoltak a daruk, egyetlen fa csúcsa, de a megfigyelőállomás tornya sem látszana ki alóla a kikötő félszigetén … Elképzelni is nehéz …


Megjött a váltás! A Szabó-rakodóbrigád

Ezerkilencszázötvenhat január másodikán – különös játéka ez a természetnek – felhőtlen kék ég feszült a kikötő fölé. Csak egy alig felfedezhető lökhajtásos vadászgép rajzolt szeszélyes, játékos csíkokat a magasság világoskék vásznára.
A fagykéreg lassan tócsákba olvadt a föld felszínén, mikor megálltunk a Dunapart meredeken leszakadó lösz-falának szélén, és bámultuk a szemben, alattunk kibontakozó gyönyörű képet. A lombtalan, sötétszürke fák hátteréből hófehéren emeli ki a napfény a kikötő szép, háromemeletes épületét, amelynek tetején karcsú oszlopok koszorúzzák a meteorológiai tornyot. Testes, fekete uszályok álldogálnak az öböl csillámló kék vizén és időnként a mozdonyból kitóduló tömzsi gőzcsomókiba burkolóznak az uszályok felett szorgoskodó rozsdavörös gémesdaruk. Innen, a magasból embert alig látni, csak néhány sirály táncol méltóságteljesen a hullámok felett.


Schillinger bácsi, a brigádvezető

Az 1040. számú nyugatnémet uszály áll a rakodópart oldalánál. Itt az ünnepek alatt sem szünetelt a munka, december 31-én este kilenc órakor kezdték meg ebből az uszályból a kohókoksz kirakását, és mai január 2-án reggel hat órakor még 13 vagonra való rakomány volt benne. A tizenöttagú Schillinger-brigád most, háromnegyed tizenkettőkor már teljesen eltűnt a “Regensburg” gyomrában, a távolabbi sarkokból lapátolják elő a maradékot. Mindjárt befejezik, nem is zavarjuk hát őket, addig inkább Németh Ferenccel, a kikötő vezetőjével beszélgetünk az elmúlt évi munkáról.
Közben úgy elszaladt az idő, hogy a darusok és rakodómunkáisok ebédelni mentek, nem találjuk őket. No, nem baj, éppen most érkezett vissza üresen a kikötői vasúti szerény, amely speciális, ömműködően kiüríthető vagonokból áll. A “masiniszta”, Varga János fiatal főmozdonyvezető, Gruber József fűtővel a mozdonyt, a csillogó z411,407-est törölgeti, olajozza.

Varga János főmozdonyvezető

– Mennyit szállítottak el a mai napon?
– Lassan megy most. A kokszot nem lehet markolni, lapátolni kell és így soká telnek a vagonok. Tizennégy kocsi ment el ma, nulla árától az üzembe.
Varga János zavartan törölgeti olajos kezét a kócba. Értelmes, kisfiúsan szelíd arcában nagy, nyílt szemek világítanak. Szeretne elbújni a fényképezőgép elől, csak a fűtő unszolására áll kötélnek: “A mozdonyvezetőt nem szokás ünneplőruhában fényképezni.”
Bemegyünk együtt a forgalmi irodába. Itt vannak a kocsirendezők is. Malmos János forgalmi szolgálattevő elmondja, hogy van nap, amikor 1600-2000 torma rakományt is felvisznek az üzembe. Megtudjuk, hogy Varga János főmozdonyvezető nemrég került Sztálinvárosba, önként vállalkozott arra, hogy itt fog dolgozni, pedig képesítése alapján fővonalakon is járhat. Két hónapja lakik Sztálinvárosban feleségével és hétéves kislányával kétszoba-előszobás, fürdőszobás lakásban. Szilveszter éjjelén is szolgálatban volt, övé a legjobb mozdony, és állandóan túlsúlyos szerelvényeket továbbít az erős emelkedőn.
– Nem bánta meg, hogy idejött, Varga elvtárs?
– Nem én. Az a legfontosabb, hogy az embernek szép hajléka legyen. Meg aztán itt mindent lehet kapni az üzletekben, csak pénze legyen hozzá az embernek.
– Mennyit keresett decemberben?
– Sok volt a munka. Vagy háromezer forintot.
– És mit tervez az új évre?
– Óriási offenzívát indítok a Dunára!
Ez a kijelentés élénk derültséget kelt a szobában. Érezhető, hogy mindnyájan szeretik a fiatal mozdonyvezetőt, évődnek vele, csipkelődő megjegyzések hangzanak el.
– Megállj, feljelentelek, te orvhalász!
Varga jókedvűen védekezik.
– Nem is igaz! Százhúsz forintos engedélyem van! Tudja – fordul felénk -, jó mozinál és kiadós halászatnál nincs szebb dolog… Igaz, még rádiót akarok venni.
– Hát a telek? – hunyorít rá a micisapkás fűtő.
– Osztanak házhelyet, de még spekulálok.
Így folyik a beszélgetés. Aztán a munkára terelődik a szó. Jól ismerik egymás hibáit, erényeit. Bizakodva néznek az új év élé.
– Ezen múlik az egész. Az összeszokáson.
Két óra. Jó lesz futni, ha meg akarjuk találni a rakodó-brigádot. Gyorsan búcsúzunk. De már késő.


Megtelik a csille

A délelőtti brigádból már csak Schilliinger bácsi, a brigádvezető van itt. A 706-os szovjet uszályon Szabó György brigád vezetőnek adja át a munkát. Kis vita támad, mert ugyan Schillingerék kiraktak ebből az uszályból három vagon vasércet, a hajó merülési vonala mégis azt mutatja, hogy több van benne, mint mikor elkezdték a munkát. De aztán kiderül, hogy csak a reggeli apró hullámok tréfálták meg a mérési számításokat. A Szabó-brigád tagjai ezalatt egymás után tűnnek el az uszály mélyében. Nem figyelnek a vezetők vitájára, azonnal munkához látnak.
Gyorsan kihűlt a nap. Foga van a délutáni szélnek. Az emberek mégis lehányják a “fufajkát”.
Egy bolondos kis sirály makacsul és kíváncsian lebeg az uszály sötétlő nyílása felett. Haragosan kiáltozik, nem érti, ml történik. De nem vet ügyet reá senki.
A második ötéves terv első napján szakadatlan áradatban ömlik a vasérc és a koksz a sztálinvárosi kikötőből a Vasmű óriás kohója felé.

A VÖRÖSMARTY UTCÁBAN

– Nincs itt semmi, nem lesz itt semmi, de megesz a sár….
Hányan sóhajtották keserűen ezt a mondatot itt, a Duna partján, amikor még hordták a sódert, oltották a meszet, ültették az erdőt. A falusiaknak az első héten még az járt az eszükben, hogy talán jobb lenne hazamenni és ott élni, dolgozni, ahol a nagyapjuk taposta a küszöböt és ahol a kisajtó kilincse még őrzi az édesanyjuk kezemelegét. Aztán… harmincezren találtak otthont azon a helyen, amit a két kezük munkája épített, szépített várossá.


Sztálinvárosi utcarészlet

Szűcs Mihály egy a harmincezer közül. Huszonegy esztendős korában, 1951-ben jött ide. Először a magasból látta a születő új várost. Gépmadár szárnya alól tekintett le a Dunára. Repülő volt, a levegő, a gép szerelmese. Amikor Leszerelt, teherautóra ült. Először sódert szállított, aztán kenyeret, amikor már dolgozott a kenyérgyár. Itt lelt szerelmes, itt kötött házasságot egy dunapataji kisparaszt lányával, Komjáti Ilonával. Ma mind a ketten az erőműtelepen, amint Sztálinvárosban mondják, az “energiánál” dolgoznak. Szűcs Mihály segédfűtő az óriáskazánnál, a 8-asnál, a felesége pedig adagoló-kezelő. A Vörösmarty utcában laknak, a 9-es számú házban, a harmadik emeleten. Új a Vörösmarty utca is, mint ahogy minden új Sztálinvárosban.
Szűcsék kicsiny szobájának ablaka a szántóföldre tekint, a szántóföldre, amelyik még várja, hogy követ vessenek bele ház alapjának, hogy falat húzzanak a hátára, hogy játszótér legyen ott, ahol répaföld volt valamikor. Kinek jut ma már eszébe a “nincs itt semmi, nem lesz itt semmi”… Tágas sugárutakon fut az autóbusz, nyüzsög az embertömeg a pályaudvaron, hangos a kikötő, szikrázik az olvasztott vas a nagykohóban. De ami fényesebb a villanyfénynél is, amit az erőmű ad, ami forróbb a nagyolvasztóból patakzó nyersvasnál is, azok a gyerekszemek Sztálinvárosban.
Hogy miért éppen Szűcs Mihályék élete történetét vetem papírra? Nemcsak azért, mert a Szűcs-család egy a harmincezer sztálinvárosi közül:
Újesztendő napján, reggel hat órakor fiúgyermek született a sztálinvárosi kórház szülészeti osztályán. Sándor néven jegyezték be az anyakönyvbe az újesztendő első sztáliinvárosi polgárát. Édesapja Szűcs Mihály segédfűtő, édesanyja Komjáti Ilona adagolókezelő.


“Született 1956 január 1-én Sztálinvárosban” (Szűcs Mihályné és kisfia, Sanyika)

A Szűcs-család otthona egyetlen piciny szoba, ott a Vörösmarty utcában. Éppen, hogy elfér benne a két ágy, az ajtó mögött a kályha, a szemközti falnál pedig a gyerekágy. Nem Sanyikáé, neki még nincsen, hanem Miskáé, aki most éppen másfél esztendős. Az apa 750-780 forintot keres havonta, az édesanya 680-at. Bizony, kicsi a lakás, kevés a pénz négy embernek. Az jár eszemben, amit a tanácsházán mondottak, hogy az anya- és csecsemővédő intézet is készen lesz már rövidesen, meg hogy 6-700 új lakás épül 1956- ban, hát: addig majd csak meglesznek valahogy Szűcsék.
– Költözködünk még ebben a hónapban. Kétszobás, fürdőszobás lakást kapunk – mondja mosolyogva Szűcs, mintha csak kitalálta volna, min gondolkodom.
– Hogyan- élnek meg négyen a két fizetésből? – kérdem, de meg is bánom, hátha a kérdéssel üröm cseppen az örömbe.
Szűcs Mihály füzetet vesz elő. Ábrák, számok, rajzok sorakoznak egymás mellé az oldalakon.


“Új lakásba költözünk még januárban”
(Az apa: Szűcs Mihály segédfűtő)

– Kazánfűtői tanfolyamra járok – magyarázza -, három hónap múlva leteszem a vizsgát Akkor körülbelül 1400-1500 forintot keresek egy hónapban, ehhez hozzá kell még számítani majd a feleségem fizetését is, ami a prémiummal együtt 880-900 forint..
Este van már, mire elbúcsúzunk. Sztálinvárosi este, az új esztendő első munkanapjának estéje. Ugyan mi lesz Szűcs Sanyikából, aki itt született Sztálinvárosban, a második ötéves terv első napján, mi lesz belőle, mire megnő. Hajóknak parancsol-e a kikötőben, mérnök lesz-e a vasműnél, orvos az új kórházban, vagy talán pilóta. Akkorra felnő majd Sztálinváros is. A fiatal Szűcs Mihály dereshajú bácsi lesz, Komjáti Ilonát meg nagymamának nevezik az unokák. Mondhat majd mesét arról az esztendőről, amelyiknek első napján Sanyika született, meg arról a régiről is, amikor a fényes nagyváros helyén akkora volt a sár, hogy a nagymama legszívesebben hazament volna Dunapatajra…

Az új esztendő első csapolása a sztálinvárosi Martin acélműben


Zsámboki Elemér mérnök, a Martin műszaki vezetője jelt ad a csapolás megkezdésére


A frissen csapolt acélt elszállítják


Az ötvözök berakása után vizsgálják, hogyan viselkedik az adag a kemencében


A csapoló üst falazatát a csapolás után megvizsgálják és kijavítják

A riportokat Sztálinvárosról következő munkatársaink készítették:

  • Vasmű: MÁTÉ GYÖRGY és REISMANN JÁNOS
  • Vörösmarty utca: JOÓS F. IMRE és RÁTH KÁROLY
  • Kikötő: KÖVESI ENDRE és RÁTH KÁROLY
  • Csapolás: REISMANN JÁNOS
Dunaujvaros