Népszava – 1979. október 28.
Vendégségbe hívó város
Az autóbusz megtorpan egy pillanatra a 64-es kilométerkőnél, az út elágazik, ahogy balra kanyarodik; a gyepágyon kirakott betűk, gondos, jóságos kezek munkáját dicsérik: “Szeretettel köszöntjük Dunaújvárosban” – vendégségbe hív a város.
Ahogy néhány perc múlva kipillantok az ablakon, kavargó porfelhőben vágtat, a busz. – Ez még az óváros – mondja valaki a szomszédjának a hátam mögött… Apró, rogyadozó viskók szégyenlősen még a múlt jegyeit viselik magukon. Hirtelen merészen fölfelé tartunk a völgyből a dombra, ahol méltóságteljes házóriások nyújtózkodnak. A kamaszváros kőrengetegeit megszelídítik a virágos parkok, kavicsos utak, a zsibongó játszóterek.
Néhány perc múlva bent vagyok a város szivében…
Könyvtár az egykori pártház épületében
Igen, ez volt az első benyomásom Dunaújvárosról. Munkásművelődési Központ és Könyvtár (Dunai Vasmű) főmunkatársaként kicsit megilletődött szorongással róttam az utcákat. Igyekeztem emberi kapcsolatok teremtésével a valódi igényekből kiindulni, hogy magamnak is megfogalmazhassam: mit is várnak itt tőlem, a népművelőtől. Merész elhatározással kopogtattam be a Makarenko szakközépiskolába… Szavakra, mondatfoszlányokra emlékszem első beszélgetésünk alkalmával… és a később sokszor visszatérő mottóra: “A mi gyerekeinknek… elsősorban a mi gyerekeinknek…. hiszen ők hátrányos helyzetben vannak.” Természetesnek tartottam, hogy a szakmunkás és szakközépiskolás fiatalok kapták s rendezvények többségét, de sohasem volt olyan egyéb program, ahová ne hívtam volna meg őket jó szívvel. Úgy vélekedtem, hogy a humán műveltség a legkeményebb fizikai munkát végző 15-18 éves kamaszokban gyökeret ver, ha olyan egyéniség az előadó, aki könnyed, játékos formában hinti el a tudás magvait. Felkészültsége jóval több az átlagos pedagógusénál, ezért esett választásom Simon Istvánra. A sorozat Vörösmarty Mihállyal kezdődött. Az írószövetségben hallottam tőle (a mi generációnkra jellemző lelkesedéssel): Vörösmarty Mihályról szólni a mai munkásfiataloknak, a nemzeti öntudat ébresztése és ébrentartása… Lehet ennél nemesebb feladat?
Akkoriban már megjelent, igen népszerű irodalomtörténete mégis aprólékos pontossággal újabb kutyanyelveket írt tele.
– Ez azért fontos, hogy bele ne süljek – tréfálkozott. 1974. október 24-én délután 15 óra… Az iskola kapujában várta a Kossuth-díjas költőt Bene Károly, az intézet igazgatója, a tanárok, a diákok… és egy régi barát nem kisebb személyiség, mint Borovszky Ambrus, a Dunai Vasmű igazgatója.
Ma is emlékszem, ahogy Simon István a katedrára állt. Az előtte szorongó fiatalokat mintegy magához ölelve, telke legmélyéről fakadtak a szavak… A sűrű sorokban írt kutyanyelvek is előkerültek. Magyarázatait néha lírai részletekkel színezte… Verseket is hallottunk neves színművész tolmácsolásában. Órákat, perceket tudatunkban visszapergethetünk, de a megtörténtekről csak a magnószalag árulkodhat, melynek egyedüli birtokosa ma is a Makarenko Szakmunkásképző Intézet.
Az 1974 november 4-én átadott új munkásotthon
Vártuk Simon Istvánt egy hónap múlva… helyette távirat érkezett: A Szovjetunióba kell utaznom, de decemberben számítsatok rám… Később a bocsánatkérő, szemérmes sorok: “Kedves Edit! Ne haragudj, de nem vállalhatom tovább az előadásokat… elhiheted. nagyon cudarul vagyok.”
Rövidésen szomorú halálhíre döbbentett meg mindenkit.
Ezután hívtam Pestről jó felkészültségű szakembereket, de a legbecsületesebb szándék ellenére sem sikerült a munkásfiatalokkal igazán eleven kapcsolatot teremteniük. Talán egy enyhe, gunyoros szó, vagy lekezelő mozdulat – amit maguk sem vettek észre – szíven ütötte, gyanakvóvá tette az igen éles megfigyelőkészségű kamaszokat.
Nézzünk szét házunk táján. Talán Kiss Kálmán – villant az agyamba. Dunaújváros egyik legnépszerűbb tanára. Kitűnő szakmai tudása mély emberismerettel párosult. Az író, de az igazi jó tanár is a lélek mérnöke, gondoltam, miközben előadásai alatt a tanulók arcrezdüléseit figyeltem. Őt elfogadták, cinkosan összemosolyosott tekintetekből következtettem. Mégis, az önmagát és a gyerekeket örökké figyelő pedagógus aggodalommal szólalt meg egyszer:
– Legutóbb szomorkodtak, vagy talán fáradtak voltak, de fogadtunk, legközelebb megnevettetem őket. De színész, előadóművész ne jöjjön, kizökkent a hangulatból: inkább én szavalok. Kis Kálmán ritmzálva, kívülről adta elő Arany, Petőfi, Vajda, Ady, József Attila költeményeit. Rövidesen megszületett a spontán diákkritika:
– A tanár úr nem tanít: a tanár úr “elég” az órán.
– Nagyon tetszett a “Góg és Magóg fia vagyok én” – tette hozzá a másik. Alig vette észre, hogy osztálytársaival folytatott beszélgetés során több ízben sorokat idézett a versből.
Kiss Kálmán – bővebb információ a József Attila Könyvtár oldalán
Kis Kálmán rendhagyó óráinak híre mert a városban. A Makarenko szakközépiskolán kívül rövidesen a dolgozó és vendéglátó szakközépiskolában is nagy sikerrel ismételte meg a sorozatot.
Egy késő őszi délután a műszaki főiskolások népes csoportja keresett meg. Szeretjének valami programot előadni a Vasmű Klubban. Segítségemet kérték, ötleteket, esetleg kész anyagot. Pódiumra alkalmaztam Radnóti Miklósról szóló rádióműsoromat. Az ifjú Radnóti portréja már életkoruk miatt is megnyerte a fellepni vágyók tetszését. A szerepeket kiosztottam, de ki személyesíti meg a költőt? A főiskolások a legnehezebb feladatra nem merészeltek vállalkozni. Én Gáborra gondoltam. A tizenkilenc éves fiatalember a mentőknél dolgozott. Gábor könnyed eleganciával oldotta meg a legnehezebb feladatokat is. Február utolsó napjaiban kitűztük az előadást. A Vasműből, Papírgyárból hívtam szocialista brigádokat. Közönségben nem voltunk híján. A dunaújvárosiak a maguk megszokott kedvességével érdeklődtek az előadás részleteiről. Válaszomat meg sem várva azonnal hozzáfűzték, hogy ezek a derék főiskolások valószínűleg izgalmas meglepetést tartogatnak számukra.
A siker nem maradt el. Gratulációk. kézfogások. Abban a pillanatban minden előbbi kétely nevetségessé törpült.
Képek sokasága villan meg agyamban, rendezvények… rendezvények… most hirtelen a költészet napjára készült Váci Mihály-estre gondolok, ahová tódult a tömeg. A költő magnószalagról szólt szavai felforrósították a hangulatot… és végre azokból a verseiből is hallhatott a közönség, melyeket oly ritkán, vagy egyáltalán nem szavalnak. Az ismert Te bolondon kívül az Édes hazám, a Sziámi ikrek, a Leg korszak, a Staccato, a Fűzős lelkűek vitték el a pálmát. Még a megrögzött, “irodalmat fitymáló” munkások is – akik szerint a vers, novella könnyed, légies dolog, nőknek való szórakozás – szép számmal, bekíváncsiskodtak. Váci Mihály, az más – mondták.
– Ő a mi emberünk. Kár, hogy nem ismerhettük személyesen, esténkint milyen jól elbeszélgettünk volna.
A kollektív megnyilvánulás igazi szép példájául szolgáltak a vasárnap délelőtti komplex gyermekprogramok. A prózai produkciókat felváltva, gondos tanári irányítással az általános iskolák közös összefogásából születtek. Egy-egy matinén két-három iskola működött közre. A mesemondói tisztet színész vagy tanár töltötte be. A nézők számára különösen felejthetetlen élményt jelentettek a Móricz Zsigmond Általános Iskola népi ének- és tánckarának fellépései.
Régi dossziék között kutatok… Egyiken címke: 1976… Vaskos iratköteg közepébe lapozok… Forrás-est… Időpont 1976. október 21. és a témához tartozó Kecskemétről jövő levelek, válaszok másolatai, végül a dunaújvárosi nyomdában készült “Majakovszkij-soros plakát”, amire akkoriban a komolykodó nyomdászfiú megjegyezte: Ez kérem, furcsa, a többi nem ilyen szokott lenni. – Azért jó – válaszoltam.
Nyomdász tanulók
Hatvani Dániel, a Forrás főszerkesztője értékelte a nem sablonosan összeállított programot, és a plakát is megnyerte tetszését. Kitűnő bevezetőt mondott. Ezután részletek következtek a folyóirat munkatársainak műveiből: Buda Ferenc, Hatvani Dániel, Kiss Benedek verseiből; Balázs József, Raffai Sarolta és Zám Tibor prózájából.
A kétrészes műsor nagy sikerrel a Vasmű Klubban zajlott le. A rendezvény előtt néhány nappal érdeklődtem az újságos néninél, hogy megkaphatom-e a Forrás legújabb számát… Hozzánk, a könyvtárba néha késve érkezik.
– Mit, kérem – emelte rám pápaszemes tekintetét az újságárus. Megismételtem szerényen.
– Az nem jár ide… Tessék helyette Esti Hírlap, most érkezett, félóra múlva már egyet sem lel.
Jóindulattal, mint valami frissen sült gesztenyét nyújtotta át. Panaszkodtam Hatvaninak, hogy sajnos, nálunk nem kapható a lapja. Elégedetlenül csóválta a fejét. Egy hét sem telt el a Forrás-est óta, amikor egy délután gyanútlanul bandukoltam a Vasmű úton. Az újságárusbódé előtt vészjósló tekintettel várt a nénike. Messziről kiáltozott:
– Mit képzel maga? Megbolondította az embereket azzal a Forrással. Nem árulná el, honnan a csodából vegyem?
A gyors támadásra hirtelen válaszolni sem tudtam: de tény, hogy rövidesen a Forrás megjelent a dunaújvárosi újságosoknál, és az arra sietőket szép, ízléses öltözete megállásra kényszerítette. Ki sejtette ennek a titkát? Talán a kecskemétiek.
A búcsúzás nehezemre esett… bár családi körülményeim és egészségi állapotom is úgy hozta, hogy Pestre tértem vissza, de ha ma, két esztendő után lemegyek Dunaújvárosba, úgy érzem, mintha tegnap szakadtunk volna el.
A művelődési központban és könyvtárban a dolgos derékhadon kívül a fiatalokat figyelem… E város jövő vezető értelmiségét. A legtöbben ma még nincsenek harmincévesek sem, de komoly, felelősségteljes munkát végeznek. Egyéniségek. Alkotó emberek… Kivétel nélkül tudták – mikor nekem segítettek, de bőségesen önálló rendezvényeket is készítettek -, hogy igazi népművelő munkát nem lehet úgynevezett “beszerzéssel” végezni, Pestről hozott kész receptek alapján, hanem a saját maguk megkomponált, összeállított programok jelenthetnek igazi sikerélményt. Igaz, az újításoknál a kockázat veszélye is fennáll, de ezt a kockázatot vállalni kell. Ehhez elengedhetetlen a gyakorlati érzéken és fantázián kívül az elméleti felkészültség, egyetemi vagy főiskolai végzettség. Kedves, tehetséges emberek arcélei sorakoznak: Knodel Mari, Taródi Tamás, Petrovich Hermina, Nagy Tibor, Katona Zsuzsi, Zombory Mari. És a többiek, még sokan mások…
Tertinszky Edit
Felhasznált képek:
MMK Fejezetek Dunaújváros művelődéstörténetéből
A Munkásművelődési Központ és Könyvtár történeti évkönyve
József Attila Könyvtár archívuma
Dunaújvárosi képes album
