A város és alkotója

Weiner körút, és a Bercsényi út sarkán, az egykori fiókkönyvtár falán elhelyezett dombormű. /1968 – Cyránski Mária

Balla József – Baranyai Ferenc – Remetey Tibor:

A VÁROS ÉS ALKOTÓJA

Tanulmány Weiner Tibor munkásságáról

Dunaújváros Fejér megye második városa. Lakosainak száma 1973-ban érte el az 50 000 főt. Területe 52 km². Az Országos Településhálózat­fejlesztési Terv szerint a város szerepköre részleges felsőfokú központ lesz 1980-2000 között. Ennek a feltételei azonban zömmel már napjainkban is adottak. A város nagy ipari munkásváros, járási székhely. Hazánkban az első tervezett város. Tervezését 1950 elején kezdte meg a Weiner Tibor által irányított tervező kollektíva. A tervezés programja az induláskor 25 000 lélekszámú készenléti lakótelep megvalósítását írta elő. Az 1965-ben készült általános rendezési terv 1985-re 65 000 lakossal számol. Ma már a fejlődés üteme igazolja az általános rendezési terv célkitűzéseinek reális voltát.
Weiner Tibor, a város főépítésze a városért folytatott 15 éves küz­delmes, megfeszített munka után, 1965. július 8-án meghalt. Pablo Neruda, Chile nagy költője, Weiner Tibor barátja pár nappal később a következő­ket írta:

Barátom, Tibor!
A budapesti pályaudvaron várt a szomorú hír. Weiner Tibor meghalt. Lehetséges ez? – gondoltam. A pályaudvar tele volt utasokkal és füsttel. De ettől a pillanattól csak egy utas távozott el és csak az én szívemben gyűlt meg a füst.
Ismerik őt a magyarok? Mi, chileiek jól ismerjük.
Tudtam már, hogy Magyarországon egy várost épített. Ez sok. És talán ez a teljes tudásával és odaadásával végzett hatalmas munka vitte a ha­lálba. De nekünk, chileieknek mesterünk volt. Építészetet és még sok mást tanultunk tőle. Kritikai érzéket és vidámságot, újítói szellemet és hűséget, iróniát és barátságot. Távoli földeken élő kommunistaként elvhűségről tett tanúbizonyságot anélkül, hogy bármikor is elcsüggedt volna, és átadta másoknak intelligenciáját és tudását.
Feleségével, Weiner Judittal felejthetetlen és örök példák maradnak számunkra.

Weiner Tibor Budapesten született 1906-ban, polgári családban. – Apja gyárigazgató volt. – Elemi és középiskoláit Budapesten végezte. 1924-ben felvételt nyert a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán. Pályaválasztása a család akarata ellenére történt. Ez családjához, de különösen apjához való viszonyát feszültté tette. Bár Magyarországon – külföldre való távozása előtt – a munkásmozgalomban aktívan nem vett részt, mégis fokozatosan, egyre határozottabbá vált benne a baloldali, haladó eszmék iránti szimpátia. Kialakuló – lényegében materialista – világnézete, az építészet iránt érzett elhivatottsága, alapvetően meghatározta ba­ráti kapcsolatait is. Szoros kapcsolatban állt az akkori “100 %” című folyó­irat-körének tagjaival. Mindezek csak fokozták apjával – már korábban kialakult – rossz viszonyát.
Egyetemi tanulmányainak sikeres befejezése után, 1929-ben építész­mérnöki diplomát kapott. 1928-29-ig Budapesten Ligeti és Molnár építé­szek irodájában dolgozott, ahol főleg lakóépületek tervezésében működött közre, mint gyakornok. Az új, korszerű építészet problémáinak mélyebb megismerése, az építészeti hivatás teljesebb gyakorlásának igénye, tovább­tanulásra serkentették. Családjával kialakult rossz viszonya mindjobban elmélyült. Diplomájának kézhezvétele után azonnal külföldre utazott. Né­metországba ment, és 1929. szeptemberében hallgatója lett a Bauhaus dessaui iskolájának. Az iskolát még 1919-ben, Weimarban alapította Walter Gropius német származású építész, a világ modern építészetének egyik vezéralakja. (Az iskolát Thüringiában egyre több támadás érte, és ezért 1925-ben Dessauba – Anhalt állam – tette át székhelyét.) A Bauhaus olyan építészeti és képzőművészeti irányzat – iskola -, valamint mű­helyiskola volt, mely a modern építőanyagok lehetőségeit igyekezett össz­hangba hozni a célszerűséggel, mind az építészetben, mind a lakáskultú­rában. Pedagógiai célkitűzése volt, hogy a “modern építészetet valósítsa meg, amely az emberi természethez hasonlóan az egész életet fogja át.” Arra törekedett, hogy megteremtse az építészet, a képzőművészet és a technika összhangját, egységét, hogy a technika rohamos fejlődése következtében, az iparban létrejött forradalmi változásokhoz az alkotóművészek képesek legyenek helyesen alkalmazkodni. Az elméleti oktatáson túl nagy jelen­tőséggel bírt a gyakorlati képzés, melyet az iskolán belül különböző mű­helyekben végeztek.
Weiner Tiborban itt szilárdult meg az a hit, hogy – “az építészet java egy csoport tevékeny munkatárs jól összehangolt közös munkáján alapszik,” hogy az építész feladata: a széles néptömegek igényeinek ki­elégítése, a nép szolgálata.
Építészeti szemlélete Hannes Mayer – az iskola akkori igazgatójának – hatása alatt alakult ki. Politikai, társadalmi szemléletét a Bauhaus fiatal kommunistái befolyásolták. Vallotta az akkori társadalom szükségszerű át­alakítását. Aktívan részt vett az iskola elméleti és gyakorlati foglalkozá­sain, és egyidejűleg Hannes Mayer műtermében is dolgozott.
Az iskola programján túl egy izgalmas téma foglalkoztatta, melyen hallgatótársával – egyik legjobb barátjával -, F. M. Tolzinerrel dolgozott. Erről Tolziner – aki Weiner Tiborral együtt emigráit a Szovjetunióba, és ott 1931 óta építészként dolgozik – a közelmúltban egyik levelében a kö­vetkezőket írja: “Az építészet elméleti megismerése és a haladó eszmék egyesítése, ezek megvalósítása vezették Weiner elvtársat és engem egy kísérleti terv kidolgozására, melynek “veszélyes” témája volt; nevezetesen: – Lakás a szocializmusban. – Az oktatási program keretében és az inté­zet falai között ilyen téma kidolgozására nem volt lehetőség. Szabad időnk­ben otthon terveztük 1930 telén és tavaszán.
A terveket a nyári szünet kezdete előtt bemutattuk az intézet igazga­tójának, előadóinak és hallgatóinak. A tanulmányt kedvezően fogadták. Az építészkar vezetője javasolta a tervek közzétételét. Kénytelenek vol­tunk azonban erről lemondani, mivel mindazt, ami a szocializmus problé­máival összefüggött, a tervből törölni kellett volna. A “Lakás a szocializ­musban” című munkával összefüggő elvi álláspontja összhangban volt az intézeten belüli társadalmi tevékenységével. Ezt megerősíti Mayer professzor – politikai motívumok alapján kezdeményezett – eltávolítása ellen szervezett diákmegmozdulásban való részvétele. Ennek eredményeképpen Weiner elvtársat – több külföldi hallgatóval együtt – a mindjobban jobb­oldalra tolódott helyi hatóságok kiutasították Anhalt államból.”
1930 őszén illegalitásban élt Berlinben. Még ez év végén egykori igaz­gatója, Hannes Mayer a Szovjetunió képviselőivel történt előzetes tárgya­lás alapján, felajánlotta néhány munkatársának és tanítványának – köz­tük Weinernek is – a Szovjetunió részéről biztosított munkalehetőséget. A tárgyalásokat hamarosan tett követte, és 1931 februárjában a Bauhausnak egy tanárokból és diákokból álló csoportjával együtt a Szovjetunióba utazott.
A csoportot – melynek tagjai 1933-ig együtt maradtak – egy moszk­vai tervezőintézetnél alkalmazták (GIPROVTUZ). Az intézet elsősorban műszaki főiskolák tervezésével foglalkozott. A csoport önálló tervezőbri­gádot alkotott, s felvették a “Vörös Front” nevet. Közvetlen irányítójuk továbbra is Hannes Mayer maradt. Az új környezetből, a hirtelen megvál­tozott viszonyokból fakadó problémákon, a nyelvi nehézségeken viszony­lag gyorsan úrrá lettek, és eredményesen kapcsolódhattak be az intézet termelő munkájába, valamint a társadalmi életbe.
A Szovjetunió első ötéves tervében megfogalmazott célkitűzés alap­ján hatalmas tanintézeti hálózatot kellett létrehozni, mely biztosította az ipar számára a magasan kvalifikált szakemberek képzését. E program meg­valósításához szükséges összes műszaki kiviteli tervdokumentációt az inté­zet készítette.
Ez idő alatt Weiner Tibor építész tervezője volt egy építésügyi és egy selyemipari szakiskolának, melyek Bakuban épültek meg, és egy kereske­delmi főiskolának, amit Taskent részére terveztek. Közreműködött a középoroszországi főiskolák tipizálásával kapcsolatos tervezői munkában. Az 1931-32-es tanévben – tervezőirodai tevékenységén túl – a moszkvai épí­tészeti főiskolán tanársegédként dolgozott. Egy tervező kollektívával (Han­nes Mayer, A. Urban, F. Tolziner) számos tervpályázaton indult, s igyeke­zetük többségében eredményes volt. Szakmai munkásságuk elismerését fémjelzi, hogy részt vehettek a Moszkvai Szovjetek Háza és a Moszkvai Komintern Főiskola meghívásos tervpályázatán.
A tervezőintézetek általános reorganizációja folyamán a brigád egy része – köztük Weiner Tibor is – a moszkvai várostervező intézethez (GORSZTROJPROJEKT) került. Itt dolgozott 1933-36-ig. Hans Schmidt svájci építész irányításával részt vett egy új szocialista város, Orszk ge­nerálterveinek kidolgozásában. Az új város részére számos lakó- és köz­épületet tervezett.
F. M. Tolzinerrel indult a “Falusi lakóház” című országos tervpályá­zaton, ahol első díjat nyertek. Visszaemlékezve a nagy sikerre, Tolziner a következőket írja: “Úgy adódott, hogy az első közös alkotó munkánkat Weiner elvtárssal 1930-ban megbízás nélkül készítettük a Bauhausban, s ez a későbbiek során kezdeményezésünk szerint megvalósult. Ez alkalom­mal azonban már konkrét feltételekkel, a már megvalósult szocialista tár­sadalom tagjai részére terveztük, akik kialakult nemzeti és helyi tradí­ciókkal, anyagokkal és módszerekkel rendelkeztek. Részletesen, történel­mi fejlődésükben tanulmányoztuk a tervezést meghatározó tényezőket. Vidéki körutat tettünk, hogy közvetlenül is tanulmányozhassuk a kolhoz­parasztok élet- és lakáskörülményeit. Kutattuk az élet mindazon változá­sait, melyek a mezőgazdaság kollektivizálása hatására mind az életformá­ban, mind a gazdaságban létrejöttek. A pályázatunkból tükröződött a ter­vezés komplex módszere. A terv első díjat nyert.”
1936-1937-ig a moszkvai metrót tervező irodában (METROPROJEKT), majd később egy kereskedelmi épületeket tervező intézetben (GIPROTORG) dolgozott. Részt vett az “Aeroport” nevű metróállomás tervezésé­ben, majd üzletek és üzemanyagtöltő állomások tervezésével foglalkozott. Amíg a Szovjetunióban tartózkodott, tagja volt az építész egyesületnek, ahol aktív tevékenységet fejtett ki. Számos cikke jelent meg az építészeti hetilapban, az építészeti egyesület havi folyóiratában és az építészeti aka­démia havi kiadványában. 1937 novemberében távozik a Szovjetunióból. Magyarországra nem térhetett vissza – itt rendőrileg nyilvántartották, és időközben a családja is kitagadta -, s így Párizst választotta. Itt élt, több­nyire nagyon mostoha körülmények között, 1939 tavaszáig. Különböző építési irodákban dolgozott. Párizsban megnősült. Az állandó letelepedést megoldani nem tudta, ezért feleségével együtt 1939 tavaszán kivándorol­tak Délamerikába, Chilébe. Itt önálló tervező irodája volt. Főleg lakó- és üzemépületek tervezésével foglalkozott.
Több pályázaton vett részt, melyeken különböző díjakat nyert. 1946-48-ig két évfolyamon keresztül a santiagói egyetem meghívott tanára volt, ahol az építészet alapjai és a tervezés bevezetése témakörből tartott évfo­lyamonként heti 3 óra előadást és gyakorlatot. A Chilei Szovjet Szövetség rendezésében több előadást tartott a szovjet építészetről, a szovjet ötéves tervekről.
1946 óta szándékozott családjával Magyarországra visszatérni, ez azon­ban csak 1948. áprilisában valósulhatott meg felesége munkahelyi kötött­sége miatt, aki a kommunista párt lapjának rovatvezetője volt.
1948. május 1-én az Építéstudományi Központban vállalt munkát. 1949-ben az Építésügyi Minisztériumban dolgozott, majd innen 1950-ben a Vá­rosépítési Tervező Intézethez helyezték át. Ekkor kapta a megbízást Sztálinváros tervezésére az Építésügyi Minisztérium tervezési főosztályától, akinek vezetője Perényi Imre volt.
A vasmű 1948-ban megkezdett tervezését követően, a város tervezése 1950 januárjában kezdődött. A terv a Lakóterv szervezeti keretei között készült. Az első általános terv kidolgozása 1950 első felére esik, s ez 25 000 lakost vett figyelembe. Az általános tervvel egyidőben készült az első lakó­egység beépítési terve és annak műszaki-kiviteli terve is. A tervezéssel párhuzamosan még ugyancsak az évnek első felében a kivitelezés is meg­kezdődött.
A tervezésnek és az építésnek erről a hősi korszakáról részletesen szá­mol be a szerző a “Weiner-Valentini-Visontai: Sztálinváros, Miskolc, Tatabánya” című, 1959-ben megjelent könyv Sztálinvárosról írt fejezetében. Ismerteti benne a város telepítésének célját, a kiválasztott terület ter­mészeti adottságait (a terep-, talaj- és éghajlati viszonyokat). Áttekintést ad a terület történetéről az ókortól napjainkig. Leírja a városépítés prog­ramját, amiből kitűnik a feladat újszerűségéből fakadó számtalan problé­ma. Részletesen kifejti a tervezés alapelveit, és azokat a követelményeket, amiket a tervezés önmagával szemben támasztott. Megfogalmazza a ter­vezés számára előírt társadalmi követelményeket. Az ősközség, Dunapentele, a telepített nagyüzem (vasmű) és a kettő közé feszülő tervezett új város egysége megtervezésének módját elemezve jut el az új város szer­kezetének, léptékének és jellegének megfogalmazásához.

Az elemzés eredményeire épülő tervezés olyan városszerkezetet ho­zott létre, ami Weiner Tibor várostervezési tevékenységének máig is leg­maradandóbb értéke. Ez a szerkezet biztosította a városépítés története so­rán, hogy a többször is változó igényeket (25 000 lakosú készenléti lakó­telep, 40 000 lélekszámú középváros, 80 000 lakosra tervezett részleges felső­fokú központ. ..) nyíltságával harmonikusan követni tudta. Rávilágít an­nak fontosságára, hogy a lakóterületek épületeinek és zöldterületeinek aránya milyen lényeges kompozíciós eszköz ahhoz, hogy megteremtődjék a környezet és az épületek egysége az építészeti tájban. A várossziluettről szólva főleg a központ és az alközpontok kialakítási módjait (domború vagy homorú városkép) elemzi.) A könyv Sztálinvárosról írt befejező részéből megismerhetjük az egyes lakóegységek és a városközpont számos alterna­tívája tervezésének történetét. Magyarázatot próbál adni arra, hogy milyen okok késztették a tervezést a kezdeti, modern építészet szellemében ter­vezett és megvalósított első lakóegységet követő további városrészek és épületek tervezésében követett, akkor szocialista realizmusnak nevezett alkotói módszer alkalmazására. Az érvek, melyekkel e stílus létjogosultsá­gát indokolni igyekszik, nem meggyőzőek. Eltúlozza a közvéleménynek az építészettel szemben támasztott formai igényeit, márpedig megítélésünk szerint a dinamikusan fejlődő, szocializmust építő társadalom tagjai nem igényelhették az építészettől azt, hogy tartalmukban korszerű épületeket régmúlt korok formajegyei jellemezzenek.
Érvelésében arra is hivatkozik, hogy könyve megjelenésekor már töb­bek által “eklektikusnak” bélyegzett épületek csak lényegtelen, könnyen megváltoztatható külső kérgükön, epidermiszükön viselik a haladó hagyo­mányokon alapuló formajegyeket, és mind a megbírált épületek, mind a lakóegységek tartalma, funkciója korszerű. Ebből azt a következtetést von­ja le, hogy az eklektikus elnevezés nem helyénvaló. Véleményünk szerint a vitatott témában nem az elnevezés a döntő. Sajnos, a kor épületei és lakóegységeinek belső szerkezete nemcsak megformálásukban, és főleg nemcsak külső hámrétegükben, hanem szerkesztésük alapelveiben, arány­rendszerük megválasztásában is régmúlt korokat idéznek, és ezért ellent­mondásban vannak tartalmukkal, korukkal. Mindamellett, hogy Weiner Tibor az ún. “szoc.-reál” létjogosultságát igyekezett alátámasztani, sőt ko­moly szerepet vállalt annak hazai elterjesztésében, már 1956 előtt elősegí­tette Sztáilnvárosban a modern építészet újraéledését (pl. a főtér 1956-os beépítési terve), az 50-es évek végén pedig már maga is tevékeny része­sévé lett (pl. Barátság városrész beépítési terve).

Az első általános tervet 1950-ben az Építésügyi Minisztérium Terve­zési Főosztályának tervzsürije elismerésben részesítette. Ezt a tervet, mi­vel a vasmű tervét a Szovjetunióban készítették, Moszkvában is egyeztet­ték.
1952-re elkészült a második, most már 40 000 lakosú város általános terve. Ezt a tervet Weiner Tibor irányítása mellett Valentini Károly ter­vezte, még ugyancsak a Lakóterv keretei között. Szó volt arról, hogy a tervet még abban az évben a kormány elé terjesztik Kazincbarcika és Komló általános tervével együtt. Végül a tervet csak az Országos Terv­hivatal Kollégiuma hagyta jóvá, de egyes tervrészek, mint például a város­központ terve, a politikai vezetők személyes konzultációját is élvezte.
Weiner Tibor a tervezés mellett egyetemi oktatói és intenzív közéleti tevékenységet is kifejtett. Az 1951-52-es tanévben dr. Kardos György tanszékvezető egyetemi tanár meghívására a III. Építészettörténeti Tanszéken építészetelméleti előadást tartott, majd 1952-től 1954-ig docensként “Az építészet alapjai” című önálló tantárgy előadója volt. Mind az építészetel­méleti előadás, mind az “Építészet alapjai” című tantárgy anyagát egye­temi jegyzet formájában is megírta.
Közéleti tevékenységét elsősorban az építészettel összefüggő területe­ken folytatta, így hosszú ideig a Magyar Építőművészek Szövetségének fő­titkárhelyettese, a szövetség lapjának, a Magyar Építőművészetnek főszer­kesztője, a Minisztertanács Építészeti Tanácsának tagja volt többek között. Több szakmai folyóiratban jelentek meg cikkei és tanulmányai. 1953-ban Weiner Tibor a Városépítési Tervező Intézetben műteremvezető lett, ahol munkatársaival, több fiatal építésszel Sztálinváros városrendezési részlet­tervein és magasépítési tervein dolgozott.

 

Az építésnek, az 1953-57. években történt megtorpanása után a városfejlesztés újból fellendült. Ettől kezdve (1958. január) az általa tervezett városban élt és dolgozott haláláig. A leköltözés körülményeire így emlé­kezik vissza egykori munkatársa, Valentini Károly, aki akkor az Építés­ügyi Minisztérium Tervezési Főosztályának vezetője volt: “…1957-ben elhatározta, hogy hátralevő életét a városnak szenteli. E célból hajlandó a városba leköltözni. Ezen vállalása és a városhoz fűződő érdemei alapján az ÉM-től főépítészi megbízást kapott.”
Az első időben az akkori helyi szervek a kinevezés gondolatától még idegenkedtek. A helyi iroda felállításának gondolata a megyei tervező irodák felállításának gondolatával együtt született. A Sztálinvárosi Tervező Iroda azért jöhetett létre előbb, mint a megyei irodák, mert a város rendkívül dinamikus fejlődésnek indult, és mert a helyi szervek gyorsabban döntöt­tek. A Sztálinvárosi Tervező Iroda, mint az ÉM Győri Tervező Vállalat fiókirodája 1958. január 16-án alakult meg. Vezetője Weiner Tibor lett. 1958. április 1-től az iroda gazdája a Lakóterv, majd szeptember 1-től is­mét a Győri Tervező Vállalat vette át.
A kormány gazdaságpolitikája következtében a vidéki tervezőirodák jelentős részét decentralizálták, és közvetlenül a megyei tanácsok felügye­lete alá vonták. Ennek következtében a Sztálinvárosi Tervező Iroda fel­ügyeleti szerve a Fejér megyei Tanács lett. A változás 1960. július 1-én következett be. Az iroda Sztálinvárosi, majd később Dunaújvárosi Ter­vező Iroda címmel vált önállóvá.
1958 tavaszán Weiner Tibort a Dunaújvárosi Városi Tanács V. B. elnökhelyettesévé választották, ezért 1958. április 1-től az iroda adminisztra­tív vezetésével nem foglalkozhatott, de továbbra is ő maradt az iroda tevékenységének építészeti, műszaki irányítója.

Már korán felismerte, hogy a tömeges lakásépítést csak építés-iparo­sítással lehet megvalósítani. Még ebben az évben elkészült az első magyar­országi kísérleti, többszintes, fogatolt, 15 lakásos panelház műszaki kiviteli terve. (Mező Imre u. 8.) Ennek az épületnek a tervezését még 1957-ben a Városépítési Tervező Intézetben kezdte. A helyszíni előregyártással kivitelezett épület megvalósítása során példás kapcsolatot teremtett a ter­vezés és kivitelezés között, az általa már korábban felismert szükségsze­rűségnek megfelelően. Az első kísérleti lakóépülettel közel azonos szerke­zettel még további két épület épült. (Mező Imre u. 4-6.)

A pane­los lakásépítésben jelentős lépés volt a Korányi Sándor utcai 150 lakásos épület megvalósítása. Ezek a lakások már üzemi előregyártással készültek, az akkor még 5. sz. Sztálinvárosi Épületelemgyár­ban. E kísérletek alapján születtek meg később az ország első körzeti pa­nelos típusú lakóépülettervei, melyek alapján egyedül Dunaújvárosban 1783 lakás épült. A dunaújvárosi panelos lakásépítési gyakorlat eredmé­nyeivel és hibáival, sok hasznos tapasztalattal gazdagította az azóta álta­lánossá vált építési módot, és ebben komoly része volt Weiner Tibornak. Újító szellemére és kísérletező kedvére mutat, hogy a panelos technológia meghonosodása mellett az országban elsők között tervezett kísérleti közép­blokkos lakóépületeket. (G6-10, Asztalos János u. 2-10.)

A 32 évesek városában

Nagy jelentőséget tulajdonított a helyi építőanyagok gazdaságos felhasználásának, így többek között alkalmazta a Dunai Vasmű mellékter­mékét, a habosított kohósalakot, dédelgetett álma volt a Dunai Vasmű ter­mékeire épülő acélszerkezetes lakó- és középület megvalósítása. Zömében középblokkos technológiával épült az általa tervezett beépítési terv alapján, az új városban először lakótelepszerűen megformált Barátság városrész.

A Dózsa I. városrész beépítési tervét – melyet Kapsza Miklós terve­zett – szintén Weiner Tibor irányította. Ezt a lakótelepet zömmel panelos technológiára tervezték. Kezdeményezője volt a Római tábor városrész or­szágos tervpályázaton történő előkészítésének, és irányításával készült el a Dunaújvárosi Tervező Irodában 1961-ben a részletes rendezési terv. En­nek alapján valósult meg középblokkos lakóépületekkel a város első üteme (Duna-parti sáv). Ezután a Ságvári II. lakótelep építése került napirendre, aminek tervezését szintén ő irányította. A Római Tábor továbbépítése már a halála utáni időszakra esett, amit legközvetlenebb munkatársai folytat­tak tovább.
Kezdettől fogva alapvető kérdés volt a városközpont kialakításának módja. Az 1951. és 1954. évek közötti időszakban mintegy 20 alternatíva készült a városközpont kialakítására. Ezekben a változatokban közös volt az alapgondolat, nevezetesen egy főtér köré szervezték a központképző létesítményeket. Erre a megoldásra ösztönzött a város akkor elképzelt nagysága, aminek léptékéhez egy főtér is elegendőnek látszott, a történelmi kis­városok példája és az a remény, hogy egy ilyen nagyságrendű városközpontot egy építési ciklus alatt meg lehet valósítani. Ez az elképzelés a fő­térre kerülő épületeknek egységes architektúrával való megvalósítását vonta maga után a tervekben. A gyakorlat rácáfolt arra az elképzelésre, hogy a főtér egyidőben megvalósulhat. A városnak nem volt annyi pénze, hogy ezeket a jelentős közintézményeket egyszerre beruházza. Később a tervezés számára is egyértelművé vált, hogy a főtér egyidejű megvalósí­tásáról le kell mondani. Ez, valamint a megváltozott nagyságrendű város léptékében más központ kialakítását igényelte.
Kézenfekvő volt a központ kialakításának az a módja, amely a köz­pont funkcióit területileg megosztja, több egymáshoz kapcsolt térben szer­vezi meg. Ez a megoldás azzal az előnnyel is járt, hogy az egymástól vi­szonylag nagy zöldterületekkel szétválasztott lakóegységek között építészeti kapcsolatot teremtett. A város szerkezete is módot nyújtott erre. Ezek az elvek érvényesültek a városközpont 1956-ban készült beépítési tervében, és gyakorlatilag ez az alapgondolat jellemzi a városközpont eddig megvalósí­tott állapotát, s ez meghatározza a továbbépítés lehetőségét is.
A városközpont megteremtésével egyenrangú problémát jelentett a tervezésnek a város és a Duna közötti kapcsolat. A város és a Duna között nagy szintkülönbség van. Az akkor omladozó löszfal miatt a felső parti sáv máig is beépíthetetlen. Ezek nehezítették és nehezítik meg ma is a különben joggal igényelt szerves kapcsolatot a Duna és a város között. Ez a viszony tehát csak vizuális, és főleg gyalogos forgalmi kapcsolatra korlá­tozódhat. Az 1956-ban készült központ beépítési terve éppen ezért az igaz­gatási központ terének tengelyében tervezte a dunai kilátót, a vizuális kap­csolat kihangsúlyozására.

A Vorosilov kilátónál

Az első főtérbeépítési változatokból egyedül a régi pártszékház épü­lete valósult meg a beépítési tervnek megfelelő helyen és formában. A mai Lenin tér további kiépítése a Weiner Tibor tervezte 1956-os központ be­építési terv szellemében történt. A beépítési tervnek megfelelően Weiner Tibor a városi, járási tanács és a pártszékház épületegyüttesére 1964-ben műszaki-kiviteli tervet készített. Ezek a tervek nem valósultak meg, de városrendezési törekvései maradéktalanul érvényesültek a Dunaújvárosi Tervező Iroda által halála után tervezett és már megvalósult létesítmé­nyekben.

Dunaújvárosban eltöltött éveire különösen jellemző volt az intenzív társadalmi, közéleti szereplés. Nemcsak főépítész, hanem igazi várospoliti­kus volt, vérbeli patriótája városának. Amellett, hogy megformálta, mint a város tervezője, lakói életterét, minden igyekezete arra irányult, hogy a benne zajló élet mind tartalmasabb legyen, és ez a város sajátos kultu­rális, szellemi arculatában is mielőbb kifejezésre jusson. Ennek érdekében sikerrel fáradozott azon, hogy a város műteremlakásokat építsen, és vele fiatal képzőművészeknek a városhoz való kötődését elősegítse.
Személyes varázsával kovácsolta össze az úgynevezett “művészklub”-ban a városban élő zenészeket, képzőművészeket, írókat, költőket, újság­írókat és építészeket. A különböző szakmai folyóiratokban megjelent szak­cikkei mellett a Sztálinvárosi, majd Dunaújvárosi Hírlap hasábjain nép­szerű formában írt cikkekben törekedett az itt élők építészeti kulturáltságát elősegíteni. Lehetőséget adott a közönségnek arra, hogy elképzeléseit, ter­veit előre bemutatva, arról véleményt formálhasson. A közönség vélemé­nyét – azt értékelve – munkájában figyelembe vette. A városról nem­csak hazánkban tartott szinte rendszeresen előadásokat, hanem a Római Magyar Akadémia meghívására Olaszországban is. 1963-ban a Magyar Építőművész Szövetség küldöttségének tagjaként Mexikóban és Kubában járt.
Az 1964-ben beindított városépítés-városgazdaság szakmérnök karon a gyakorlati tervezés előadója volt. A városépítésben elért tudományos és gyakorlati eredményeinek elismeréseként a Tudományos Minősítő Bizott­ság már 1959-ben a műszaki tudományok kandidátusává nyilvánította. 1961-ben pedig a Budapesti Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem rektora és az Építészmérnöki Kar dékánja az építészmérnöki szaktudo­mányból műszaki doktorrá avatta. Már 1953-ban megkapta a legmagasabb szakmai kitüntetést, az Ybl-díj I. fokozatát is. A díj odaítélésének indok­lása a következő volt: “A szovjet építészet megismertetése és építészeti, elméleti munkája.” Mindezek mellett minden elfogultság nélkül állítjuk, hogy Weiner Tibor életének legértékesebb, legmaradandóbb műve Duna­újvárosért kifejtett tevékenysége volt.

Dunaújváros első szocialista városunk. Mint ilyen, sok sajátos vonással rendelkezik a háború utáni magyar urbanisztikai létesítmények sorában. Találó Merényi Ferenc sommás értékelése a városról a “Magyar Építészet 1867-1967” című könyvében: “… Dunaújváros érdekessége, hogy nyitott könyvként tárja elénk a felszabadulás utáni magyar építészet egymást kö­vető, jól megkülönböztethető szakaszainak próbálkozásait, sikereit, kudar­cait, mindig a felismert hibák kiküszöbölésére irányuló törekvéseit.” Min­den bizonnyal ez az egyik oka annak, hogy a városnak, mint a magyar városrendezés egyik jelentős alkotásának értékelésében annyi vita volt, s valószínűleg lesz még az elkövetkezendő időkben is.
Sajátos vonása a városnak magyar vonatkozásában, hogy ilyen nagy­ságú város, egy központi akaratból, ilyen rövid idő alatt még nem épült nálunk, s talán ez is teszi, hogy összehasonlítani csak évszázadok alatt “nőtt” városokkal tudjuk, s ez az összehasonlítás nem minden esetben előnyös Dunaújváros számára. A legtöbb támadás azonban mind a szak­emberek, mind a laikusok részéről azért éri, mert építésének legismertebb szakasza azokra az évekre esett, amikor a magyar építészet az akkori mű­velődéspolitikai irányelveket követve, elhagyta a modern építészet útját, és a szocialista, haladó építészet formanyelvének a klasszicizmusra, mint a haladó reformkori nemzeti hagyományokra épülő szocialista realizmus­nak nevezett, de valójában archaizáló, eklektikus stílust választotta (1951-54). Sokáig valóban ez a stíluskorszak nyomta rá bélyegét több okból a városra. Első lakóegységének építése (a Kossuth utca, Szórád Márton út, Építők útja és Vasmű út által határolt területen elhelyezkedő városrész) még az 1951-ben meghirdetett “szoc. reál.” előtt kezdődött, amikor ország­szerte építészetünk felszabadulás utáni első korszakát élte, amely a modern építészet térfoglalásának jegyében zajlott.

A már megalakult állami ter­vezőintézetekben tervezett első modern típuslakóépületek voltak e lakó­egység elemei, az ún. “kockák”, “csontok”, “bivalyok”. A tervezés díszítő buzgalma azonban már ezeket az épületeket is különböző, régmúlt korok építészeti díszítő elemeivel öltöztette fel az építés során. Így nem érvénye­sült ezeknek az épületeknek sem szépen formált, modern karaktere.
A későbbiek során aztán az épületek egészen 1954-ig, az 1951-es, a Magyar Építőművészek Szövetségének I. kongresszusán meghirdetett el­veknek megfelelően valósultak meg, aminek legszembetűnőbb vonása el­múlt korok, de főleg a hazai klasszicizmus formáinak felhasználása, tulaj­donképpen másolása volt. A városépítés első négy évében az építés üteme még mai szemmel nézve is kimagasló volt. Ezzel szemben 1954 és 1957 között alig épült valami. Így valóban nagyon sokáig ez az építészeti stílus nyomta rá bélyegét a városra. A viszonylag nagy összefüggő területen tö­megesen megjelenő “szoc. reál.” épületek már minőségileg is új hatást kel­tettek. E miatt volt városunk sokáig a vitatott stílus reprezentánsa. Ter­mészetesen ez az építési periódus a városrendezésben is kifejezésre jutott. Ebben is teret nyertek a már korábban túlhaladottnak ítélt keretes, zárt beépítési formák, megjelentek az ünnepélyességet sugárzó, tengelyre fűzött szimmetrikus elrendezések. Formájában sokáig ezt a nem éppen kellemes ízt jelentette a város mindenkori értékei mellett. Sokakat hangolt az ar­chaizáló, ellentmondásos építészeti periódussal kapcsolatban érzett ellen­szenv Dunaújváros egyoldalú elítélésére. S többen “kiöntötték a mosdó­vízzel a gyermeket is,” s elfeledkeztek a valóban elítélendő köntösben meg­épült épületek jogos bírálata mellett a város tényleges értékeiről.
A lakások és alapfokú közintézmények (bölcsődék, óvodák, általános iskolák) tartalmukban az adott korban korszerűek voltak. Ebből fakadt minden bizonnyal egy oldalról, hogy az ország legkülönbözőbb részéről idekerült lakosság oly hamar idegyökerezett, s megszerette a várost. Az ott­hon teremtéséhez, a modern életvitelhez, az alapfokú ellátottság és a köz­műellátottság szintje sehol az országban nem volt abban az időben egy­ségesen ilyen fejlett. Emellett a lakosság is nyilvánvalóan hamar meg­szokta és meg is szerette a városnak azokat az értékeit, amik a korszerű városrendezési elvek alkalmazásából fakadtak. Ezeket az értékeket a hiva­talos építészeti kritika is a városépítés erényeinek ismeri el, s talán nem érdektelen felsorolni őket.

Példaszerű az ipari és lakóterületek határozott szétválasztása a kö­zéjük telepített erdővel. (A helyi zsargon “kiserdőnek” titulálja.) Bár az ipari ártalmaktól ez a szétválasztás még nem védheti meg teljesen a város lakóterületeit, de erdőtelepítéssel ezt maradék nélkül megoldani nem is lehet. Korszerű a város szerkezeti tagolása is. Talán itt érdemes rámutatni arra, hogy a várostervezés bizonyos mértékig tudatosan teret hagyott a spontán fejlődésnek is. Belátta, hogy az elhatározás nem merevítheti meg teljesen a várost, a várostervezés nem kergethet olyan illúziót, hogy meg­valósíthatja a végleges, lezárt teljes egységet, a “tervezett, befejezett kompozíciót” anélkül, hogy el ne veszítené humanitását. Teret engedett az időnek, az időben felbukkanó újabb és újabb igényeknek, feláldozva az építészet örökké kísértő vágyát, a befejezett, egységes egész megalkotásara való törekvést. Ellentmondásos tendenciákat (a tervezettet és a spontánt) segítette érvényesülni oly módon, hogy az komoly törést nem okozott.
Az idő igazolta a tervezést, s ma sok egységesebb egészként megvaló­sult városrésszel, lakóteleppel szemben Dunaújvárost könnyebb elfogadni az élet minden árnyalatának helyet adó organizmusnak, s ebben szerepet játszik az az emberi esetlegesség is, ami a spontán fejlődés eredményeként közelebb vitte e tervezett várost a “nőtt” városokhoz. Talán legegyértel­műbb elismerést azzal aratta le a város, hogy beépítése levegős, jellege zöldövezetszerű. Ennek pozitív voltában mind a szakmai körök, mind a város lakossága, mind a látogatók egyetértenek.
A parkoknak, beépítetlen zöldterületeknek a várostervezés komoly szerepet szánt. Egészségügyi, funkcionális hasznán túl, a városegység kompozíciós elemeként is jól felhasználta. Segítségével vált egyértelművé a város tagolódása és tart egyensúlyt az ipari terület a várossal. Annál saj­nálatosabb, hogy a város szerkezetét kihangsúlyozó, egészséges szellőzését is biztosító zöldterületeket mind jobban leszűkíti a beépítés, amely egyre nagyobb részeket fal fel belőle. (PL: Dózsa Gy. út, Bercsényi u., Szórád M. út és Táncsics M. út közötti beépítés.) Ez a város szerkezetének elmosó­dásához is vezet, más veszélyei mellett. Jó a város főútvonalrendszere is. Kiállta az idő, a rohamosan fejlődő közúti közlekedés próbáját.

Közintézmények vonatkozásában már korántsem kedvező a helyzet. Alapfokú közintézmény ellátottságban az építés igyekezett lépést tartani a mindenkori lakásépítés ütemével, mégsem sikerült azt megfelelően kiépí­teni. Akadályozta ezt egyrészt a szükséges tapasztalatok hiánya. (Már meg­levő városaink lakóösszetételéből nem lehetett használható következtetése­ket levonni, az új ipari város várható összetételére.) Másrészt az ország mindenkori teherbíróképessége is akadályt szabott annak, hogy az ilyen ütemű lakásépítést megfelelő ütemben követhesse a közintézményhálózat fejlesztése. Az igazgatási, kulturális, egészségügyi stb. intézmények még tovább várattak magukra. Sokáig lakóépületekben kaptak ideiglenes he­lyet, míg végleges helyükre költözhettek. A közintézmények megvalósulá­sának elhúzódása azzal az előnnyel járt, hogy azok már a modern építészet felszabadulás utáni második megújhodása idején valósulhattak meg. Nem lehet azonban elhallgatni azt sem, hogy a sokat emlegetett és elmarasztalt archaizáló korszak kötöttségei sem bénítottak meg minden építészt. Voltak, akik a kötöttségeken belül tudtak olyan kompromisszumot kötni, ami hi­báktól ugyan mai szemmel nem mentes, de ma is elismerhető értékkel ren­delkező épületeket eredményezett. (Érdemes megemlíteni ebben a sorban Szrogh György filmszínházát, Ivánka András rendelőintézetét.) Ma már egyre kevesebb a súlya Dunaújvárosban az archaizáló építészeti kor bal­lasztjának.

A szükséges tatarozások során lehetőség nyílt arra, hogy eredeti arcu­latukat kaphassák vissza az utólag felkerült díszítések eltüntetésével, az eredetileg modern típustervek alapján épült lakóépületek (PL: Ady E. u., József A. u., Beloiannisz u., Május 1. u. lakóépületei). A város egyre épülő új városrészei 1958 óta már a modern tömegtermelés módszereivel megvaló­sított lakóépületekből és a mai formanyelven megfogalmazott középületek­ből épülnek. Mind nagyobb súlyuk mindinkább elnyomja a korábbi disszonáns hangokat.
Talán nem túlzott az a vélemény, hogy a város kissé sokszínű, s ma már egyre inkább a nőtt városokkal válik hasonlóvá. Városmagjának sok­szor elítélt rendszere, a zártságot, tömörséget mutató keretes beépítésű része lehetséges, hogy beváltja tervezőjének, Weiner Tibornak hozzá fű­zött reményeit, s alkalmas lesz arra, hogy összefogja a köréje települő lazább új városrészeket, s a történelmi városok városmagjához hasonlóan szervezi maga köré a fejlődő, terjeszkedő várost.

A kialakuló városközpont (ez alatt nemcsak a Lenin teret, hanem a Vöröshadsereg út és a Dózsa György út egy részét is értjük) pedig mind arányosabbá válik. Igazat lehetett adni az elhangzott bírálatoknak, mely szerint a Vasmű út “útnak széles, térnek aránytalan, nyitott, felfokozott léptékű… ,” de a lépték mértéke is viszonylagos, s a város mai terjedelme már véleményünk szerint megköveteli egyik fő tengelyének ilyen arányát és súlyát. A felnőtt növényzet pedig eldöntötte a kérdést, a Vasmű út nem tér, hanem a város levegős főútja (gerince).

Tanulmányunk Weiner Tibor személyével foglalkozik, és városának – mely, mint minden város, az emberi élet általános kerete, rendkívül bonyolult organizmus – sokrétű problémaköréből azokat ragadja ki, ame­lyek tevékenységével és halála utáni hatásával kapcsolatosak.
Weiner Tibor szellemisége és vonzó emberi tulajdonságai ma is tisz­teletet és megbecsülést ébresztenek mindazokban, akik igazán ismerték őt. Mindenkit magával ragadott intelligenciája, ember- és életszeretete, rend­kívüli munkabírása, szerénysége, puritánságig egyszerű magatartása. A kiválasztottak fanatizmusa hajtotta a nehézségeken át. Remek kritikus és szuggesztív előadó is volt.
Az igazság és a haladás iránti vonzalma már kora ifjúságában követ­kezetesen baloldali érzelművé tette, és bár csak 1949-tól volt a kommu­nista párt tagja, egész életével az igaz kommunistát példázta. Önmagát nem kímélve harcolt elveiért, és saját meggyőződése alapján küzdött az építé­szetért. Nem a maga anyagi érvényesüléséért küzdött, nem törődött a rang­gal, hírnévvel, hanem a munka, a tudás és szépség érvényesüléséért har­colt. Életörömét az alkotó munkában találta meg.
Így búcsúzott tőle ravatalánál Farkasdy Zoltán építész: “…Weiner Tibor építész volt, az első szocialista magyar város tervezője – egyike a legnagyobbaknak -, aki már egy új kor, új léptékében dolgozott.. .” 

Források:
Weiner-Valentinyi-Visontai: Sztálinváros, Miskolc. Tatabánya. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1959.
Rados Jenő: Magyar Építészettörténet, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1961.
Merényi Ferenc: A magyar építészet 1867-1967. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1969.
Szendrői Jenő, Arnóth Lajos, Finta József, Merényi Ferenc, Nagy Elemér: Magyar építészet 1945-1970. Corvina Kiadó, 1972.
Perényi Imre: A korszerű város. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1967.
Granasztói Pál: Ember és látvány városépítészetünkben. Akadémia Kiadó, Budapest, 1972.
Városépítés Magyarországon a felszabadulás után. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1972.

Megjelent: FEJÉR MEGYEI TÖRTÉNETI ÉVKÖNYV 9. – 1975

Bejegyzéshez felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon
Sándor András – Sztálinváros
Intercisa Múzeum képarchívuma
József Attila Könyvtár képarchívuma

111 éve született Weiner Tibor