Népszava – 1955. április 7.

Amikor a sztálinvárosi új szálloda mellett magasodó hét­emeletes lakóház tetőtera­száról pillantást vetek a 30.000 lakosú városra, a kultúrpalo­tára, a nagy áruházakra, vagy a parkokkal szegelvezett lakó­házak százaira – ha a várost környező erdősávon túl a nagykohó 55 méteres tornyát pillantom meg, a martinművet, a gépgyárat vagy a kokszolómű 132 épületét – szemmel követem a vasmű több mint 100 kilométer hosszú betonútját és az ennél is hosszabb vasúti pályát – egy régmúlt találkozás, egy nyaralási isme­retség jut eszembe.
Öt éve… Egy balatonparti üdülő kertjében ültünk Dancsházi Gusztáv mérnökkel. Órá­kon át beszélgettünk ott a gyümölcsfák alatt. Sok min­den szóba került: kisfiának diákcsinyei, a vitorlázás gyö­nyörei s a mérnök kedvenc szórakozása, a kertészkedés. Az őszhajú, idősebb férfi hal­kan és vontatottan beszélt. Mikor a munkára terelődött a beszélgetés, a szűkszavú, csen­des ember egészen megválto­zott – szinte lázba jött.
– Harmincöt éve vagyok mérnök – mondotta -, de ilyen megbízatást, mint ami­lyen most nekünk jutott, még soha nem kapott mérnök eb­ben az országban. – Képzel­je, egy vas- és acélkombiná­tot építünk s hozzá egy egész várost.
Mindinkább elragadta a hév; térképet rajzolt a kerti ho­mokba. Arról beszélt, hogy munkatársaival együtt már hetek óta járja az országot. A megfelelő helyet keresik a nagy létesítmény számára.
– Nehéz dolog – mutatott a “térképre”. – A dunaparton is legyen, de a komlói szén­medencéhez is közel. Kikötő is kell. s a kokszot is ma­gunk készítjük, magyar szén­ből… – Hallott ön már Dunapenteleről? – kérdezte s egy almát rakott a Dunát áb­rázoló vonalra. – Nos, ennek a kis falunak a határában jár­tam a napokban, nyakig a ku­koricásban. Azt hiszem, ez lesz a legmegfelelőbb hely. Bár mondanom sem kell, itt is nehéz lenne a dolgunk, mert nincs itt kérem semmi, de igazán semmi. Csak mező és néhány falusi ház. Még a kez­deti munkákhoz sem tudnánk elhelyezni az embereket… Első dolgunk a lakásépítkezés volna…
Így beszélt Dancsházi mér­nök, nem is olyan régen. Négy nyár múlt el csupán azóta.

Most ismét találkoztunk Dancsházi Gusztávval Sztálinvárosban. Éppen lerázta eser­nyőjéről a vizet, amikor hiva­talának bejárata előtt megszó­lítottam.
– Átkozott időjárás – mu­tatott sárcipőjére, amelyre vastagon ragadt az agyagos kátyú -, kerüljön beljebb…
A mérnök az iroda ablakán keresztül mutogatott és ma­gyarázott, én meg szemmel követtem mutatóujját.
– Az ott a nagykohó – mu­tatott balfelé. – Annyi anya­got építettünk belé, hogy tíztonnás vagonokra osztva ak­kora szerelvényt adna, amely­nek mozdonya már Miskolcon járna, utolsó kocsija pedig még a Keleti pályaudvaron.
– Oda nézzen, a magas­ba… látja azt a hidat? Hossza fél kilométer – azon szál­lítják futószalagon a kokszot a nagykohóba… Az ott szem­ben az új oxigéngyár, arra meg az érctömörítő üzem va­gonbuktató épülete készül…
A mérnök még hosszan ma­gyarázott, én pedig szorgalma­san jegyezgettem. Csak né­hány sort írok ki jegyzetfüze­temből:
“A sztálinvárosi erőmű áramtermelésének több mint nyolcvan százalékát az orszá­gos hálózatnak adja. A 132 épületből álló ‘kokszolómű nemcsak a Ruhr-vidékivel egyenértékű kokszot termel, de annyi gázt is fejleszt, amennyi fővárosunk évi fo­gyasztásának csaknem egy har­mada. Több mint fele annyi vasat olvasztanak a Sztálinvárosiak, mint amennyit a régi Magyarország összes kohói együttvéve adtak.”
És micsoda nyersvasat! Az olvasztár, aki csinálja – Gál László -, így beszél róla:
– Ha lehetne, a diósgyőri és ózdi martinászok akár termoszban is vinnének belőle… Kilencvenhét százalékos a mi nyersvasunk.

És miközben a hatalmaster­metű fiatal olvasztárral be­szélgetünk, a nagykohó tágas csarnokában tompa búgás jár­ja át a levegőt. Méltóságos lassúsággal mozdul meg a ko­hó kiömlőnyílásán a zár, mil­liónyi szikrát lövellve indul sisteregve az izzó vasfo­lyam… Innen indul, hogy a martinműben acéllá edződve folytassa útját – száguldó mozdonyként, szántó traktor­ként, textilszövő- vagy szer­számgépként. Találkozunk ve­le lakásokban, amint tűzhely formájában a családot melen­geti… De a varrógépek zaka­tolása is Sztálinvárosról me­sél. És kint az országúton is­mét csak felbukkan Dancs­házi mérnök és Gál László olvasztár acélja: sok ezernyi mo­torkerékpár, autóbusz, vagy gépkocsi formájában. És ami­kor felszabadulásunk ünne­pén, az április 4-i díszszem­lén gyönyörködtünk néphad­seregünk csillogó fegyverei­ben, amelyek tízéves alkotómunkánk vívmányait, szép jö­vőnket őrzik – ismét Sztálinváros jutott eszünkbe, a vasakaratú emberek és az acél vá­rosa.

Igaza volt Dancsházi mér­nöknek, ilyen megbízatás, mint Sztálinváros létesítése, ismeretlen volt egykori mér­nökeink előtt. És nehéz eldön­teni, mi nagyobb vívmány: az-e, hogy Gál László, Bukszár István és a többi olvasz­tár kétszoba fürdőszobás la­kásban élnek s három-négy­ezer forintot keresnek havon­ta – vagy pedig az, hogy ma közel hatszor annyi motorke­rékpárt gyártunk évente, mint a háború előtti nyolc évben együttvéve. Mindkettőt annak is köszönhetjük, hogy van Sztálinvárosunk – hogy fel­épült, él és virágzik …

Farkas János

Dunaujvaros