Felirat a kormányhoz
Függetlenül a napi politika változásaitól, mi annak rendje-módja szerint 1956-ra is elkészítettük várospolitikai tervün­ket, amit a tanácsülés elé terjesztettünk. Figyelembe véve fogyatkozó anyagi erőnket, valamint a lakosság várható aktivitását a társadalmi munkában, szerényen egycsokorba kötöttük mindazt, amit a legközelebbi év során meg kellene va­lósítani. Célul tűztük ki egy körzeti orvosi rendelő felépíté­sét, továbbá a Bartók-kultúrházban színházterem létesítését, a városi piac rendezését. Tervbe vettük a lakossággal való kapcsolat további javítását, a közbiztonság fokozott védel­mét, a “Szépítsük városunkat!”-mozgalom további szélesíté­sét.

A várospolitikai terv fő célkitűzései – ahogy ezen a vá­rospolitikai tervünket tárgyaló tanácsülésen megfogalmazó­dott – a következők voltak:

  1. a városkép rendezése,
  2. a szolgáltatások javítása,
  3. az adózási és begyűjtési munka ja­vítása (ez központi előírás volt),
  4. a közbiztonság további javítása.

Ezekhez a tervekhez kértük azután a lakosság és a vállalatok támogatását. Sok év távlatából is örömmel állapít­hatom meg, hogy mind a lakosság, mind pedig a vállalatok pontról pontra teljesítették vállalásaikat, önkéntes felajánlá­saikat. Ennek köszönhető, hogy miközben városunk felett is tornyosultak az ellenforradalom viharfelhői, első várospoli­tikai tervünket hiánytalanul megvalósítottuk.

Hiába volt azonban minden igyekezetünk és erőfeszítésünk, ahogyan sodródtunk az ellenforradalom felé, egyre erősebben terjedt az országos sajtóban is, hogy a Vasmű nem gazdaságos, nincs létjogosultsága az üzemnek stb. Mindezt alátámasztotta a Szabad Nép hasábjain 1956 nyarán megjelent egyik cikk, amelynek szerzője – Vas Zoltán – kifej­tette, hogy “meg lehettünk volna Sztálinváros nélkül” stb.


Szabad Nép 1954. október 27.


Társadalmi Szemle 1955. február-március

(…)
A párt és a nép sikereinek és eredményeinek a tagadása, a hibák egyoldalú tárgyalása és felnagyítása törvényszerűen levertséget és zavart idézett elő a dolgozók soraiban: fékezőleg hatott munkalendületükre, csökkentette a párttagság biztonságérzetét, lazította a pártfegyelmet és az államfegyelmet, s mély nyomott hagyott a termelésnek addig állandóan felfelé ívelő vonalán is. Hogyan is folytassa teljes lelkesedéssel munkáját az a kohász vagy építőmunkás, aki egyszerre csak azt a könnyedén odavetett mondatot olvassa Vas Zoltán elvtárs káros, eredményeinket lebecsülő, az iparosítás kérdéseit helytelenül tárgyaló cikkében, hogy “meglehettünk volna Sztálinváros gyors ütemű fejlesztése nélkül is” Hogyan is lelkesíthetett volna az az agitáció, amely fő feladatát a negatív jelenségek “népszerűsítésében” látta.
Az a nézet, hogy “most csak a hibák feltárása van soron” – világosan jelzi az osztályellenség befolyását, amely a párt és a népi demokrácia megrágalmazásával, az eredmények teljes tagadásával a népi demokrácia tömegbázisát akarta gyengíteni. Ennek a nézetnek semmi, de semmi köze a bírálat fejlesztéséhez, amely egyik legfontosabb feladatunk. A bírálat nem azonos a feketén-látással. A bírálat objektív tükre a valóságnak, méghozzá nem valahogy elvontan objektív, hanem a nép, a szocializmus ügyét és érdekét szolgálóan, pártosan objektív, előremutató. A bírálatnak osztályjellege van. Lehet ugyanazon hiba ellen küzdeni forradalmi módon, a haladás, a szocializmus érdekében és reakciós módon, a nép ellenségéi érdekében. 1953 júniusa óta az osztályellenség megnövekedett befolyása következtében a bírálat irodalmunkban, sajtónkban és más területeken is gyakran viselte az utóbbi jelleget. Nem a szocializmus építését, a munkás-paraszt szövetség erősítését szolgálta, hanem néha, legjobb szándéka ellenére is az osztályellenség törekvéseit fejezte ki.
(…)

 


Sztálinváros – 1955 /fortepan

Ez még inkább bonyolulttá tette amúgy is összekuszált helyze­tünket. Ilyen légkörben ült össze a városi tanács végrehajtó bizottsága és vitatta meg a város fejlesztésének újabb kérdé­seit. A felszólalók egyre elkeseredettebben beszéltek, végül elhatároztuk, hogy egy beadvánnyal – hamar kiderült, hogy rossz helyre – Nagy Imre miniszterelnökhöz fordulunk. A felterjesztésben rámutattunk helyzetünk tarthatatlanságára és arra is, hogy mit jelent és fog jelenteni a Vasmű a magyar népgazdaságnak. Végül arra kértük: segítse megértetni az összes erre illetékessel, hogy a mi új városunk nem “vasba és acélba öntött szégyenünk”. A levélre választ sem kaptunk, illetve, sajnos, csak a bekövetkezett ellenforradalom válaszolt. Ezek után végigszenvedtük az ellenforradalom viharát minden tragikumával együtt, ami itt bizony sok vonatkozásban nehezebb próbatétel volt, mint egyebütt.

Jeges ár, földrengés
Az 1956-os esztendőnek már a kezdete is rossz volt. A jeges ár következtében az év elején dugulás keletkezett a dunaföldvári Duna-hídnál, ami nagy árvizet idézett elő. Erre a későbbiekben még visszatérek. Alighogy az árvíz lezajlott, kora tavasszal földrengés is sújtott, melynek epicentruma ugyan Dunaharasztinál volt, ám mivel közel volt a városunk­hoz, nálunk is elég nagy ijedtséget okozott.


Az 1956-os jeges ár által megrongált Tassi-zsilip

Az igazi földren­gés azonban 1956. október 23-án, az ellenforradalommal vet­te kezdetét. Ezt megelőzően, a nyár folyamán, ahogy ez má­sutt is történt, a pesti Petőfi-körhöz hasonlóan megalakult az úgynevezett Fáklya-klub, aminek szellemi vezére Sándor And­rás “népi író” volt, de akadtak szellemi támogatói, különö­sen egyes értelmiségi körökben is, nem egyszer elég zűrzavaros nézetekkel. Ilyen körülmények között egyik alkalommal a Fáklya-klubban nekem kellett a városi párttitkárral együtt megjelenni, és ott – ahogyan ezt feladatként megjelölték szá­munkra – önkritikát gyakorolni. Persze mindez részünkről nem ment könnyen. Mi gyakoroljunk önkritikát, akik évek óta a városért éltünk, dolgoztunk? Hát mi szégyellnivalónk van nekünk?
Mert, bár követtünk el hibákat, alapjában véve, amit épí­tettünk, alkottunk és alkotni akartunk – hozzáteszem: a magyar nép áldozatkészségéből -, az nem volt hiba. De hiába mondtuk ezt. Folyt a lejáratásunk a legkülönbözőbb formában. Ebben még saját lapunk is segített nemegyszer. Ben­nünket pellengérezett ki, hol ezért, hol azért, de az is előfor­dult, hogy az akkori zsargon szerint – Háy Gyula ismert cikke után szabadon, ami az Irodalmi újsagban jelent meg -, Kucserának nevezett bennünket nyílt vagy burkolt for­mában.
Az egyre zavarosabbá váló belpolitikai helyzet láttán nőtt az aggodalmunk. Nem gondoltunk mi arra, hogy itt ellenforradalom van készülőben, bár utólag egymás mellé rakva a sokféle, különböző epizód kockáit, látnivaló volt, hogy az ország akkori vezetői nem rendelkeztek azzal az erővel, ami megállíthatta volna az események menetét. Állandó és nö­vekvő veszélyérzetünk alapindítéka az a körülmény volt, hogy felbomlani láttuk a párt egységét, minden sikerünk, a munká­ban elért eredményünk legfőbb forrását. Kommunisták számára ennél nagyobb baj nem létezik. Hiszen törvényszerű, hogy az egység hiánya ránk szabadítja az ellenség erőit, ilyen körülmények között – a munkásmozgalom történetéből mennyi szomorú példát ismerünk erre vonatkozóan! – könnyen áldozatokká válhatunk ott, ahol győztesek lehettünk volna.

Külső szemlélő előtt mindez nem volt látható. Városunk megszokott életét élte, a gyárban haladt a munka, az üzletek, a vendéglátó helyek forgalma sem árult el semmit abból, ami a fejekben, a szívekben zajlott, örömünk is akadt, úgy látszott, hogy a megvalósulás felé halad egy régi, dédelgetett ter­vünk, a könnyűipar meghonosítása városunkban, ami meg­oldja a foglalkoztatási gondokat.
1956. szeptember 19-én ünnepelni jöttünk össze. Nagy Józsefné, akkori könnyűipari miniszter ünnepélyes kapavágásá­val a város déli részén, a Vasmű szomszédságában, megkezd­tük a szalmacellulóze-gyár, a jelenlegi papírgyár építését, amely 1962-re épült fel. Azóta termel, s ma már a hazai könnyűipar egyik, jól fejlődő büszkesége.

Tragikus krónika
Néhány héttel ezután, október 23-án, városunkban is kitört az ellenforradalom. A kormány nevében kiadott utasításnak megfelelően kiraktuk a középületekre a nemzeti lobogókat. A következő nap delegáció utazott Pestre, amelynek tagjai a Bartók Béla Kultúrház előtti gyűlésen még aznap beszámol­tak a látottakról. A kezdetben viszonylag mérsékelten beszélő szónokokat deklasszált elemek, volt csendőrök, horthysta és SS-katonatisztek, egykori Hunyadi páncélosok váltották fel. Ezek közül többen munkásruhát öltöttek már, szakmát tanul­tak és mint a Vasmű dolgozói mutatkoztak be, most pedig nem egy dicsekedni kezdett azzal, hogy csendőr vagy éppen jutási őrmester volt. Leverték mindenütt a vörös csillagokat. Ugyanúgy, mint Budapesten, itt is pontokba foglalt követe­léseket szerkesztettek. Majd a harmadik napon egyesek azok közül, akik előző nap Budapesten jártak, a Bartók Béla Kultúrház előtt, amely közvetlenül a tanácsháza mellett volt, már fegyveres harcra biztattak. Este innen indult egy csoport fegy­verért a laktanyához. A laktanya elleni rohamban hárman meghaltak, húszán megsebesültek. Ezután az ellenforradalmi banda ledöntötte az óvárosi szovjet katonai tömegsírra emelt emlékművet, miközben több csoport elindult, hogy a környe­ző községek emlékműveit is ledöntsék.

 

A városban teljesen felborult a rend. A fővárosból, felet­tes szerveinktől a lobogók kitűzésén túl semmiféle utasítást nem kaptunk. A telefon megsüketült. A bekövetkezett tragé­diáról csak kósza hírekből, a rádió egymásnak ellentmondó híradásaiból értesültünk. Teljesen magunkra maradtunk, ezek az órák rosszabbak, nehezebben elviselhetők voltak számom­ra, mint amikor az illegalitás éveinek vége felé a nyilas ban­diták elől bujkáltunk feleségemmel.
Az ellenforradalom negyedik napján az ellenforradalmá­rok megrohanták a honvéd kiegészítő parancsnokságot, és fegyvert követeltek. Ez az akció hat ember életébe került. Ezután már egymást követték a drámai események. A Bartók-kultúrház elől újabb csoport indult a pálhalmai célgaz­dasághoz tartozó börtön megrohamozására. Céljuk, hogy idézzem a szónokukat, “rabtestvéreink kiszabadítása”. Csakhogy a mintegy kétezenyi “rabtestvér” közönséges – te­hát nem politikai – bűncselekmény miatt került lakat alá. A “rabtestvérek” kiszabadítása meg is történt, és ezzel tel­jéssé vált a városban az anarchia. A gyilkosok, kasszafúrók, tolvajok estére már a kultúrház előtti téren mint “szabadságharcosok” tüntettek.


Legfontosabb hírforrás a forradalom idején /fortepan

Fentebb már érintettem egyik legnagyobb gondunkat, mi­ként csökkenthetnénk a társadalmi tulajdon elleni bűntetteket, így az erőszakos bűncselekményeket, a garázdaságot, a csendháborítást, valamennyi bűncselekményfajtát, ami különösen a városépítés kezdeti szakaszában nehezítette az életünket. Rendőri nyelven fertőzött területnek nevezték a várost. Érin­tettem ennek az okát is, mert a tisztességes, becsületes több­ség mellett, jelentős számban idesereglettek nemkívánatos elemek is; volt és visszaeső bűnözők, akik megpróbálták itt folytatni régi életüket. Meglehetősen nagyszámú volt a lumpenproletár és prostituált, s a bűnüldöző szerveknek komoly gondokat okoztak. Emellett – kiváltképp az ellenforradalom alatt – külön politikai terhet jelentettek a korábban váro­sunkban letelepedett volt horthysta és SS-tisztek, csendőrök és jutási őrmesterek, egykori nyilas keretlegények, sőt hábo­rús bűnösök is. Mint korábban erre utaltam, akadt köztük báró és gróf is. Itt találkoztunk Pallavicini őrgróffal, aki egy ideig figuránsként dolgozott, itt fogták el a halálra ítélt Némethet, akit Budapesten később ki is végeztek. A régi világ­nak ezek az itt maradt kísértetei egy időben sok gondot okoz­tak a pártbizottságnak, a tanácsnak és a rendőri szerveknek egyaránt. Csak tetézte mindezt, hogy eleinte dúltak a szálláshelyi és munkahelyi lopások, a kisebb-nagyobb betörések a raktárakba, az italboltokba, amelyeket elősegített, hogy ideiglenes épületben, barakkokban működtek és az alkalmazottak hanyagsága egyenesen hajmeresztő volt. A bűncselekmények 1956-ban, az ellenforradalom ideje alatt érték el tetőpontjukat, amikor az ellenforradalom vámszedői a Béke üzletház­ban és egyéb boltokban kirabolták a ruhatárakat, ahonnan öltönyöket, fehérneműt vittek el tekintélyes mennyiségben. Az ellenforradalom helyi vezetői pedig az Arany Csillagból 152 000 forint értékű italt és 21 000 forint értékű cigarettát hordtak el, amint ezt később, a tanács kereskedelmi osztálya által összeállított kárjegyzék is igazolta.

Tombolt az ellenforradalom. A kultúrház elől elindult tün­tető menet – melyben a hangadók a közönséges bűnözők voltak – a város kommunista vezetőit szidalmazta. Közben egy “forradalmi” csoport keresett a lakásomon. Szerencsére a Vasműben dolgozó egyik barátomnál, Hajdú Mihálynál aludtam aznap éjszaka, aki látva a pattanásig feszült hangu­latot, meghívott hozzájuk. A következő éjszakát pusztasza­bolcsi barátomnál, Mészáros Kálmánnál töltöttem, aki értem jött, amikor hallott szorult helyzetemről. Reggel visszajöttem a tanácshoz. Október 31-én ülésre ült össze a Hazafias Nép­front kibővített városi bizottsága. A “kibővítés” azt jelen­tette, hogy a legkétesebb elemek is bekerültek a testületbe. Itt Illyés József vb-titkárt és engem megfosztottak tisztségeinktől.

Az átadás talán kevés helyen történt olyan precízen, mint nálunk. Illyés jegyzőkönyvet készített, és azzal adta át az iratokat, a kulcsokat és a bélyegzőket. Én pedig, amikor a rendőrkapitányság felkokárdázott vezetőjének felszólítására a pisztolyomat átadtam – ezt a fegyvert Zamercev tábornok parancsára, 1945-ben Kispesten kaptam -, megjegyeztem, hogy még találkozunk. Erre több bizottsági tag is felfortyant, és azt kérdezte, hogyan. Mire azt feleltem, hogy “hiszem, hogy rövidesen nyugalom lesz”. A kihalt utcán még gépkocsiveze­tőnktől, Tóth Istvántól is elbúcsúztam. Éjjel Kertész Alfréd bújtatott el bennünket az Arany Csillag-szálló egyik szobájában. Másnap, november 1-én hazamentem egy külföldieket vivő alkalmi autóbusszal Kispesten élő családomhoz. Illyés József vb-titkár is velem jött Budapestre.


1956 – Köztársaság tér 26., a Budapesti Pártbizottság székháza /fortepan

Budapesten a Köztársaság téri pártház közelében szálltunk ki az autóbuszból. A téren áthaladva borzalmas látvány fo­gadott bennünket. A Budapesti Pártbizottság székháza ellenforradalmárok tanyája volt, a tér kövén még nem száradt fel legyilkolt elvtársaink vére. Minden összetört bennem. Meg­szédültem, meg kellett kapaszkodnom, hogy fel ne bukjak. Életem legkeservesebb perceit éltem át. Úgy éreztem, nincs tovább, többé nincs értelme az életemnek.
Este volt, mire gyalogosan hazaértünk Kispestre, ahol már keresett néhány ellenforradalmár.

Rákóczi adó

Ezalatt Sztálinvárosban megalakult a “pentelei kormány”, amely már katonasággal is rendelkezett. November 4-én pedig mozgósítást rendelt el. Rádióadójukon – melyet Rákóczi adónak neveztek el, s amely a 36 megahertz rövidhullámon 1956. október 28-tól üzemelt – a “pentelei kormány” november 4-én kérte az ENSZ-csapatok segítségét. Szerencsére a “kormány” garázdálkodása csak néhány napig, november 6-án estig tartott, amíg a szovjet csapatok meg nem érkeztek, s ezzel új élet kezdődött a városban és a mi egyéni életünk­ben is.

Másodszor szabadultunk fel. Amint lehetett, indultam vissza a munkahelyemre. Elvtársaim, valamint Nagornyi ezredes, ezredparancsnok és Fomenko alezredes városparancsnok Bu­dapestről szívélyesen fogadtak. Ez valósággal szárnyakat adott nekem. Éreztem, hogy visszatér az erőm, a hitem.

Véget ér a sztrájk
1956. november közepét mutatott a naptár. A fő feladat a rend helyreállítása, illetve a közbiztonság megszervezése és a termelés megindítása volt. A megzavart fejek sok gondot okoztak. Egyesek nyíltan szervezték a sztrájkot. A sztrájkok közül a közlekedési sztrájk volt a legkellemetlenebb, mivel állt a vasút- és az autóbusz-közlekedés is. Ez okozta, hogy teljesen váratlanul néhány hónapra szokatlanul kibővült a ha­tásköröm. A sztrájkolóknak, az úgynevezett munkástanács rendelkezésére minden üzemben a nemzeti bank fizette a béreket.
Fomenko városparancsnok jelenlétében az elsők között a vasút- és az autóbuszvállalat vezetőit rendeltük be. Megkér­deztük tőlük, kik a feletteseik. Az autóbusz igazgatója és a vasút vezetője Budapestet nevezte meg. Közöltük velük, hogy az autóbuszvállalat mostantól kezdve a tanácshoz tartozik. A vasút vezetője pedig ígéretet tett, hogy Pusztaszabolcsig megindítja a személyszállítást a tanács által jóváhagyandó menetrenddel. A vasútnál nem volt különösebb probléma, mert rövidesen az általunk megtárgyalt és jóváhagyott menet­rend szerint közlekedett a vonat. Az autóbuszvállalat vezetői azonban december 12-én egyszerűen otthagyták a vállalatot, a sztrájk folytatódott, a gépkocsivezetők és a kalauzok pedig a vállalat nagy szerelőcsarnokában gyülekeztek.
Meg kellett szerveznünk a sztrájk letörését. A várospa­rancsnok javaslata alapján megtárgyaltuk az erre vonatkozó tervet, és a karhatalom parancsnokával együtt végre is haj­tottuk azt. Előbb azonban 20 karhatalmi elvtársat kerestünk, akik értettek a gépkocsivezetéshez, volt jogosítványuk. Mind­ezt úgyszólván néhány óra alatt. Amikor felkerestük a sze­relőcsarnokban ülésezőket, a karhatalom parancsnoka és né­hány karhatalmista jelenlétében közöltem, hogy a vállalat mostantól kezdve a miénk. Megkérdeztem ezután, hogy ki akar dolgozni? Mire a gépkocsivezetők és a kalauzok jó része nemet mondott. Erre felszólítottam a gyűlésezőket, hogy aki nem akar dolgozni, az azonnal hagyja el a helyiséget. A kalauznőkkel lerakattam a kalauztáskákat. Miután az emberek eltávoztak, bevonultak a karhatalmistákból szervezett gépko­csivezetők, akik elfoglalták helyüket az autóbuszokon.

A vállalat élére Takács Istvánt, a városi tanács alapszer­vezeti párttitkárát javasoltam, és vele nyomban kijelöltük a vonalakat a Béke tér-Vasútállomás-óvárosi, délivárosi és L épületek közötti útvonalon. Minden autóbuszra egy fegyve­res őrt adtunk kísérőnek. Ügy döntöttünk, hogy a közleke­dés ezen a napon ingyenes lesz. Tíz autóbusszal nyomban megindult a közlekedés, ami igen nagy szenzáció volt. Dél­utánra előkerültek a vállalat vezetői, és ők még azon a na­pon, a vállalat dolgozói pedig másnap munkába álltak.
A sztrájkok azonban ezzel még nem értek véget. A Vasmű különböző részlegeiben is felütötték a fejüket. Kiderült, hogy a Nemzeti Bank nekik is folyósította a bért, anélkül, hogy megdolgoztak volna érte.
Behívattuk a Nemzeti Bank helyi igazgatóját és a Vasmű munkástanácsát is, akikkel közöltük, hogy csak az kaphat bért, aki becsülettel megdolgozik érte. A Nemzeti Bank veze­tőjétől pedig megkérdeztük, hogy ki a felettese, mire azt válaszolta, hogy Pesten van. Ezek után kijelentettük, hogy csak akkor fizethetnek a vállalatoknak bért, ha én a bérjegyzéket előzőleg aláírtam.

Közben a postával is konfliktusunk támadt. Nem kézbesí­tették a nyugdíjasok nyugdíjjárandóságát, akik emiatt kül­döttséget menesztettek a városparancsnokhoz. A posta veze­tője, amikor behívattuk azzal védekezett, hogy Pestről még nem kapott utasítást a nyugdíjak kézbesítésére. A parancs­nok kérdésére azt mondta, hogy ő nem tartozik a tanácshoz, mire a válasz az volt, hogy mától kezdve igen, és a főnöke, további intézkedésig, én vagyok. így én adtam utasítást az esedékes nyugdíjak azonnali kifizetésére, talán mondanom sem kell, a nyugdíjasok nagy megelégedésére.
A közbiztonság terén is akadt javítanivaló. A rendkívüli idők rendkívüli intézkedéseket követeltek.

1956/1957-es tanév a Kerpely Antal Kohászati Technikumban

Még egy említésre méltó sztrájkot kellett letörnünk. Ez a kohó- és gépipari technikumban keletkezett diáksztrájk volt. 1957. január 3-án reggel telefonon jelentették, hogy a diákok reggel az aulában gyülekeztek, és ott éneklik az akkoriban divatos táncdalt, az “Oly távol, messze van hazám” címűt, amit különösen a disszidensek kedveltek. A városparancs­nokkal és a karhatalom parancsnokával rövid konzultációt tartottunk, s elindultunk a helyszínre a karhatalmistákkal. Hangos volt az iskola. A fegyverrel belépő parancsnoktól néhányan – főleg egyes tanárnők – megszeppentek. Majd szót kértem, s arra biztattam, kértem a fiatalokat, hogy tanul­janak, ne most kövessenek el hibát, amikor már vége az autó­buszsztrájknak és a Vasmű is rendesen dolgozik.
Erre egyesek kiáltozni kezdtek: “A sztrájkot folytatjuk!” Mire én bejelentettem, hogy délután két óráig mindenkinek el kell hagynia az intézetet és a kollégium épületét is. A vidé­kieknek is távozniuk kell. Az akció sikeres volt. De egy-két óra elteltével már akadtak protektorok. Útiköltséget kért egy vidéki diák pártfogója, mire közöltem, hogy erről szó sem lehet. Kérdezték, hogyan menjenek haza a vidéki gyerekek, most, amikor mínusz nyolc fok körül van a hőmérséklet; azt feleltem, menjenek, ahogy tudnak, otthon pedig mondják el a szüleiknek s a hozzátartozóiknak, hogy nem akarnak ta­nulni! Még az egyik édesanya is szívtelenséggel vádolt ben­nünket, de mi hajthatatlanok voltunk. Néhány nap múlva – amikor az intézet közölte, hogy a tanítás újra megkezdődik – szinte valamennyi diák megjelent az újrafelvételin, s szor­galmasan folytatta tanulmányait.
A nagy ellenforradalmi zűrzavar ezzel véget is ért. Néhány százan a nemkívánatos, főként deklasszált elemekből, bünte­tésüket letöltött és visszaeső bűnözőkből nyugatra távoztak. Nagy megkönnyebbülésünkre leginkább olyanok mentek el, akik minden bizonnyal a nyugati országok rendőri szerveinek is gondokat okoztak, amint ezt Pittermann alkancellárnak 1958-ban tett dunaújvárosi látogatása alkalmával beszélgetésünk során elmondtam. A konszolidálódást állandó ellen­őrzésekkel, razziákkal is igyekeztünk elősegíteni. Ebben az időben fel is hívott telefonon Komlóról dr. Simek Árpád ta­nácselnök, akivel jó barátságban működtünk együtt, és el­mondta: tőlünk sok kétes elem érkezett városukba. Sokan Komlóra, onnan Várpalotára, Kazincbarcikára vándoroltak, olyanok, akik a zavaros idők elmúltával igyekeztek mihamarabb eltűnni szem elől. E negatívumoktól eltekintve a kon­szolidációért folyó harc viszonylag rövid idő, alig néhány hó­nap után lezárult.

Amint ez más városokban is történt, megérkeztek a külön­böző szervek képviselői, így a Nemzeti Bank, a posta, az Autóközlekedési Vállalat (a mostani Volán jogelődje), köve­telvén régi hatáskörük visszaállítását, helyesebben a rendelkezési jogot a városban levő szerveik felett. Az ügyben eljáró kiküldöttekkel egy-két esettől eltekintve nem is voltak vitáink. Ahol mégis akadtak, ott az események bennünket igazoltak. A tanács hatásköre ilyenformán, érthető módon, egyre szű­kült. Ezek a nehéz idők tanítottak meg bennünket arra, hogy még jobban a lakosságra támaszkodva, annak bevonásával oldjuk meg feladatainkat. Erre egyébként mindjárt 1957 ele­jén külön, részletes munkatervet dolgoztunk ki.
Második “felszabadulásom” történetéhez még egy epizód kapcsolódik. Feleségemmel elhatároztuk, hogy feladjuk fővá­rosi lakásunkat és Dunaújvárosban telepszünk le. Ezt a ter­vünket aránylag rövid idő alatt meg is valósítottuk. Életünk így tehát családi vonatkozásban is egyenesbe jutott. Lényegesen nyugodtabbá tett az a tudat, hogy az enyéim ott vannak a közelemben.

Találkozásom Kádár Jánossal
Mielőtt azonban a terv megvalósításához hozzákezdtünk vol­na, a végrehajtó bizottság nevében és megbízásából kihallga­tásra jelentkeztem Kádár Jánosnál, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökénél, aki – nagy örömömre – rövidesen fogadott. Meghallgatta problémáinkat, s azt a kérése­met, hogy segítsen bennünket, városunkat helyre rakni, jogi helyzetünket tisztázni. Segítsen hozzá ahhoz, hogy a tanács legyen a város gazdája, mi legyünk a város további építésé­nek beruházói.


Kádár János és Apró Antal a 10 éves Sztálinvárosban

Kádár János nagy megértéssel hallgatta érvelésemet – amellyel egyébként Apró Antal még az ellenforradalom előtt egyetértett. Találkozásunk után nagyon hamar gyors és hatá­rozott intézkedések történtek. Csergő Jánosnál, az akkori ko­hó- és gépipari miniszternél kellett jelentkeznem. A minisz­ter közölte velem, hogy kérésünkkel a kormány egyetért, és ezért a városi beruházások kézben tartásának jogkörét 1957. január 1-től kezdődően a városi tanácsnak átadja. Jegyző­könyvet vettünk fel, majd tréfálkozva megjegyezte, hogy ez idő szerint csak a koldustarisznyát veszem át, mivel a kassza bizony üres. Én azonban örültem, hogy ezt elértük, mert a beruházási jog, amelyért évek óta harcoltunk, mindennél töb­bet ért. Ugyanakkor több fontos részletkérdésben is sikerült megállapodnunk. Ezek közül a legjelentősebb, hogy a Vasmű városépítési és beruházási osztálya béralappal és létszámmal átkerült a tanácshoz. Továbbá abban is megegyeztünk, hogy a megépítendő lakások számának meghatározott részét a Vas­mű dolgozói részére átadjuk. Ebben a kérdésben az Országos Tervhivatallal is megállapodtunk.

A város gazdájaként
A per tehát eldőlt, és a városi tanács lett a város igazi gazdá­ja. Ez növelte tekintélyünket a város közvéleménye előtt. Éreztük azonban megnőtt felelősségünket is. A kedvező fej­leményeket jelentettük a tanácsülésnek, amit a tanácstagok nagy megelégedéssel fogadtak. A lakosságot is tájékoztattuk lakógyűléseken, tanácstagi beszámolókon. Ez szinte szárnya­kat adott a város fejlődésének és benne a lakosság aktivi­tásának. Új szakasz kezdődött a város történetében.
Az átszervezés, a nagyobb jogkör biztosítása kapcsán mind­járt két nehézség is adódott. A Vasművel ugyan megállapod­tunk, hogy béralappal és státussal átad kádereket a tanács­nak. Ez azonban kettős problémát idézett elő. Egyrészt bérfeszültséget okozott a tanácsi apparátuson belül, a másik probléma pedig az volt, hogy inkább a “sáros”, a Vasműtől nagyrészt kiselejtezett kádereket kaptuk meg, akiktől a ké­sőbbiek során mielőbb meg kellett szabadulnunk.

Külön nehézség is keletkezett a megyénél. Annak érdeké­ben, hogy a városépítés költségeiből senki ne tudjon elvenni, hivatalos nyelven átcsoportosítani, a Tervhivatalban a beru­házási kereteket a megyei tervben megkülönböztetetten és ki­emelten irányozták elő. Úgy, ahogy mi is kértük. Ennek lát­tán egyesek – a rövidlátók, akikre a korábbiak során már utaltam – irigykedni kezdtek, sőt zavart is próbáltak kelteni. Elhintették a köztudatban, hogy az új Dunaújvárost a megyeszékhely, Székesfehérvár rovására kívánják fejleszteni. Emiatt aztán sok-sok felesleges vitának voltunk kitéve, a normális nyugalom ebben a témában nehezen alakult ki. Szinte napon­ta meg kellett vívnunk a magunk harcát a növekvő jogkör érvényesítéséért. Szerencsére az idő véget vetett az ilyen és hasonló vitáknak, amelyek nemegyszer még a megyei tanács­ülést is foglalkoztatták. A következő években ugyanis a gyors ütemű iparosítás átterjedt Székesfehérvárra is, ahol az egykori vadásztölténygyárat hatalmas híradástechnikai bázissá fejlesz­tették. A rádió- és televíziógyártás mellett, mint ismeretes, ma már számítógépeket is gyártanak az üzemben. Felépült a Könnyűfémmű, az alumíniumipar legnagyobb hazai objektu­ma, és jórészt itt folyik a járműfejlesztési program végrehaj­tása is.

Tovább építkezünk

Azt követően, hogy a tanács önállósága növekedett, jogköre bővült, újabb lendületet vett a városépítés, városrendezés munkája. Az első évek rohammunkastílusa helyébe az át­gondolt, a részleteket is számításba vevő tevékenység lépett. Véget ért a kísérletezések periódusa is. Aki nálunk járt, láthatta, hogy itt hosszú időre kívánunk berendezkedni, és az első évek tapasztalatainak birtokában, a tanulságok levonása után olyan időszak következik a város történetében, amikor minden vállalkozásunkban a fokozott igényesség vezet ben­nünket. A következő években a lakásépítés meggyorsítása ér­dekében mi is keresni kezdtük az új építési módokat, s az ehhez szükséges új technológiát. Bondor József erről az idő­szakról úgy emlékezett meg – akkor már mint építési és vá­rosfejlesztési miniszter -, hogy ez volt a kibontakozó szocia­lista építőipar hősi erőpróbája. Azt is kifejtette, ha egyszer megírják az építőipar történetét, Dunaújváros építése külön fejezetben lesz. Mi, akik a városépítés különböző területein dolgoztunk ebben az időszakban, örülünk, hogy ennek része­sei lehettünk.

Nemcsak lakás kell!
A legtöbbet arról vitatkoztunk: hogyan épüljön tovább a vá­ros? Annak ellenére, hogy az idevágó párthatározatok és kor­mány-, valamint tárcarendelkezések a Vasműépítés mellett a városról is beszéltek, ez sokáig csak írás maradt, mivel a vá­ros mindig háttérbe szorult. Az elvek nehezen törtek utat ma­guknak, látszólag mindenki elismerte azokat, a gyakorlatban ugyanakkor az ellenkezője történt. Egyesek nyíltan is hangoztatták, hogy város helyett egy lakótelep is elegendő lesz.

Ilyenformán a városépítés jó ideig főleg a lakásépítésre szo­rítkozott. Ezeket a házakat is bevakolatlanul, meglehetősen nagyszámú hibajegyzékkel adták át rendeltetésüknek, persze a járulékos beruházások elhagyásával. Ennek következtében fordulhatott elő, hogy például a városi kórházat egészen 1965-ig lakásokban helyeztük el. Lakásokban működött a vá­rosi tanács, a zeneiskola, a Vasmű és a város könyvtára, a múzeum és a bölcsőde is.
Ha ehhez a képhez hozzátesszük azt, hogy kommunális, tanácsi vállalataink központi irodáit: az ingatlankezelőt, a Kertészeti Vállalatot, a Köztisztasági Hivatalt, a Csatornázási Műveket stb. is lakásokban helyezték el, és telephelyeik is szétszórtan helyezkedtek el, ideiglenesek, provizórikusak vol­tak, felszereltségük, eszközeik pedig elavultak, nem szorul bi­zonyításra, hogy a város “felszereltség” dolgában messze el­maradt a Vasműtől. A régi városalapítók emlékeznek még az összetákolt Patyolat Vállalat pöfékelő mozdonyára, amiért annyit kritizáltak és gúnyoltak minket. Mindez pedig akkor volt, amikor a Vasmű már évente 500 000 tonna vasat és acélt adott a népgazdaságnak, és olyan igazgatósági épülettel rendelkeztek, amit a dolgozók ENSZ-palotának, Fehér Ház­nak hívtak. Az ellenforradalom után folytatott politika – amire ugyan már utaltam – megváltoztatta ezeket a torzu­lásokat és aránytalanságokat. Ezután már, ahogy ma sokszor hivatkozunk rá, “komplex” volt a városfejlesztés, párhuzamo­san haladt az iparfejlesztéssel. Azért itt is követtünk még el kisebb-nagyobb hibákat.


1958 Dunai Vasmű főbejárata /fortepan

Terméketlen viták

Különösen említésre méltók azok a vitáink, amelyek a kór­ház és a vágóhíd felépítése körül dúltak. A viták elhúzódásá­ban közrejátszott a rövidlátás is, amelyet nemcsak a megyé­nél, hanem egyes minisztériumoknál is tapasztaltunk. A vágóhidat 1952-ben elkezdték építeni, 1953-ban már csak a tető hiányzott, amikor az építkezések csökkentése következtében a további építést leállították. Folytatására azonban nem ke­rült sor, mert évről évre halasztották, míg végül is a minisztériumban a javaslatot végképp elvetették. Még jó, hogy a vegyesipari vállalat telephelyének kialakításánál az alapokat fel tudtuk használni.
Vágóhíd nem lévén, a város húsellátását a Budapesti Közvágóhídtól biztosítottuk. Ez azt jelentette, hogy a húst kedden és pénteken Budapestről – termoszkocsiban – hordták (saj­nos még ma is így van). Nemegyszer az autó műszaki hibája vagy karambol miatt késett, de előfordult, hogy egyáltalán nem érkezett meg a szállítmány. Egy ízben a kocsiba a keres­kedelmi dolgozók táblaüveget raktak a hús mellé, ami karam­bol következtében összetört, az üvegszilánkok a húsra szóród­tak, emiatt 40 mázsa húst kellett a Dunába dobni.
Csak nehezítette a helyzetet, hogy a környező községek lakói közül azok, akik a Vasműbe jártak dolgozni, itt akar­ták hússzükségletüket beszerezni. Hiába próbálkoztunk azzal, hogy csak a helybeli lakosok igényeit elégítjük ki, megbuktunk a vállalkozással, mert az a mintegy 7000 dolgozó, aki a Vasműbe már bejárt (főleg Tolna és Bács-Kiskun megyékből) joggal követelte, hogy a városból vigye a húst hét végén a családjának.
Hiába bizonygattuk a szakminisztériumban, hogy e körül­mény miatt, no meg azért, hogy városunk a messze környék kereskedelmi és ellátási központja lett, így a vonzáskörzettel mintegy 100 000 ember ellátásáról kell gondoskodnunk, érve­lésünk hatástalan maradt. A Tervhivatal támogatását kértük. A tárca képviselője nyomban ott is kifejtette, hogy a közle­kedés fejlődése következtében nyugodtan szállíthatjuk a húst Budapestről. Kérelmünket elutasították. Hiába bizonygattuk, hogy külföldi útjaink alkalmával láttunk vágóhidat hasonló városokban keleten és nyugaton egyaránt. Például Eisenhüttenstadtban (NDK) és Villejuifben (Franciaország) vagy pl. Székesfehérvárott is volt vágóhíd már akkor, amikor – jóval a felszabadulás előtt – a városnak még csak 27 000 lakosa volt. Mindezek az érvek nem találtak meghallgatásra. Az élet bennünket igazolt, mert ma már a nagyközségi téeszek egy részében is működnek húsfeldolgozók. Reméljük, eljön az idő, amikor Dunaújvárosban vagy a közvetlen környékén is épül­nek majd!

Új fények Ópentelén
Az 1958-as év folyamán megtartott tanácsülésen és a június­ban megtartott tanácstagi beszámolókon már nagyszerű ered­ményekről adtunk számot. Így a ruhagyárról és a fehérnemű­gyárról, az Otthon étteremről, egy új munkásszállóról, az úttörővasútról, egy 70 személyes új óvodáról, az L épületbe bevezetett fűtésről és arról, hogy épül már az uszoda is. Az év­ folyamán befejeztük 459 lakás építését. Hatalmas lendületet adtak ezek az eredmények. A tanácstagi beszámoló után a Vasmű szállító részlegének kommunistáit képviselő küldött­ség kereste fel a tanácsot és a Hazafias Népfront városi bizottságának vezetőit. Azt kérték, hogy jelöljenek ki számukra he­lyet, ahol társadalmi munkát végezhetnek. E mozgalomhoz a Vasmű valamennyi gyárrészlege csatlakozott.


Társadalmi munka Ópentelén. A képen a párt és a tanács vezetői.

A kezdeménye­zés nyomán a társadalmi munka azelőtt soha nem tapasztalt méretekben bontakozott ki. Ez a város külsején is visszatükröződött. Csatlakoztak az akcióhoz az óvárosi földművesek, akik között nagy volt az öröm, amikor augusztus 20-án ki­gyulladtak a fénycsövek a főútvonalon, az óvárosi Vörös Hadsereg utcában.

Békegalamb és sziréna
A város vezetőivel megtett első sétára a kivilágított főútvona­lon mindig emlékezni fogok. Akkoriban fő törekvésünk volt, hogy a városban ne legyenek sötét zugok, az ésszerűség ha­tárain belül mindent megtegyünk a városi színvonalú közvi­lágítás megteremtéséért. Persze, ez nem teljesen sikerült. Létesítettünk ugyan a főútvonalon fényreklámokat, OTP-reklámfeliratokat, a legmagasabb házra felszereltettünk egy béke­galambot, a felirattal: “Békét a világnak.”

Nagy sikerű volt az akció, de a fényreklám karbantartása sajnos már akado­zott, pedig gyakran javításra szorult volna. Ostoba hiba volt, hogy a kivilágított békegalamb mellé polgári védelmi szirénát szereltek fel. Emiatt sok vitánk volt az illetékes szervek kép­viselőivel, de nem sikerült átszereltetni máshová. Nem tud­tuk megoldani a kirakatok megfelelő kivilágítását sem, noha nagyon sokszor elmondtuk saját embereinknek is, hogy a közvilágítás jelentős hányadát világszerte az üzleti kirakatok ad­ják, az esztétikai szempontokról nem is szólva.

Az 1958. augusztus 8-i tanácsülésünkön a város fejlesz­tése és szépítése szerepelt napirenden. Megelégedéssel állapít­hattuk meg az elért eredményeket, s elhatároztuk, hogy a kö­vetkező évben 328 lakás építését fejezzük be és 968 lakás építését kezdjük meg. A tanácsülés résztvevői örömmel vették tudomásul, hogy tovább korszerűsödik a város elektromos hálózata s továbbfejlesztjük városunk lakóinak egészségvé­delmét. Ugyanakkor szenvedélyes hangon bírálták többen is a parkrongálókat.

Az első panelházak
Még ebben a hónapban az országos sajtó is hírt adott arról, hogy városunkban elkészült a második panelház, melynek előgyártása és összeszerelése 60 napig tartott. Augusztus 13-án pedig sajtótájékoztatón jelentette a Bondor József igazgató vezette 26. számú Építőipari Vállalat, hogy áttértek a közép­blokkos házak gyártására. Ez az építőiparban óriási változást jelentett. A város Barátság városrészét már ezzel az építési módszerrel építették.

Közben megkezdtük az 50 méteres versenyuszoda építését, melynek a lösztalaj miatt kettős falu medencét kellett építeni. Mellé egy tribünt is emeltünk. A hozzá tartozó épületeket az építők a határerdőbe helyezték. Talán kissé furcsának tűnik az olvasó előtt, hogy a Duna-parton építettünk uszodát – emiatt támadást is kaptunk -, csak azt hagyták ki a számí­tásból a bírálók, hogy a városnál igen veszélyes és mély a Duna, amelynek évente 2-3 áldozata volt. Ez is serkentette a város vezetőit, akik bíztak abban: hátha inkább az uszodát veszi majd igénybe a lakosság. Nem is tévedtünk. A kezde­ményezés helyességét bizonyítja, hogy ma már fedett uszoda épül ott.

1959. január 3-án megérkeztek a városi tanács elé az el­ső “Kuka” szeméthordó kocsik. Ebből kettőt, szeméttároló edényből pedig 1000 darabot – majdnem egy időben azzal, amikor Budapest is – kaptunk. A tanácsháza előtt sok néző­je volt a “Kuka” kocsiknak. Együtt örültünk nekik a város lakóival, de a következő vb-ülés már sürgette a nyári időszak­ra a locsolókocsik megszerzését is.

Öntözőkocsi, hirdetőoszlop
A társadalmimunka-akciók népszerűsége tovább növekedett. A Vasmű dolgozói például elhatározták, hogy az üzemekben tisztasági őrjáratokat szerveznek, míg mások patronálást vállaltak a játszóterek felett, ahova játékokat készítettek, és vál­lalták ezek karbantartását is. A lakóbizottságok a lépcsőhá­zak meszelését és csinosítását vállalták. Július 23-án megér­kezett a tanácsháza elé az első 7500 literes modem öntöző­kocsi, ami új színfoltja lett a városnak.

Már a ráfestett jel­mondat is jól illett terveinkhez: “Dolgozzunk a virágos és tiszta városért!” Manapság talán mosolyognivaló egy öntöző­kocsi beszerzése feletti öröm, de az akkori körülmények kö­zött ezt nagy előrehaladásnak véltük, mint ahogy a seprőgép és a hómaró gép beszerzése is az eredmények listáján sze­repelt.
Ilyen öröm volt, amikor városunkat elláttuk új, modern hirdetőoszlopokkal, mert ez is a városiasodáshoz tartozott.
Ebben az időben kezdtük meg a Dózsa György úton há­rom új munkásszálló építését a város építői és a tanácsi vál­lalatok dolgozói számára. Az épületek viszonylag gyorsan el is készültek. A háromból kettő jelenleg a mai Műszaki Főis­kola kollégiuma.

Jelentős eseménye volt városunknak az új szovjet emlék­mű felavatása 1960. november 7-én. Igaz ugyan, hogy az ellenforradalmárok által lerombolt emlékművet közvetlenül az ellenforradalom után helyreállítottuk, de úgy gondoltuk, hogy egy újat, a környezetbe jobban beleülő emlékművet kell állítanunk. Erre került sor a Nagy Októberi Szocialista Forra­dalom évfordulóján szovjet barátaink s a helyi szovjet alaku­latok jelenlétében.

1960-ban a városépítés legnagyobb eseménye az volt, hogy mintegy 30 holdas területen elkészült a középblokkos város­rész, amelyet Barátság városnegyednek nevezett el a tanács. Itt neveztünk el utcákat testvérvárosainkról és azokról a városokról is, amelyekkel évek során baráti kapcsolataink ala­kultak ki. Ebben az esztendőben végeztünk a Kertvárosban és az Újtelepen parcellázást, melynek során 220 házhelyet adtunk át a kislakásépítőknek.
Az év folyamán nagy vita alakult ki a városfejlesztési terv körül, amelyet egyrészt a Vasmű dolgozóival és könnyűipari üzemeinkben vitattunk meg, másrészt a Népfront terjesztette a lakosság elé. A tervek vitáján részt vettek a tanács és a vég­rehajtó bizottság tagjai. A lezajlott eszmecserék alapján a tanácsülés joggal állapította meg: “a terv a lakosság széles körű bevonásával készült, ezért a megvalósítás során a legnagyobb fokú támogatásra és cselekvő egyetértésre számíthatunk”.
Ebben az időben a végrehajtó bizottság külön tárgyalta a munkás- és lakógyűlések tapasztalatait, melyeken 150 fel­szólalás, 45 közérdekű, 41 várospolitikai javaslat és mindössze 4 egyéni panasz hangzott el. És amint az már természetes velejárója volt az ilyen rendezvényeknek, társadalmimunka-felajánlások is szép számmal születtek. A résztvevők jelentős része felajánlotta aktív közreműködését.
A következő év újabb sikereket hozott. A február 21-i tanácsülésen, miközben beszámoltunk arról, hogy az előző évben 385 lakás építését fejeztük be és 512 új lakás építését kezdtük meg, arról adtunk számot, hogy parkterületünk újabb 178 314 négyzetméterrel gyarapodott. 50 holddal bővült az erdőterületünk. Február 27-én pedig megkezdtük a nagypanelgyártást, méghozzá kohósalak felhasználásával. Május 30-ra pedig 25 nap alatt a 26. számú Építőipari Vállalat a Le­nin téren összeszerelte, tető alá hozta az első nagypaneles épü­letet.

Új fejezet kezdődött ezzel a lakásépítésben. Az év végi számvetésnél pedig kiderült, hogy sikerült az utolsó házat is bevakolni, és ezzel eltűnt a Ságvári városrész régi szégyenfolt­ja, amiért annyi kritikai megjegyzést kaptunk. Sőt, az év fo­lyamán egy új, százszemélyes bölcsődével és egy gyógyszertár­ral is gyarapodott ez a városrész.

Az 1962. évi várospolitikai tervünket február 15-én tár­gyalta a városi tanács ülése. A terv gerincét a városépítési fel­adatok képezték, 600 új lakás átadását helyezték kilátásba. Emellett célul tűzték ki a Gorkij téri 12 tantermes általános iskola és a 16 tantermes gimnázium építésének elkezdését is.
Néhány nappal később, 1962. február 21-én átadták ren­deltetésének az autószerviz-állomást, amelyre már oly nagy szüksége volt a városnak.

Avatás, avatás…


Nagy Józsefné könnyűipari miniszter az első kapavágást teszi a Szalmacellulóze Gyár építkezésénél

December 8-án került sor a szalmacellulóze-gyár avatására. A gyár építését 1956-ban kezdtük meg. Az avatóbeszédet Nagy Józsefné könnyűipari miniszter mondotta. Jelen voltak Kilián József, a párt Központi Bizottságának tagja, az építési miniszter első helyettese, Osztrovszki György, az Országos Tervhivatal elnökhelyettese, Neményi István, a Beruházási Bank elnöke, valamint a megye és a város párt- és állami vezetői. Az avatóbeszédből tudtuk meg, hogy a beruházási költségek eddig 680 millióba kerültek, és azt is, hogy ilyen volumenű könnyűipari beruházást eddig még nem valósítot­tak meg hazánkban.
Az ünnepség végén kitüntetéseket adtak át a beruházásban részt vevő dolgozóknak, köztük Gáti Péternek, az új gyár igazgatójának és Lakner Kálmánnak, a gyár főmérnökének. Mi pedig boldogok voltunk, hogy ezzel városunk nemcsak a hazai nehéziparnak, hanem a könnyűiparnak is egyik bázisa lett. A kiemelkedő létesítményekhez kell sorolnom a Vasmű tömegsporttelepét, melyen 40 000 társadalmi munkaórában 2000 társadalmi munkás és több száz sportoló dolgozott. A létesítményt ünnepélyes keretek között, 1963. augusztus 20-án adtuk át rendeltetésének. Bárányi György, a Vasmű dolgozója köszöntötte a társadalmi munkásokat és a pályát építő sportolókat. Kitüntetéseket és jutalmakat is osztottak. November 6-án pedig az iparitanuló-intézet került átadásra, a minisztérium képviselőinek jelenlétében. A város fejleszté­séhez tartozott az a hír is, amit 1963. december 23-án a Dunaújvárosi Hírlap közölt: újabb húsz ideiglenes felvonulási barakképületet – ami a város vezetőinek többféle gondot okozott korábban – bontottak le.
Az 1964-es esztendőben a város 15 éves és hazánk felsza­badulásának 20 éves évfordulójára készülődtünk. A törekvés az volt, hogy erre az alkalomra tovább szorgalmazzuk a tár­sadalmi munkát a város szépítésére és csinosítására. A moz­galom először az Óvárosban kezdődött, Csavajda György ta­nácsi kirendeltségvezető, a végrehajtó bizottság tagja irányí­tásával folyt. Az eligazítás során hangsúlyozták, hogy lénye­gében a “Tiszta udvar, rendes ház” mozgalmát kívánják foly­tatni, és azt akarják, hogy az Óváros, a volt Dunapentele is a virágos és tiszta Dunaújváros méltó része legyen.

Ezt az első félév folyamán a tanácstagi beszámolók követték, ame­lyeknek tapasztalatait a Dunaújvárosi Hírlap összegezte jú­nius 23-án megjelent cikkében. Ebben azt írja, hogy ezek a beszámolók szinte mindenütt a “virágos és tiszta Dunaújvá­ros” jegyében zajlottak le. A tanácstagok és a lakosság, a körzeti népfrontbizottságok képviselőivel egyaránt féltő gonddal beszéltek a parkokról, azok védelméről és a tisztaságról. Köz­ben a sajtóban megjelent a tanács és a népfront felhívása. Majd ezt követte a Gorkij téri iskola V-VIII. osztályos ta­nulóinak csatlakozása, akik tisztasági őrjáratot tartottak az iskola környékén.

Az év egyik legjelentősebb építkezésének kezdete 1964. jú­lius 27-én volt, amikor ünnepélyes kapavágással megkezdő­dött a Lenin téren a városi párt- és tanácsház építése. Az első kapavágást Sárosi József párttitkár, Engler Ibolya népfronttitkár és én végeztük el a pártbizottsági és tanácstagok, valamint a tanácsi apparátus tagjai és nagyszámú érdeklődő jelenlétében.
1964 októberében a helybeli építőipar középblokküzeme a végnapjait élte, s rövidesen átadta a helyét az úgynevezett nagypaneles üzemnek. Az üzem hatéves fennállása alatt betöltötte a szerepét, és évről évre kimagasló termelési eredmé­nyekkel bizonyította a technikai forradalom térhódítását. Büszkén írom le, hogy városunkban itt dolgoztak elsőként a szocialista brigád címért folyó mozgalomban.

1965. március 5-én tanácsülés elé került a 15. jubileumi várospolitikai, illetve városfejlesztési terv, amely öt fő célki­tűzést tartalmazott. Ezek a következők voltak: 1. beruházási feladatok, 2. a partfal erősítésének munkái, 3. kulturális és egészségügyi feladatok, 4. a szolgáltatások megjavítása, 5. a tanácsi munka hatékonyságának növelése. Ez a terv volt egyébként a leggazdagabb valamennyi éves tervünk között. A célok között szerepelt 513 lakás átadása, a radari barakk­tábor teljes elbontása, a déli barakktábor megszüntetésének előkészítése. A tervben szerepelt mindezen kívül az Újtele­pen egy 4 tantermes iskola építése, a Ságvári városrészben 865 lakásba távfűtés, 549 lakásba a gáz bevezetése, a kórház építésének befejezése. Úgy terveztük, hogy miközben kom­munális célokra 11 millió forintot fordítunk, a társadalmi munkát is szorgalmazzuk. E nagyszerű várospolitikai célkitűzéseket – amelyeket a lakossággal tanácstagi beszámoló­kon és munkásgyűléseken ismertettünk – nagy megelégedés­sel fogadták.

Amiben az elsők között voltunk
Eközben júniusban helyére emelték az ötszázadik térelemet. Ezt a munkát Sztipkovics Kálmán házszerelő szocialista komplex brigádja végezte. E hónap 10-én a fedett piacot ad­tuk át rendeltetésének, és határozatot hoztunk egy, a Vasmű úton létesítendő szökőkút építésére.

1965. július 8-án a várost nagy veszteség érte. Meghalt, aránylag fiatalon, dr. Weiner Tibor, a város Ybl-díjas főépí­tésze, a műszaki tudományok kandidátusa, a városi tanács elnökhelyettese. Halálával a magyar építőművészetet és az egész építőipart nagy veszteség érte. Temetésén dr. Trautmann Rezső építésügyi miniszter a minisztérium, a város lakos­sága nevében pedig én búcsúztam a város tervezésének irányí­tójától, attól az embertől, aki a várost nagyon szerette. Emlékére a város egyik utcáját róla neveztük el.

111 éve született Weiner Tibor

Az év vége felé újabb létesítményekkel gazdagodtunk. Ok­tóber elsején az Újtelepen már átadtuk 240 kisdiák részére az új általános iskolát, két új orvosi rendelőt, egyet a Castrum negyedben, egyet pedig a Dózsa György lakótelepen. Az 1965. év végi tanácsülésen összegeztük a most már 15 éves város ünnepi éve során teljesített feladatokat. Az ülésen részt vett Kiss Károly, az Elnöki Tanács akkori titkára is.
Az ülésen számot adtunk arról, hogy újabb 564 lakást ad­tunk át a dolgozóknak és 295 lakás építését kezdtük el; 68 barakklakást bontottunk le és 195 barakklakó családot köl­töztettünk be új lakásba. Két új óvodát létesítettünk 150 kisgyermek részére, és elkezdtük a partvédelmi munkálatokat. Közben megfigyelő kutakat létesítettünk, amelyeknek segít­ségével rendszeres talajvízvizsgálatot folytattunk.

1966-ban a Május 1. utcában megkezdtük már a házak tatarozását, újrafestését, hiszen ezek az épületek, a város el­ső, emeletes házai az elmúlt 16 év alatt erősen megkoptak. Szeptember 22. és 30. között pedig átadásra került a bankház, ahova véglegesen beköltözött az OTP, a Nemzeti Bank és az Állami Biztosító városi kirendeltsége.

Ily módon újabb lakások szabadultak fel, hiszen ezeket a hivatalokat is lakásokban helyeztük el annak idején. Az év vége felé nagy öröm volt, hogy 16 év után lebontottuk a sok bajt és gondot okozó utolsó barakképületeket is, a déli barakktáborban. Még ugyanebben az évben, november 15-én tető alá került a 37 méter magas tanácsháza, melyre büszkén tűzték ki az építők a bokrétát, hiszen ez a város egyik legszebb épülete lett. Az év végén az építőktől átvettünk és a város dolgozóinak kiutaltunk 672 lakást.

Folytatás hamarosan!

Képek forrása:
Dunaújvárosi Hírlap képarchívuma
Dunaújvárosi Képes Album
József Attila Könyvtár

Tapolczai Jenő – Egy elnök Naplója

Dunaujvaros