Az 1956/57-es tanév nyolc nappali, négy esti és három levelező osztállyal indul. Ősszel elkészül a házirend az iskolában és a diákotthonban. A kialakult fegyelem azonban október 25-től meglazul. A forradalmi események a technikum életében, a tantestületben és a tanulók körében is zavart okoznak. S bár az esti és levelező tagozaton már november 25-én, a nappali tagozaton december 28-án folytatódik a tanítás – a kiesett tanítási időszak miatt téli szünet nem volt -, január 2-án újabb belső rendzavarás miatt négy osztályban a tanítást ideiglenesen, körülbelül tíz napig meg kell szüntetni. A rend azonban az iskolavezetés erélyes intézkedései után hamarosan helyreáll, s a tanítási órák most már zavartalanul folynak a tanév befejezéséig.
Nem kedvező ez a tanév az iskola életében, a tanműhely ügyében sem. Az ellenforradalmi időszakban az ideiglenes műhely teljesen használhatatlanná válik, tönkremegy, így tanmenet-módosítások is szükségessé válnak a kiesés miatt. A gyakorlatok a vasműben folytatódnak, itt azonban a tanulók munkájának ellenőrzése problematikusabb. A tantestület számára nehéz döntés születik ezután az új tanműhely ügyében, a város égetően fontos nőimunkaerő-foglalkoztatása kérdésének megoldása azonban most fontosabb. A KGM siet a város segítségére, s az új épület a szerelési munkák befejezése előtt fonodaként átkerül a Könnyűipari Minisztériumhoz. A vasműben folytatódó közvetlen üzemi gyakorlati oktatás bizonyos értelemben hasznos, de ugyanakkor a továbbiakban az iskola gép- és műszerfelszerelésének lehetőségei egyre inkább korlátozódnak. A vasmű patronálása azért tovább segíti az oktató munkát: ebben az évben analitikai mérleg, melegítő berendezés, vegyifülke átadása is jelzi ezt. Időszerű tehát: az igazgató a szertárak teljes kifejlesztésére programot tűz ki a jövő tanévre.
’56-os címer sztori
X Y az ’56-os forradalom idején felmászott a főépület tetejére hogy egy csákánnyal leverje az ötágú csillagba komponált technikumi címert. A címerből azonban nem spórolták ki a szakik az anyagot, állta az ostromot. A forradalmi elkövető, volt osztálytársunk pedig Amerikába “disszidált”, azóta sem hallottunk felőle – idézték fel a régi szép időkön merengő ötvenéves találkozóra érkezett első diákok 2006-ban e forradalmi epizódot.
Dunapentelei Hírlap – 1956. december 12.
Az iskolák életéből (részlet)
A forradalmi események után a közszolgáltatási üzemekkel együtt az iskolákban is megindult az élet. A kényszerszünet után mind erősebb vágyként jelentkezett az az igény úgy a gyerekek, mint a szülők részéről, hogy az iskolák újra nyissák meg kapuikat és ezen a területen is térjünk vissza a normális életre.
Már az első napokban nagy létszámban keresték fel a tanulók az iskolákat és ma már elmondhatjuk, hogy a hiányzások minimálisak. A kezdéssel jelentkeztek a gondok és a problémák. A legtöbb probléma s Kohászati Technikumnál jelentkezik, ahol az épület megsérült és a helyreállítási munka nagyon lassan halad. Pedig a leendő kohásztechnikusokra az új magyar életnek is szüksége lesz. Ezt tudják a tanulók is, sőt fokozottabb mértékben akarnak bekapcsolódni a munkába, de ehhez az előfeltételeket sürgősen biztosítani kell. A kohász technikum tanulóinak kérését tolmácsoljuk sorainkon keresztül, akkor, amikor a munkálatokat végző szakmunkásokhoz fordulunk azzal a kéréssel hogy munkájukon keresztül segítsék hozzá városunk ezen tanuló ifjúságát, hogy ismét tanulhasson. Problémája az iskolának még az is, hogy a tönkrement, ideiglenes tanműhely hiányában a gyakorlati képzést hogyan adja meg a fiataloknak. Ismét vissza kell térnie a régi módszerhez, hogy óraveszteségek árán az üzemben kapják meg a fiatalok a gyakorlati képzést. A. Rákosi-féle iskolapolitika átkának egyik terhét viseli a Kohászati Technikum is akkor, amikor létrehoztak városunkban egy gyönyörű iskolát az elméleti képzésre alapítva és elvágva a gyakorlati képzés lehetőségeitől, pedig a megnyitás óta már mód lett volna a tanműhelyek elkészítésére is. E téren is megnyugvással tölt el bennünket a Kádár-kormány azon nyilatkozata, hogy nagyobb súlyt helyez az iskolákra és nagvobb lehetőséget ad számukra. Mi ebben garanciát látunk arra is, hogy Kohásztechnikusaink részére is hamarosan elkészül a korszerű tanműhely és így kohászatunk, nehéziparunk részére nem csak elméletileg jól képzett szakemberek, hanem alapos gyakorlati képzésen is átesett szakemberek állnak rendelkezésre.
Az iskola öreg diákjai (esti tagozati hallgatói azonban már rendszeresen folytatják a munkát.
(…)
Még egy említésre méltó sztrájkot kellett letörnünk. Ez a kohó- és gépipari technikumban keletkezett diáksztrájk volt. 1957. január 3-án reggel telefonon jelentették, hogy a diákok reggel az aulában gyülekeztek, és ott éneklik az akkoriban divatos táncdalt, az “Oly távol, messze van hazám” címűt, amit különösen a disszidensek kedveltek.
A városparancsnokkal és a karhatalom parancsnokával rövid konzultációt tartottunk, s elindultunk a helyszínre a karhatalmistákkal. Hangos volt az iskola. A fegyverrel belépő parancsnoktól néhányan – főleg egyes tanárnők – megszeppentek. Majd szót kértem, s arra biztattam, kértem a fiatalokat, hogy tanuljanak, ne most kövessenek el hibát, amikor már vége az autóbuszsztrájknak és a Vasmű is rendesen dolgozik.
Erre egyesek kiáltozni kezdtek: “A sztrájkot folytatjuk!” Mire én bejelentettem, hogy délután két óráig mindenkinek el kell hagynia az intézetet és a kollégium épületét is. A vidékieknek is távozniuk kell. Az akció sikeres volt. De egy-két óra elteltével már akadtak protektorok. Útiköltséget kért egy vidéki diák pártfogója, mire közöltem, hogy erről szó sem lehet. Kérdezték, hogyan menjenek haza a vidéki gyerekek, most, amikor mínusz nyolc fok körül van a hőmérséklet; azt feleltem, menjenek, ahogy tudnak, otthon pedig mondják el a szüleiknek s a hozzátartozóiknak, hogy nem akarnak tanulni! Még az egyik édesanya is szívtelenséggel vádolt bennünket, de mi hajthatatlanok voltunk. Néhány nap múlva – amikor az intézet közölte, hogy a tanítás újra megkezdődik – szinte valamennyi diák megjelent az újrafelvételin, s szorgalmasan folytatta tanulmányait.
1957 januárjában lassan helyreáll a rend a városban, Csökken a kijárási tilalom ideje – már csak éjjel 24 órától hajnali 4 óráig tart, az üzemek, a kereskedelmi és vendéglátóipari egységek munkája a korábban megszokott rendben folyhat.
Növekszik a külföldi csomagforgalom, a város lakosai részére hatszor annyi külföldi küldeményt kézbesítenek, mint az előző években Ez azzal is magyarázható, hogy a közfogyasztási cikkekre eltörölték a behozatali vámot.
A városi tanács vb közbenjárására Nyers Rezső közellátási kormánybiztos Dunapentele lakossága részére heti egy vagon szappant és négymillió-hatszázezer cigarettát utal ki.
Normalizálódik az élet. A város lakói ismét felkereshetik a vendéglátó- és szórakozóhelyeket, különösen a szesztilalom feloldása után. Élénkül a kulturális és sportélet, színházak jönnek vendégszereplésre, de folytatódik a város építése is.
Jelentős dátum az iskola életében 1957. május 12. Megalakul a KISZ-szervezet, egyelőre 32 fővel. Erejükből ugyan még nem futja az ifjúság minden téren való mozgósítására – a szakköri tevékenység például jelentősen visszaesik, ugyanígy a könyvtári munka is -, de a hagyományossá váló szalagavató ünnepség megrendezése már munkájuknak köszönhető.
Fellendül a diákotthoni élet is, a példás rend az új diákotthoni igazgató, Ság Dániel érdeme. S még egy biztató jel a jövő évekre: az év végén kezd kialakulni – személyi változások után – a tanári testületben az a kollektíva, amely azután tovább bővülve az iskola stabil alapjává válik.
Dunaújvárosi Hírlap – 1982. szeptember 28.
25 éve érettségiztek
Mindig többet akartunk
1957 május 25-én, és 1982 szeptember 25-én
1953 őszére már benépesült a “belváros”, már álltak a “technikum” városrész házai, termeltek a vasmű első üzemei. Ezen az őszön kezdődött meg a tanítás a Kerpely Antal Kohóipari Technikumban. Diósgyőrből telepítették városunkba ezt a középiskolát második, harmadik és negyedik évfolyammal. Az elsősöket pedig valamennyit innen, a környék településeiről és a városból toborozták.
1982. szeptember 25-én rendhagyó osztályfőnöki órát tartottak a főiskolán. Az első dunaújvárosi évfolyam hallgatói “találkoztak negyedszázaddal az érettségi után…
– Az épületet még állványerdő borította, de a tanítás már megkezdődött. Az első emeleten volt a fiúkollégium, a lányok az úgynevezett “csé” épületben laktak. A mai könyvtár helyén volt a konyha. Szinte minden helyiséget végiglaktam az épületben, hiszen a tanárokat is itt helyezték el akkoriban – idézi a “hőskort” Nagy János tanár. (Akkor az elsősök egyik osztályának osztályfőnöke, ma a főiskola metallurgiai tanszékének tanára.)
Nem. Nem volt kedvenc diákom. Az osztályom minden tanulóját szerettem. Erős, jó képességű gyerekek voltak. Igaz, nagy volt a túljelentkezés is, és csak a legjobbak kerültek be. De hallhatta most, hogy mindenkiről elmondták pályafutását, elveszett ember egy sincs közöttük…
*
– Új volt az iskola, újak voltak a tanárok, ők is bizonyítani akartak – állapítja meg dr. Hanák János (ma a hengermű műszaki vezetője). – Sokat követeltek tőlünk. Még azokból a tárgyakból is, amelyekből a gimnáziumban többet tanítottak, mi voltunk a jobbak. Akik később egyetemre kerültek, mindegyik “kerpelyist” felvették, azok közül sem bukott ki senki. Szóval jól indított bennünket az iskola. Később mindig éreztük a magas követelmény és a szigorúság előnyét. A tanárok közöttünk éltek. Így fordulhatott elő az is, hogy első igazgatónkat összetévesztettük egyik diáktársunkkal, s megpokrócoztuk… Az osztályfőnökök, Margit néni – Herink Jenőné és Nagy János szigorúak voltak. Egyszer tiz percet késtem a kollégiumból. Utána fél évig nem mehettem ki a városba. Bevallom, akkor, tizenöt évesen elsírtam magam a büntetést megtudva, de azóta sem késtem el soha, sehonnan … Az egyik osztálytársunk, családi problémák miatt nem tudott tovább tanulni, Nagy tanár úr személyesen ment el érte, s hozta vissza.
*
Az iskola első igazgatója Avas Mihály kohász-, gépész- és építészmérnök volt. (Az iskola épületét is ő tervezte.) Amikor meghalt, könyvtárát, könyvelt névreszólóan diákjaira, kollégáira hagyta…
*
A szigorúság és diákszeretet kettősségére Kokas Tibor (ma a meleghengermű vezetője) története a legjobb példa. Fél évvel az érettségi előtt kizárták az iskolából – dohányzás miatt.
– A kollégiumban volt kijelölt dohányzóhely, de az iskolában tilos volt rágyújtani. Persze, hogy a mellékhelyiségben cigiztünk. Aznap rosszul működött az őrlánc, s lebuktunk. Hárman vállaltuk – többen voltunk -, hogy mi dohányoztunk. Azt hiszem, hogy az “i” betűn a pontot az jelentette, nem tudtam megígérni, hogy többet nem fordul elő… Kizártak. Hajdú István, az akkori igazgató úr segített, hogy ne veszítsek évet, s Diósgyőrben a Gábor Áron Technikumban érettségiztem le… Ha akkor nem segít, azt hiszem be sem fejezem a középiskolát… Es később az egyetemet sem végeztem volna el…
*
– Nem voltunk mi különösebben tehetségesek, de mindig többet akartunk, s talán ezért is vittük többre.
A szorgalmat, a többet-akarást tanáraink nevelték belénk. Később, az egyetemen is a “kerpelyis” szellem tartott össze minket.
Dr. Szegedi József, a főiskola metallurgiai tanszékének tanára, ma a kandidátusi fokozat megszerzéséért dolgozik, tanul.
– Én vagyok az egyetlen itt a főiskolán – meséli mosolyogva – aki még építette is ezt az épületet. A kőművesek mellett dolgoztam azon a nyáron, amikor felvettek az iskolába. Az iskolaavatón riportot készítettek a rádiósok. Tőlem azt kérdezték, milyen érzés segédmunkásból “tekistának” lenni… Igazán ma tudnám elmesélni.
– Stossek –
források:
Dunapentelei Hírlap
Dunaújvárosi Hírlap
Dunaújvárosi Főiskola Almanach
Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója
Dunai Vasmű Krónikája
