– Azóta nagyon sok idő eltelt. Szinte már senki sem emlékszik a régi utakra. Joggal hihetnéd, hogy akkor a gonosz elvégezte munkáját, s nincs is mit tenni, ám ez szerencsére nem így van. Minden egyes emberben, jóban, rosszban egyaránt ott él egy kis szikra, benne van, de nem tud róla. Nem is sejti, hogy amikor valami miatt, látszólag ok nélkül rossz érzése támad, hogy amikor átsuhan rajta egy furcsa gondolat, amely nem olyan, mint a többi, hogy amikor azt érzi, feltétlenül emlékeznie kéne, ám nem tudja mire, hogy amikor álmában soha nem látott, mégis ismerős helyeken jár, akkor ez a szikra próbál fellobbanni, erőtlenül jelezni akar, itt vagyok ember benned, még nem húnytam ki, de nélküled nem vagyok képes világítani. Egyedül a gonosz tudja és titkon fél. Tudja, ha ezek a szikrák felélednének, akkor az ő világának egyszeriben vége lenne. Fél hát, és azon iparkodik, hogy az emberek egyáltalán ne vegyék észre a szikra jelzéseit. Elhalmozza őket mindennel, kinek mivel lehet elterelni a figyelmét.
– Nahát – mondta Gergő, és valóban igen csodálkozott – ezt nem hittem volna, hogy ilyen van. Ha nekem ezt valaki csak úgy mondja, nem hiszem el az biztos, ez olyan, mint egy mese.
– Látod, így van ezzel mindenki. Hogyan is lehetne valakivel elhitetni, hogy más van, mint amit lát?
– Dehát – jutott eszébe Gergőnek a megoldás – hozzatok el ide mindenkit, mondjátok el ti, akkor biztos elhiszik majd.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne – sóhajtottak -, de nagyon kevés embert lehet csak elhozni ide, emlékezz csak, te alkalmas voltál, mégis szinte megvakított a fény, az a fény, ami nekünk természetes. Az emberek nagy része meg se hallja, ha szólunk neki, némelyik hallja, de nem érti. Akinek álmában mutatjuk meg ezt az országot, az pusztán álomnak tartja amikor felébred. Láthatod, mi ilyen szempontból szinte teljesen tehetetlenek vagyunk.
Sokáig hallgattak, mindnyájan gondolataikba merülve nézték a szivárványos ég alját, a csillogó hidat, ahol az ég a földdel összeér.
– Megtudtad hát, milyen nehéz bármilyen lépés, most szeretnéd tudni a te feladatod, igaz? – Gergő bólintott. – Nem az a dolgod, hogy beszélj erről a világról. Ugyan ki hinné el neked mindazt, amit el tudnál mondani?
– Hallgassak hát róla? Erről? – mutatott körbe a tájon, s szeme könnybe lábadt.
– Erről és mindenről, amit elmondtunk neked. Nem titok ez, csak a te dolgod más. Eljön persze majd annak az ideje, ne félj, hogy beszélned kell róla. Beszélned, mert kérdeznek. Akkor majd nagyon szépen fogsz tudni beszélni, sokkal szebben, mint most tennéd. A többi Segítőt nem kell keresned, előbb-utóbb úgyis összetalálkozol egy-kettővel. Nem mondjuk el milyenek, ez ugyanis nem fontos. Másról fogod megismerni őket, nem a külsejükről. De meg fogod ismerni, abban biztos lehetsz. Most ideje visszamennünk, éjszaka van, pihenned kell. Az igaz, hogy itt másként múlikaz idő, de azért elég fáradt lehetsz.
– De a feladat, az feladat – sürgette őket Gergő, miközben sebesen suhant a táj fölött -, azzal mi lesz?
– Ne aggódj, holnap ismét találkozunk, s akkor elmondjuk. Tartozik hozzá egy másik történet, de ahhoz már fáradt vagy. Aludj jól, és ne félj, mi mindig veled leszünk.
Gergő érezte, hogy az ágyába kerül, néhány pillanatig még látta az Őrzőket, bátorítóan intettek feléje, aztán az ablakon bevilágító lámpa fényét pillantotta meg, hallotta testvérei szuszogását.
– Milyen furcsa, még meleg volt az ágyam, pedig milyen régen elmentem! – de aztán rájött, jobb lesz, ha többé nem csodálkozik semmin. Sejtette, hogy az igazi titokzatos és csodás lépések még előtte állnak. Meg kell találnia az utat, s ráadásul minél hamarabb. Fejére húzta a takarót, falnak fordult, s már aludt is.
Negyedik fejezet, amelyben végre megtudjuk, hogyan lásson hozzá barátunk a kereséshez, ám ettől a helyzet csak bonyolultabbá válik. Gergő azonban nem hátrál.
Reggel borongós, szeles időre ébredt. Olyan reggel volt ez, amikor mindenhez van inkább kedve egy gyereknek, csak a felkeléshez nem. Anyu megpróbált vidámságot csempészni a reggeli mellé, de nem nagyon sikerült. Ráadásul Apu már félig indulóban odavetette, tényleg nem osztották még ki a dolgozatot, s Gergőnek majdnem torkán akadt a falat.
– Nem, még nem – válaszolta feltűnő gyorsasággal, s igyekezett nagyon határozott arcot vágni. Apunak szerencsére már nem volt ideje faggatózni, Anyu pedig úgy tett, mintha nem hallott, látott volna semmit, Gergő legalább így látta. Gyorsan megitta kakóját, aztán rohant a fürdőszobába.
– Ezt még helyrehozhatom – vigasztalta magát – ma hazajövök és megmondom, hogy ma kaptuk meg.
Sikerült is megnyugodnia, azért vezeklésképpen ő ágyazott be a testvérei helyett is, majd elviharzott az iskolába. Anyu még utánaszólt:
– Nem felejtettél el valamit? – Erre visszafutott és egy puszit nyomott Anyu arcára. Anyu szomorú szemén látszott, hogy most kivételesen nem erre gondolt. Az időjárás úgy látszott, az egész napra és az emberekre is rányomta a bélyegét. A gyerekek őrültek voltak, ezt nem Gergő vette észre, hanem hallotta, amikor egyik tanár azt mondta a másiknak:
– Hát ma tisztára meg vannak a gyerekek őrülve! – A tanárok pedig a szokottnál is idegesebbeknek tűntek. Ezt viszont már Gergő figyelte meg. Teljességgel csoda, hogy a délelőtt mégis különösebb bonyodalmak nélkül ért véget, hacsak nem számítjuk az ebéd utáni veszekedést a megszokott bújócskahelyen. Ez a kezdetben ártatlannak látszó civakodás hirtelen igen csúnya verekedéssé változott, néhány pillanat alatt vagy hatan kavarogtak a nyirkos, hideg földön vad, dühös indulattal. Sok évvel később, ha visszagondolt erre a néhány percre, mindannyiszor a szégyen pírja öntötte el az arcát, most azonban inkább düh és elkeseredés festette pirosra, majd valamivel később eleredt az orra vére, amitől aztán megijedtek, s mint akik álomból ébrednek, úgy néztek végig egymáson. A látvány siralmas volt. Leszakadt zsebek, koszos sapkák, maszatos, feldúlt gyerekarcok, egy széttört szemüveg, egy vérző orr, ez volt a végeredmény. Ahogy ballagott hazafelé és orrát törölgette, azon gondolkodott, már megint hogy a fenébe került bele olyasmibe, amit nem is akart?
– folytatás hamarosan –
Gergő és az a csodálatos másik világ
Megjelent: A Hírlap – 1994. szeptember 26.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
