Üst – 1969. február 12.

BÚVÁROK A VASMŰBEN

Tréfás szólás-mondás: menj a víz alá! De írásunk szereplői ezt a felszólítást komolyan veszik. Megteszik nap-nap után, immár 23 éve. Búvárok mindketten, a hídépítő vállalat dolgozói. Körösi István és Kоtáry István a magyar búvárgeneráció két “legöregebb” tagja. 1949. óta naponként többször is fejükre teszik a búvársisakot, forgatni kezdik a légszivattyút és irány az ismeretlen sötétség…

Furcsa és érdekes, szinte misztikus foglalkozás. Hihetetlen energiát igényel a sokszor 10-15 méter mélyen végzett munkájuk. A háború vandál pusztításainak nyomait, felrobbantott hidakat, az elsüllyesztett uszályokat, hajókat kevés kivételével az ő segítségükkel emelték ki.
A vasműben most a III-as szivattyútelepen dolgoznak, a víztároló medencék környékén. Két összeszokott ember szavak nélkül is tudja, mit akar a másik.
Beszélgetésünk idején Körösi István dolgozott. Így a beszélgetés inkább csak Kozári Pista bácsira hárult. Senki nem hinné róla, hogy lassan már az ötvenedik évét tapossa…
Kérdéseimre Pista bácsi elmondotta: búvár nem lehet, mindenki. Igen szigorú orvosi vizsgálat előzi meg a felvételt. Ha a jelentkező alkalmas, két-három év gyakorlás következik búvárok mellett, és csak akkor kerülhet sor az első önálló merülésre.
– A munkaidőnket nem lehet meghatározni. Mindig a munkánk fontossága szabja meg. Olykor 3-4 óra, de volt már, hogy 20 órát volt rajtam a ruha egyfolytában. Munkánk nagyon összetett. Nálunk legfontosabb a sokoldalúság. Ha kell lakatos vagyok, ha kell, robbantó. Van úgy, hogy autogénnel darabolunk, de már megpróbáltuk a kőművességet is, víz alatt. Nincs állandó munkaterületünk, járjuk az országot, ahová éppen hívnak, oda megyünk.
– Sokat dolgoznak a vasműnek is?
– Sokat. Minden évben rendszeresen ellenőriznünk kell a szivattyútelepek vízalatti berendezéseit. Nagyon sokat dolgoztunk az egyes zivattyútelep elcsúszásakor a helyreállítási munkákon is. Itt említetném meg, hogy amióta búvárok vagyunk, mi ketten itt végeztük a legszebb és legnehezebb munkákat. A javítás során a zsilipkamrákat kellett összefüggővé tennünk. Víz alatt, sokszor artistaként egy lábon állva vagy éppen kötélen lógva dolgoztunk. Képzelje el, hogy 110 kilo ólommal az ember vállán, milyen munka volt! De megcsináltuk. Nagyteljesítményű, igen ritka búvármunka volt az. A 25 centiméter vastag betonfalat kellett átvésnünk és kirobbantanunk. Munkánk után három tonnás darabokat emeltek ki a vízből. Képzelheti. Büszke vagyok, mert ilyen komoly munkát magyar búvárok még nem végeztek.

– Nem nagyon veszélyes a munkájuk?
– Minden munkának megvannak a nehézségei. Ennek is. Nálunk törvény, hogy mielőtt dolgozni kezdünk saját magunknak kell a többszörös biztonságot megteremtenünk. Komoly balesetről nem tudok, még 1943-ban volt egy halálos sérülés.
– Milyen érzés a vízalatti munka?
– Nem tudnám megmondani, mert már megszoktam. Mindig a helyzettől függ. Hadd mondjam el egy epizódomat ennek igazolására. A régi Erzsébet-híd alapjait robbantottuk. Szívatásos eljárással süllyesztettek minket az iszapba. Megy minden rendben, egyszercsak megszorulok. Tapogattam jobbra, balra. Nem undorodik? Hát az iszapban egy ló teteme volt, és én pont a bordái között kötöttem ki. Milyen érzés lehetett, gondolhatja…
– Tragédiának is volt tanúja?
– Életem legszomorúbb emléke. 1954-ben Balatonfüreden a felborult Pajtás hajó áldozatait emeltük ki. Öreg róka vagyok a szakmában, sok borzalmat láttam már. De higgye el, sírtunk mindketten, amikor a virágszirmokkal sűrűn borított vízben dolgozni kezdtünk. Borzalmas volt…
– Most mit dolgoznak?
– A turbóaknát javítjuk. Az állandóan zuhogó víztől megrepedt betonaljazatot először lelemezeljük, aztán újra betonozzuk. Természetesen a víz alatt. Nem lehet a szivattyúkat leállítani, így üzem alatt dolgozunk. Sokszor bizony igen nehéz helyzetben.

– Ahol ennyire egymásra vannak utalva, mit jelent az, hogy ki áll az életet jelentő tömlő végénél?
– Ó, nagyon sokat. Az összeszokottság, a barátság itt százszoros biztonságot jelent. Az ember érzi, hogy vigyáznak rá. Amióta Pista barátommal együtt vagyunk, sosem jutott eszembe, hogy baj is érhet. De kérdezze meg erről őt is.
A telefonzsinór vége jelenleg vízben van. Kongva, mintha az űrből jönne, kaptam a választ.
– Bizony így van. Jobban bízunk egymásban, mint saját magunkban.

Máday Miklós

További felhasznált képek:
Fejér Megyei Hírlap
Képes Újság

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.